Út a pokolba - Lélekfoszlányok Negyedik lépés

 A felhők még mindig eltakarták a holdat, de a ház mégis fényárban fürdött. Az összes kinti reflektor működött, ám még ezek sem tudták elűzni a sötétséget.

– Fogadok, hogy ennek nem így kellene kinéznie – jegyezte meg Sabrina.

– Hát nem... – felelte halkan Nico.

A ház máskor nem tűnt volna másnak, mint egy kétszintes, fehér, kissé túl díszített háznak. Az egyszerű emberek ebből semmit sem láttak volna. Még az út, amin idáig jöttek sem látható mindenkinek. Tökéletesen álcázták, az illúziónak köszönhetően teljesen beleolvadt a körülötte lévő erdőbe. Máskor békét és melegséget árasztott a megpihenni vágyó védelmezőknek, sőt olykor az angyaloknak is. Most azonban a kellemes aurát darabokra törte a sötétség. Az ablakok üvegeit vagy teljesen kitörte vagy megrepesztette valami. A falakon fekete, zöld és kék nyálka csíkok csúfították el a fehérséget. Az egyik erkély ledőlve, összezúzva feküdt a földön. A bejárathoz vezető lépcsőn, már messziről látszottak a fekete és az arany vércseppek. Az ajtó azonban csukva volt. A házat körüllengő sötét, hideg aura beszivárgott a kocsiba és gúzsba kötötte a szívüket.

Lexi abban a pillanatban kiugrott az autóból, hogy az végre megállt és a házhoz rohant. Biztos volt benne, hogy a többiek utána szóltak és valahol ő is tudta, hogy nem kellene csak úgy odarohannia, de a testében doboló sürgetés sokkal erősebb volt. Szinte átugrotta a három lépcsőfokot és feltépte az ajtót. Az előteret sötétség ülte meg, de ahogy átlépte a küszöböt automatikusan felkapcsolódott a villany. Lábai előtt hófehér, arany vérben fürdő tollak hevertek. Túl sok. Bárhová nézett véres kéz– és lábnyomokat és tócsákat látott.

– Jézus segíts meg! – suttogta.

Lexi érzékei túlságosan is élessé váltak. Hallotta a gyenge huzatban meglebbenő tollak sercegő hangját, érezte, hogy döbbenetük szúrós szaga összekeveredik az angyalvér édességével. Aztán a neve, olyan halkan, hogy talán nem volt több sóhajtásnál végigszaladt a házon.

– Lexi...

– Machidiel!

Lexi elindult arra, amerről a hangot hallotta. A többiek ekkor érhettek oda az ajtóhoz, mert hallotta, Nico nyögését. Amikor elért a lépcsőig, hirtelen megjelent a lépcsőn fekvő angyal, aki talán az erejének az utolsó morzsáit használta arra, hogy elrejtse magát mindenki elől. A nő a lépcsőn feküdt, hosszú, szőke haja szinte fekte volt a démonvértől. Az egyik szárnya furcsa szögben feküdt alatta, a másikról szinte hiányzott az összes toll. Karjait és lábait karmolás nyomok és mély, hasított sebek csúfították. Az oldalából pedig, ömlött a vér. Mint valami groteszk arany folyó terjedt egyre jobban és lecsöpögött az alatta lévő fokra. – Machidiel – térdelt le mellé Lexi. Szíve olyan hevesen vert, hogy azt hitte menten kiugrik a mellkasából.

– Drága, kicsi Lexim... – suttogta a nő és reszkető kezével megsimogatta a lány arcát. Aranyszínű vért kent szét rajta, szeme homályosan meredt rá, mintha nem is igazán látná már. – Legalább ideértél elbúcsúzni tőlem...

– Beszélsz itt hülyeségeket – csattant fel Lexi és megragadta a nő kezét. – Nem halsz meg. – Az ajtóban álló Sabrinára nézett. – Segíts! Gyógyítsd meg! – A barátnője hatalmasat nyelt, egy pillanatra lenézett a lába elé, minta nem merne rálépni az előtte heverő tollakra, majd visszanézett Lexire.

– Még sosem gyógyítottam angyalt...

