Út a pokolba - Lélekfoszlányok - Kilencedik lépés

Kilencedik lépés 

Nem tétovázott és nem gondolkodott, amikor leparkolt a kocsival a ház elé. Tudta, hogy akkor meggondolja magát és inkább visszamegy New York-ba, olyan gyorsan, ahogy lehet. Csak látni akarta, hogy Lexivel minden rendben. Az az sms, amit küldött semennyire sem nyugtatta meg, főleg miután megtudta, mi történt Machidiel-el. Becsapta maga után a kocsiajtót és a bejárat felé indult. A kint cigarettázó, idősebb védelmezők közül többen felismerték és odaköszöntek vagy bólintottak neki. Ám senki sem állította meg. Amikor belépett a házba egyszerre érzett örömöt és fájdalmat. A felesége szerette ezt a házat és a lányait sokszor hozta ide, és ő is ide menekült a szerelme és a lánya halála után. A boldog pillanatok keveredtek a gyásza keserű képeivel. 

Miután az egyik fiatal védelmezőtől megtudta, hogy a tanács megmaradt tagjai a konyhában ülnek, arra vette az irányt. Először szó nélkül megállt a küszöbön és tudta, nem is akar beljebb lépni. Végignézett a megmaradt, megöregedett és megtört tanácstagokon. Hárman maradtak a hétből. Machidiel elmondta neki, hogy Isten megbüntette őket, azért, amit a családjával tettek, de ez őt nem vigasztalta. Most sem tudott szánalmat érezni, ahogy megnézte az öreg, ráncos, fájdalomtól eltorzult arcokat. Elvették tőle a lányát, összetörték, megalázták és még azt akarták, hogy legyen ugyanúgy a harcosuk. 

– Calm?! – Egészen addig észre sem vette a férfit, amíg az meg nem szólalt. A legjobb barátja volt, még az előtt. De aztán elszakadtak egymástól, mikor Calm ott hagyta a védelmezőket. Csupán egy pillantást vetett Hect-re, majd Serafina szemébe nézett, aki időközben rámeredt. 

– Hol a lányom? 

– Calm Braver magának itt semmi keresni valója – felelte a nő rekedten. 

– Még egyszer kérdezem, hol a lányom? 

– Maga már nem védelmező, maga... – folytatta a nő, de amint megpróbált kiabálni szörnyű köhögő roham kapta el. 

– Magának semmi köze a dolgainkhoz – vette át a szót tőle a mellette ülő férfi. 

– Nem érdekelnek a dolgaik! Az sem érdekelne, ha itt fulladnának meg előttem – csattant fel Calm. – Én a lányomat keresem. Hol van Lexi? 

– A könyvárban van a barátaival – felelte végül Hect, megelőzve a kirobbanni készülő vitát. – Megmutassam ho... 

– Nem kell – hárította el Calm. – Ismerem a járást. 

– Az lenne a legjobb, ha fogná a lányát és mindannyian eltűnnének innen – sziszegte Serafina. – Egy boszorkányt hozott ebbe a házba, pedig tudja, hogy tilos. Amúgy sincs egyiküknek se joga itt lenni. 

– De Nicolas... – kezdett bele Hect. 

– Ő már nem védelmező – csapott az asztalra remegő, hófehér kezével a nő. Ha már kiabálni nem tudott, így akarta kifejezni a dühét. – Elvesztette az angyalát, de mégis itt van. A boszorkány biztos megakadályozta valahogy... Már nem tiszta! Már nem... 

– Aztán csodálkozik, ha nem lesz senki, aki földet szórjon a koporsójára – jegyezte meg Calm, miközben megfordult. – Bár amilyen sötét a lelke, úgyis a pokolban rohad meg. 

– Amit tettünk, jogos volt. 

– Amit tettek, az egy gonosz és kétségbeesett lépés volt – mondta Calm, de nem fordult meg. – Az én és a lányaim lelkiismerete akkor is tiszta volt. Maguk elmondhatják ugyanezt? 

Nehéz szívvel igyekezett a könyvtár felé. Olyan sok év telt el, azóta a bizonyos nap óta, de még mindig úgy érzi, megszakad a szíve, ha Victoriára gondol. Anael halála után, már csak a lányai maradtak neki. Imádták egymást, világokat jártak be, megtanította őket harcolni és a legjobb védelmezőket nevelte belőlük. Aztán az az éjszaka mindent összetört. Sosem tudta feldolgozni, hogy azt tették Victoriával, ahogy azt sem, hogy nem tudott segíteni Lexinek. Tudta jól, hogy a lánya még mindig bűntudatban él, azért mert akkor meghunyászkodott, nem állt a húga mellé és, hogy nem tudta megakadályozni Dark tettét. 