– Kérlek, Sabrina! Ő a keresztanyám...

A boszorkány mély levegőt vett és belépett a házba. Már az első lépésnél sikerült rálépnie egy tollra, ami hangos reccsenés kíséretében eltört. Sabrina borzongva összerezzent.

– Azoknak, már mindegy... – suttogta Lexi. Sabrina csupán úgy tudta gyorsan megtenni a távolságot az ajtó és a lépcső között, hogy végig a barátnőjét nézte és próbált nem figyelni miken tapos. Letérdelt a nő mellé, az egyik kezével megfogta az angyal szabad kezét, a másikat pedig a nő szívére tette. Az angyal rápillantott a boszorkányra, majd lehunyta a szemét.

– Nem ígérek semmit, Lexi – mondta halkan. – Sosem csináltam ilyet.

– Tudom... – suttogta Lexi. – Köszönöm.

Sabrina bólintott, majd lehunyta a szemét és engedte, hogy a varázsereje átfolyjon a nőbe. Halvány vörös derengés vonta köbe őket, melybe gyengén, de fehér szálak cikáztak, jelezve, hogy az angyal ereje is igyekszik részt venni a munkában. A varázserő a testben sérüléseket keresett, hogy aztán lassan helyre állítson mindent. Ám nem lehetett semmit sem sietetni, hogy minden oda és úgy kerüljön, ahogy volt. Először a legjobban vérző seb forrt össze, majd helyre állította a belső szervek sérüléseit. A szárnyak maradtak a legvégére.

Lexinek fogalma sem volt, mennyi ideig ültek ott. Csak a szeme sarkából látta, hogy Nico elindul felfedezni a földszintet. Sejtette, hogy túlélőket, de leginkább az angyalát keresi. Drake odasétált hozzájuk, lábával finoman arrébb csúsztatva a tollakat az útjából. Néma csend uralkodott az előtérben. Talán még lélegezni is elfelejtette. Drake finoman Lexi vállára tette a kezét és megszorította. Lexi ránézett, reményt keresett és támogatást. Sabrina homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek és a csendet megtörte ziháló légvétele.

Végül a varázslat semmivé foszlott és Sabrina sóhajtva elengedte a nő kezét. Úgy tűnt minden ereje elhagyta, mert ha Drake nem lép gyorsan mögé, a lány legurul a lépcsőn.

– Ennyit tudtam tenni. A szárnyaival nem tudok mit kezdeni. Nem ismerem a felépítésüket.

– Azt talán meg tudja gyógyítani, majd ő – felelte Lexi.

– Most egy ideig aludni fog – Sabrina remegve és sápadtan dőlt neki a falnak, Drake segítségével. 

– Te jól vagy?

A lány halványan Lexire mosolygott.

– Túl sok varázserőt használtam el. Pihenek, és jól leszek.

Lexi megfogta a kezét és csak bámult a barátnőjére. Nem tudta szavakkal kifejezni azt a hálát, ami érzett. A lány megszorította a kezét, mintha tudná, mire gondol. Bár Machidielel azóta nem tartotta a kapcsolatot, amióta abbahagyta a démon üldözést és a nő is tiszteletben tartotta a kérését, hogy ne keresse, attól még a gyerekkora nagy részét mellette töltötte. Anyja helyett anyja volt és sokat köszönhetett neki. Amikor pedig arra került a sor, elengedte. Persze Lexi is tudta, hogy az angyal úgyis tisztában van, mi mindent történt vele és csak egy szavába került volna és ott terem. Most azonban neki kellett őt megmentenie.

– Azt hisz... – Lexi végül megköszörülte a torkát, mivel olyan halkan törtek fel a hangok, hogy talán rajta kívül senki sem hallotta. – Azt hiszem, le kellene fektetnünk valahova.

– Biztos vagy benne, hogy itt biztonságban vagyunk? – kérdezte Drake.

– Nem. Nem vagyok biztos. De kezdem azt érezni, hogy sehol sem leszünk biztonságban – felelte Lexi és felállt. – Lefektetjük, aztán megnézem a biztonsági rendszert, mennyire megbízható, aztán reggelig bezárkózunk. Vagy tudsz jobbat?