Először fel sem figyelt rá, hogyan néznek rá, azok, akik mellett elment vagy ráköszöntek. Ismerte őket. Volt olyan, akivel együtt nőtt fel, volt, akit tanított, de mindegyikük szemében olyat látott, ami megtorpanásra késztette. Reményt. Örültek, hogy itt van, remélték, hogy ő majd megmondja, mit tegyenek. Tartotta pár védelmezővel a kapcsolatot, hiszen sokan felháborodtak azon, amit velük tettek. Tudta, hogy a tanács és vele együtt minden haldoklik. Nincsenek fiatal tanácstagok, nincsenek kinevezett utódok és amint, kihal a tanács, nem marad senki. Most pedig, hogy az angyalok is eltűntek, nem fogja irányítani őket senki. Bár pár órával ezelőtt még hevesen tiltakozott a barátja felvetése ellen, hogy váltsák le önkényesen a tanácsot és vezessenek ők. Vezessen ő, Calm Braver. Hiszen ő volt a legjobb, ő volt az egyetlen, akinél egyáltalán szóba került, hogy felvegyék a tanácsba. Most viszont látta ezt a kevés védelmezőt, akik megmaradtak, látta a fiatalokat, akik ugyan erősek, de egyik sem elég tapasztalt ahhoz, hogy ezt megoldja. Hiszen még csak gyerekek futott át az agyán. Gyerekek, akiknek meg kell mutatni, merre menjenek. 

– Fenébe már – morogta az orra alatt és folytatta az útját. Úgy döntött, ha majd beszélt Lexivel, kitalálja, mit csináljon. 

 A könyvtár ajtaja résnyire nyitva volt. Éppen akkor ért oda, amikor Lexi énekelni kezdett. Döbbenten, elfacsarodott szívvel állt az ajtó előtt. Évek óta nem hallotta őt énekelni, pedig mennyire szeretett. Most mégis szárnyalt a hangja, ami túlságosan is hasonlított az anyjáéra. Mélyen beszívta a levegőt, és a szájára szorította a kezét, mert attól félt, kitör belőle a zokogás. Hiába szeretett újra, a szívén talán sosem gyógyul be a seb. Lexi elhallgatott, majd Sabrina hangja törte meg a beálló csendet. 

– Na, jó. Menjetek szobára! Nektek még a tekintetek is mocskos. Ha nem vettétek volna észre, van itt egy gyerek is. 

– Mégis milyen gyerek? – kérdezte Lexi. 

– Hát én! Képzeld, a lelkem mélyen én örökre gyerek maradok. Még a végén megrontotok. – Lexi nevetésére, Calm is elmosolyodott. Gondolta, hogy Sabrina vele van, és ha ő itt van, Lexi sem tört annyira össze, mint hitte. 

– Na, gyere te örök gyerek – mondta neki Lexi. – Bekötöm a kezed, amíg Drake megcsinálja Niconak is. 

– Na, sicc arrébb boszi – hallotta meg Nico hangját is. 

– Vigyázz, kutyuska! Ha sokat szemtelenkedsz, még véletlenül kikaparom a szemed!

– Most macska vagy gyerek vagy? 

– Mindkettő – vágta rá Sabrina. 

– Ha örök gyerek vagy nem kellene két copfba kötnöd a hajad? – kérdezte egy ismeretlen fiú hang. Calm gyomra görcsbe rándult. Kitalálta, hogy ez a hang csakis Drake-é lehet. Akiről annyi mindent tudott, de sosem találkozott vele. Valahogy a sors mindig megakadályozta, hogy találkozzanak.

– Nem – válaszolt Sabrina elnyújtva az e betűt. – Az egy copf sokkal jobban illik hozzám. Tudod a pálmafás verzió. 

– Te bolond vagy – nevetett Lexi. – Most elképzeltelek úgy...

– Csak kösd be a kezem és nem csak elképzeled.

Calm ezt a pillanatot választotta ki, hogy kinyissa az ajtót. Először a négy fiatalt pillantotta meg. Nico pont vele szemben ült a kanapén, előtte, Calmnak háttal egy fiú ült, aki épp akkor indított el a tetováló gépet, Nico csuklójához hajolt. A csendet csak a gép zümmögése törte meg, a régi könyvek illatába a festék szúrós szaga keveredett. Lexi épp az egyik fotelban ülő Sabrina karjára ragasztott fóliát a friss tetoválásra. 