– Nem – rázta a fejét Drake. – Azt hiszem jobb, mint bármelyikünk házában.

A fiú fellépdelt a lépcsőn, lehajolt és óvatosan felemelte az angyalt. A nő teste olyan pihekönnyű volt, mintha nem is lenne a karjai között semmi. Próbált nem hozzáérni a szárnyaihoz, a teste alá szorult fele, reccsenve tiltakozott. Igyekezett úgy lemenni a lépcsőn és olyan magasan tartani a nőt, hogy a tollak ne érjenek le a padlóra. Lexit követve elindult a földszinten. Elmentek egy nappali, egy biliárd szoba és egy könyvtárszoba mellett. Mindegyikben törtek-zúztak, és vér és tollak borítottak mindent.

– Hány angyal lehetett itt, hogy ennyi itt a toll? Nem hiszem, hogy mind az övé.

Lexi ránézett, miközben befordult egy keskeny, félhomályos folyosóra, amit, ha a lány nem arra megy, észre sem vesz.

– Szerintem se. Talán ha felébred választ ad a kérdéseinkre.

Drake figyelte, hogyan remeg a levegő, ahogy a lány elindul a folyosón. Ő is érezte, hogy feláll a szőr a kezén és mennyivel melegebb a levegő. Lexi a folyosó végére sietett és kinyitotta az utolsó ajtót. A kis szobában az ágyon és egy komódon kívül nem volt semmi, viszont minden fehér volt. Minden épségben állt a helyén, az ablak sem tört be.

– Itt hogy-hogy minden rendben van? – kérdezte Drake, miközben Lexi segítségével hasra fektették az angyalt, hogy ne a szárnyain feküdjön.

– Angyal mágia és angyal üveg – felelte Lexi. – Ezek a legbiztonságosabb szobák az egész házban. Elég reménykeltő, hogy az angyal mágia azután is működik, ami itt történt. Így valószínűleg a biztonsági rendszer is rendben lesz. Van még három másik szoba ezen a folyosón, így mi is lefekhetünk egy kicsit.

Miután magára hagyták Machidielt, Lexi Nico keresésére indult, remélve, hogy jobban ért az itteni biztonsági rendszerhez, mint ő, Drake pedig a kocsihoz ment, hogy beálljon vele az egyik garázsba. Nem akarták feltűnő helyen hagyni. A fiú végigsimított a lány karján mielőtt elváltak. Lexi csak nézett utána, gyanította, hogy ezernyi kérdés kevereg a fiúban, mégsem tett fel egyet sem, csak csinálta, amit mondott neki. Tudta, hogy amint kettesben maradnak, vagy lesz pár nyugodtabb percük, azok a kérdések rá fognak záporozni, neki pedig meg kell próbálnia válaszolni.

Nico-ra végül a ház másik végében, az egyik fegyverszobában bukkant rá. A neon éles fénye visszaverődött az angyalpengékről, amik a szokásos rend helyett szerteszét hevertek a szobában. Itt is tollakat látott mindenhol. Fekete és arany vér fröccsent a pengékre és a falakra, néhol furcsa ezüstös színné keveredve. A fiú arcát a kezébe temetve térdelt egy férfi teste mellett. Szárnyait tőből letépték, teste összetörve feküdt a hideg betonpadlón, mellkasát ezernyi seb borította, de a jel még mindig látszott a szívénél. Pont olyan, mint amilyen Nicon is volt, még pár órával ezelőtt.

– Annyira sajnálom, Nico – suttogta Lexi és a fiú vállára tette a kezét.

– Hogy történhetett meg ez? – kérdezte rekedten Nico, Lexi pedig már ennyiből is tudta, hogy sírt. Fogalma sem volt, mit érezhet, hiszen neki sosem volt egyetlen kijelölt angyala. Sosem kapott jelet, sosem kötötték össze valakivel, hogy angyali erőt kapjon. Ő nem úgy volt Védelmező, ahogy a többiek.

– Nem tudom. De kiderítjük – szorította meg Lexi a vállát. – Ígérem. – A fiú csak bólintott. – Figyelj... Tudom, hogy ez most nehéz, de szükség lenne a segítségedre. Be kellene kapcsolni a biztonsági rendszert, hogy kicsit pihenhessünk.

– Pihenni? – morogta Nico és a vállizmai megfeszültek Lexi tenyere alatt. – Hogy akarsz pihenni, amikor ilyenek történnek?

– Az adrenalin nem tart ki a végtelenségig, ezt te is tudod – felelte nyugodtan a lány. Tudta, hogy semmire sem megy, ha most ő is felhúzza magát. – És nem segítesz senkinek azzal, hogy gondolkodás nélkül nekiindulsz a világnak. Démonokkal harcoltunk, késő van, és azt sem tudjuk, mi történt itt. Majd holnap, megpróbáljuk, tiszta fejjel végiggondolni, mit tegyünk.

– Szólni kell a többieknek...

– Azt is megtesszük. Összehívatjuk a tanácsot, kitaláljuk, mit csináljunk és megbosszuljuk Ambrielt. De kérlek, most gyere... – A fiú csak bólintott, de mégsem mozdult. – Rendben, amíg összeszeded magad, megnézem az emeletet. – Puszit nyomott a fiú hajára, még egyszer elmondta, hogy mennyire sajnálja, bár tudta, hogy nem fog segíteni, majd kifelé indult.

– Hogyan lehet eltemetni egy angyalt? – Lexi hirtelen megtorpant. Lassan fordult hátra, a fiú felé, de az továbbra sem nézett rá.

– Nem tudom, Nico – suttogta Lexi.

– Nem... nem akarom így itt hagyni – csuklott el Nico hangja. – Ő nem való a föld alá... Ha elégetem, a lelke visszatér a teremtőhöz? Mi van, ha még mindig itt van a lelke? Hogyan adhatom meg neki a végtisztességet, mikor egy angyal sosem hal meg? Hogyan?

– Bárcsak tudnám a kérdéseidre a választ – Lexi csak bámult a fiúra és érezte, hogy remeg belül mindene és kitörni készül belőle a sírás. Hatalmasat nyelt, mert még mindig nem volt arra ideje, hogy összeomoljon.

– Mindjárt megyek és bekapcsolom a rendszert – törte meg Nico a beállt csöndet.

– Rendben.

Lexi szinte kimenekült a fegyverszobából. A fiú mély, fájdalmas gyásza az ő szívébe is beleásta magát. Miközben a lelke viaskodott a fájdalommal, a kérdésekkel és mindennel, ami a mai nap történt, hagyta, hogy a lába visszavigye az előtérbe. Drake-el épp a biztonságos szobákhoz vezető folyosón találkozott. A fiú a karjába tartotta Sabrinát.

– Gondoltam lefektettem, így is már majdnem elaludt.

– Nem alszom – motyogta a lány. – Jól vagyok.

– Nem baj, ha alszol, drágám – mondta Lexi és követte őket a folyosón. – Holnap is szükségem lesz rád.

Miután Lexi kijelentette, hogy szeretne a mellett a szoba mellett feküdni, ahová Machidielt lefektették, kinyitotta a következő ajtót. Drake lefektette a lányt az ágyra, majd kiment a szobából, hogy Lexi levetkőztethesse. Miközben kibújtatta a lányt a démon véres pólójából és a nadrágjából, Sabrina egyfolytában motyogott valamit, amit Lexi ugyan nem értett, de bólogatott és biztosította, hogy érti. Nem foglalkozott azzal, hogy pizsamát keressen neki, bár biztosra vette, hogy a szekrényben találna. Mire betakargatta, Sabrina már aludt. Kilépett a szobából és halkan becsukta maga után az ajtót. Drake ott várt rá, a szemben lévő falat támasztva.

– Megyek, körül nézek az emeleten, hátha találok még valakit. Velem jössz?

– Persze – bólintott a fiú.