– Mr. Braver – kiáltott fel Nico, aki először vette észre az ajtóban álló férfit. Már éppen fel akart ugrani, de a fiú erősen tartotta a karját.

– Ne ugrálj! – szólt rá Drake és úgy tűnt eszében sincs megfordulni. Annyira koncentrált, hogy nem figyelt senkire. Calm elnézte, a körülötte remegő levegőt, ami ugyanolyan színesen csillogott, mint az apja szárnya.

– Apa?! – meredt rá döbbenten Lexi. Calm elszakította a tekintetét a fiúról és a lányára nézett. Pillantása végig szaladt a sötét haján, zöld döbbenten pislogó szemén, ami alatt fekete karikák mutatták, hogy nem sokat aludhatott az éjjel. Sápadt arcából és a tekintetéből tudta, hogy jobban megviselték a történtek, mint mutatja. – Hogy kerülsz te ide?

– Kocsival.

– Mindjárt gondoltuk, hogy nem gyalog jött, Calm bácsi – mondta Sabrina és Lexi helyett lesimította az utolsó ragtapaszt.

– Bácsi ám a fene – nevetett rá Calm a lányra. – Nem vagyok, még olyan öreg.

– Apa.

– Grand hívott – felelte Calm. – És mivel ő nem titkolt el előlem semmit, ide jöttem. – Lexi zavarában a kezére meredt. – Miért nem mondtad el pontosan mi történt? 

– Nem akartalak felzaklatni – suttogta Lexi. – Sem feltépni a sebeid. Andrea?

– Otthon van. Amint el tud szabadulni, jön ő is.

– Ő is ide jön? – döbbente meg Lexi. – Mert ő tudja, hogy... szóval...

– Mit hittél? Hogy nem mondok el neki mindent? – mordult Calm. – Amúgy is tudta ki vagyok, találkoztam már vele Szél földön.  – Lexi mormogott valamit az orra alatt, de hangosan nem mondott semmit. A férfi halványan elmosolyodott, majd hozzá lépett és megfogta a kezét. –  Kislányom – sóhajtotta Calm. – Tudom, hogy féltesz, de nem kell. Tudom, hogy volt nehéz időszakom, de már nem fáj annyira. Képes vagyok kezelni a fájdalmam és a haragom. Grand és a többiek aggódnak. Azt mondták, szükségük van rám és nem hagyhatom őket cserben. És téged sem.

– Én jól vagyok...

– Erről, az az sms nem győzött meg teljesen – simogatta meg a lánya kezét. – Ami pedig tegnap történt... – A lány összerezzent, mire Calmnak is összeszorult a szíve, majd a lánya álla alá nyúlt és maga felé fordította a fejét. – Az apád vagyok, Lexi. Nekem te vagy a legfontosabb, már csak te maradtál nekem. – Lexi már nyitotta a száját, de a férfi megrázta a fejét. – Nem kell mondanod semmit, drágám, tudom.

– Jaj, apa – suttogta Lexi, majd a fejét a férfi combjához döntötte. Calm a lánya fejére tette a kezét és megsimogatta a haját. Teljesen megértette a lányát, hogy miért nem szólt neki. A tanács döntése és a kilépése után megfogadta, hogy soha többé nem foglalkozik sem a démonokkal, sem a védelmezőkkel. Ahogy Lexi is ezt tette. De ez csupán pár évig volt így. Voltak barátai, akik sosem hagyták el, ilyen volt Grand is, bár az elején nem beszélgettek olyanról, aminek köze volt a Védelmezőkhöz. Ő mutatta be Andreanak is, akivel, bár pótolni nem tudta Anael-t, de mégis boldog volt. Máshogy szerette, nem volt olyan lángoló, heves és mindent felégető szerelem, mint a feleségével, de ettől még szép volt. Tudta, hogy Lexi nagyon örült nekik, mert végre biztonságban tudta őt. De a híreket egy idő után nem tudta elkerülni. Akár a védelmező barátaitól hallott     , akár a többi világban maradt barátoktól. Tudta ő is és mindenki más is, hogy valami készül. Lexinek nem szólt, mert remélte, hogy őt nem éri el. Remélte, hogy folytathatja a normális életet, amit létrehozott. Aztán mondták, hogy mi történt két napja. Jöttek a halál hírek innen és a többi világból.  Lexi smséből pedig megtudta, hogy bizony a lánya nyakig benne van.

– Meséld el mi történt.

– Én... – Lexi felemelte a fejét, majd hirtelen Drake-re nézett. – Jaj, még be sem mutattam neked Drake-t. – A fiú még mindig nem reagált semmire, ami körülötte történt. Csak a mintára figyelt, ami lassan bontakozott ki az ujjai alatt. Pontosan ugyanolyan volt, mint ami már Lexi és Sabrina, sőt az ő bal csuklóját is díszítette. Mindegyik friss volt, még sebes és fóliával borított. Varrt és törölt, csak arra a helyre meredt, ahova alkotott. – Ööö... azt hiszem nagyon bekoncentrált.

– Igen, látom – mosolyodott el Calm és a fiúra nézett. – Az apja pontosan ugyanilyen, amikor valamire nagyon figyel. És kinézetre is nagyon hasonlít rá.

– Te tudod, hogy Hael az apja? – meredt rá Lexi.

– Persze – bólintott Calm. – Elég nagy port kavart akkor. Anyád nagyon jóban volt Hael-el, talán mindenki előtt tudta, hogy mi a helyzet. Ő tartotta benne a lelket utána. Ha jól tudom, ez volt az első és utolsó alkalom ilyenre. Csak kevesen tudták mi lett a gyerekkel.

– Nos, felnőtt és úgy tűnik különleges erőt kapott – mondta Sabrina.

– Még sosem láttam ilyennek a szemét – szólalt meg végre Nico. – Ijesztő.

– Azt hiszem, először használja komolyan és irányítottan az erejét – mondta Lexi. Drake szeme valóban szinte fehérré vált, csupán halvány barna kör jelezte, hogy milyen színű igazából. Amikor ma reggel Lexi felébredt, Drake a földön ült az ágy mellett és saját csuklójára tetovált. A lány hiába szólt hozzá, hiába simított végig a kezén a fiú nem reagált addig semmire, amíg nem végzett. Utána nem tudta megmondani miért csinálta, vagy mi az a jel, de abban biztos volt, hogy kell és nem csak rá, de a többiekre is. Így kerültek mind a négyen a könyvtárba és így lett mindannyiuknak új tetoválása.

– Mesélj – kérte újra Calm. Lexi fel s alá járkálva mondta el mi történt velük az elmúlt napokban. Néhol Sabrina, néhol Nico egészítette ki, amit mondott és megmutatták neki a leveleket. A férfi csöndben hallgatta őket, csak figyelt és gondolkodott.

– Honnan ismeri ezt a jelet, amit rátok varrt?

– Álmomban láttam – szólalt meg Drake hirtelen, mire mindenki ránézett. Senki sem vette észre, hogy mikor fejezte be a tetoválást és fedte le fóliával. A szeme visszaváltozott és a körbe lengő aura is eltűnt. Nyögve felállt a földről.

– Drake, ő...

– Calm Braver – nyújtotta a kezét az apja.

– Drake Light – fogta meg a férfi kezét a fiú.

– Akit a lányom, úgy rejteget, mint valami kincset – mosolygott rá Calm.

– Nem is rejtegetem – mordult Lexi. – Egyszerűen csak... sosem jött össze a találkozó.

– Na, persze – jegyezte meg epésen Calm. – Mondjuk a sors furcsa fintora, hogy a lányom pont Hael fiával jön össze.

– Ismeri az a...apámat – kérdezte Drake, de inkább kijelentésnek tűnt.

– Haelt mindenki ismeri – mosolyodott el Calm. – Mivel ő a művészeti ihlet angyala, néha kicsit elvont, de szinte mindenki szereti.

– És a jel? Úgy láttam azt is ismered – mondta Sabrina. Calm megfogta Lexi karját és közelebbről is megnézte a mintát a csuklója belső felén.

– Ez egy ősi angyaljel. Régóta nem használják. Pontosabban azóta, amióta nem ők harcolnak a démonokkal, hanem a Védelmezők.

– Ez harci jel? – kérdezte Nico.

– Igen – bólintott Calm. – Bátorságot, hitet ad, védelmet nyújt, ha az elméteket támadják és összeköt azokkal, akikkel ugyanolyat viselnek, mint te. Csapatot alkot, akik egymást védik és összetartoznak.

– Azt mondtad álmodban láttad – fordult felé Lexi. – Volt még más is, vagy csak ez?

– Csak ezt láttam – felelte Drake. – Ezt a mintát rajzoltam, mintha valaki vezetné a kezem, aztán valaki mögöttem azt mondta, ezt tetováljam magunkra, főként magamra. Ne hagyjak ki senkit, mindegy mikor csatlakozik hozzánk az úton.