Csendben vágtak neki a lépcsőnek, úgy tűnt egyiküknek sincs sok kedve beszélgetni. A démonok rezgései, a testük és a vérük bűze még mindig nehézzé tette a levegőt. Fent szétváltak, hogy gyorsabban végezzenek. Benéztek minden szobába, de sehol sem találtak újabb angyalt, csak még több vért és tollakat. Lexi sorra járta a szobákat, miközben egyre csak gyűltek a kérdések a fejében. Nem értette miért volt itt ennyi angyal, hiszen a szárnyuk színéből idefent csak ötöt számolt össze, lent pedig nem is figyelt erre. Sosem voltak idelent ennyien egyszerre. Nem értette, hogyan győzték le őket a démonok. Ha pedig meghaltak, az ő testük hova lett? Ha nem haltak, hol vannak? Miért nem üzennek nekik?

– Csak kérdések és kérdések, válaszok azonban sehol – morogta az egyik szobában, ahol elgondolkodva meredt az földön fekvő angyalkardra. A gazdáját azonban sem holtan, sem sebesülten nem találta. A tollakat bámulta, hátha rájön ezüstös színéből ki lehet, de olyan sokan voltak, ő pedig olyan régen nem találkozott velük. Halványan emlékezett még rájuk, de az idő összemosta az arcokat. Pedig, amikor kicsik voltak, vagy az apjuk vitte őket a megbeszélésekre, vagy Machidiel vigyázott rájuk, számtalanszor látták őket. Aztán minden darabokra tört. Megrázta a fejét, hogy elűzze a múlt képeit.

Miután meggyőződött róla, hogy nincs fent senki, visszaindult a lépcsőhöz. Drake ott várt rá.

– Nico volt itt – mondta a fiú. – Azt mondta bekapcsolta a védelmi rendszert és szerinte nincs itt más rajtunk kívül. Pihenjünk le, neki még dolga van. Mindezt elhadarta és itt hagyott. – Lexi lehunyta a szemeit és megdörzsölte az orrnyergét. – Nagyon maga alatt van, Lexi.

– Tudom. Gyászolja az angyalát. És úgy tűnik, egyedül akar megbirkózni vele.

– Szóval szerinted ne menjek utána.

– Nem hiszem, hogy bármit is elérnél vele. Szerintem egyedül akar lenni. Nekünk pedig pihennünk kellene. – Drake beleegyezően bólintott, majd megfogva Lexi kezét a szobájukhoz húzta.

– Tudod, gondolkodtam – szólalt meg Drake, miközben levetkőztek. – Mi van, ha ez az egész lélek elrablósdi csak félrevezetés volt?

– Szerinted erről a támadásról akarták elvonni a figyelmünket? – kérdezte Lexi.

– Ha segítséget kér tőled Machidiel, nem jöttél volna ide? Ha Nico–nak szól az angyala, nem jön ide? – kérdezte Drake. – Mert szerintem, mind a ketten rohantatok volna. Így viszont mind a ketten velem voltatok elfoglalva és nem figyeltetek semmi másra.

– Ha így nézzük, van benne logika... De akkor is hallanunk kellett volna a vészhívást. Itt voltunk nem messze. És nem csak mi vagyunk ebben a városban Védelmezők. Hol vannak a többiek? Hol a többi angyal? És miért nem hallottunk semmit? Niconak éreznie kellett volna az angyalát, mikor érted mentünk. De nem érzett semmit. – Drake sóhajtva rázta a fejét.

– Nem értem ezt az egészet.

– Én sem, de itt valami nagyon bűzlik – mondta Lexi, miközben bemászott az ágyba. Drake lekapcsolta a villanyt, majd a lány mellé húzódott és átölelte.

– Sok mindent nem értek a mai nappal kapcsolatban, de egy valami biztos, az, hogy szeretlek – suttogta a fiú. Lexi bekucorodott a karjai közé.

– Én is szeretlek – suttogta a lány. A sötét, csendes szobában, csak a fiú légzését hallgatva és meleg karjaiban, végre elengedhette magát. Először csak a teste kezdett el remegni, ahogy az adrenalin távozott a testéből, majd megremegett a lelke is, feltört belőle az elfojtott zokogás. Drake nem kérdezett semmit, csak a hátát simogatta és halkan suttogott a fülébe. Azt mondta, minden rendben lesz, és Lexi teljes szívéből kívánta, hogy igaza legyen. Végül nagy nehezen mind a ketten elaludtak.