– Az úton – ismételte Calm. – Ezek szerint mentek valahova.

– Apa... nem tudom, te mire következtetsz mindabból, ami történt – kezdett bele Lexi. – Mi... alaposan átbeszéltük az éjjel, és úgy gondoljuk, hogy bár nem értünk mindent, de közünk van hozzá. Miattam van. Mennem kell.

– Mi pedig vele megyünk – tette hozzá Sabrina. 

– Hozzá?

– A pokolba – bólintott Lexi. – Nem akarom, hogy úgy vigyen el. Akkor inkább megyek magamtól. Az embereket pedig békén hagyja.

– Erre azért nem vennék mérget – mondta elgondolkodva Calm.

– Nem is tiltakozol?

– Tehetném – sóhajtotta Calm. – De igazából ugyanarra jutottam, mint ti. Már akkor, amikor Grand mondta mi történt. Reméltem, hogy elfelejtette.

– Amit anyám ígért neki.

– Amiről anyád sosem beszélt, hiába kérdeztem – mondta Calm. – Ha nem veszem észre rajtatok a jelet – Mivel még mindig fogta a lánya kezét végigsimított a rózsa tetováláson a karján. – Talán nem is mondd semmit. De így sem mondott sokat, csupán annyit, hogy mindent értetek tett. De, hogy miben egyeztek meg, senki sem tudja. A halála pillanatáig is hallgatott.

– Most talán megtudom – felelte Lexi. – Mennem kell.

– Mennünk kell – javította ki Drake.

– Már tegnap is mondta, hogy nem mu...

– Nem muszáj, de akarunk – mondta Sabrina. – Nem hagylak magadra.

– Ahogy én sem – bólintott Nico. – Annyi mindent tettél már értem, most én teszek érted.

– Én sem – mondta Drake. – Másrészt apámat fogva tartja, valószínűleg anyámat is. Meg akarom találni őket. – Lexi elengedte az apja kezét és megfogta a fiúét.

– Fogalmam sincs, mennyire lesz veszélyes ez az egész....

– Az mindegy. Amíg veled vagyok, nem félek semmitől – mosolygott a lányra. – Nem engedem, hogy egyedül nézz szembe vele.

– Ez így helyes – bólintott Calm. – Nem véletlenül üzente meg álmodban apád ezt a jelet. Együtt kell mennetek.

– Rendben – sóhajtotta Lexi. – Már csak rá kell beszélnünk az utolsó csapattagot is.

– Kit? – kérdezte Sabrina.

– Szükségem van Dark-ra – fordult Lexi az apja felé. A férfi elgondolkodva hümmögött. – Muszáj neki vezetnie. Ahhoz, hogy eljusson az Árnyékokhoz, muszáj volt lemennie a Pokol szintjére.

– Nem emlékszel az útra, igaz? – szegezte neki a kérdést Calm.

– Jártunk már ott? – döbbent meg Lexi.

– Az Árnyékoknál igen – bólintott az apja. – Még Victoriával.

– Akkor nem. Nem emlékszem – suttogta Lexi. – Kell Dark.

– És hogyan akarod kiszabadítani az angyalok börtönéből? – kérdezte Calm.

– Ellopom a kulcsot.

– Serafinától?

– Megoldom – mondta komolyan Lexi. – Valahogy.

Calm elnézte a lánya komoly arcát, látta mennyire elhatározta magát, hogy odamegy. Lassan végignézett a többieken is és ugyanazt látta. Menni akartak, menniük kellett. Hívta őket valami. Tudta, hogy ez most nem az ő útja. Nem mehet velük segíteni. Viszont azt is tudta, hogy van lehetősége arra, hogy itt, fent segítsen nekik. Mégpedig a Védelmezőkkel együtt. 

– Rendben – bólintott, bár ez inkább magának szólt, mint a fiataloknak. Ő most hozta meg azt a nehéz döntést, amit ők már meghoztak tegnap. – Lexi, menj le a titkos kamrákba! Minden világból van ott olyan dolog, ami jó tágyalási alap lehet vagy egyszerűen köszönet képpen visszaadhatsz. Biztos vagyok benne, hogy lesz, aki szívesen segít majd. Hozz el, minden olyan tárgyat, amire szükségetek lehet az úton és amivel rá akarod venni Darkot, hogy segítsen.

– Honnan tudod, hogy...

– Mert tudom, hogy erre is felkészültél – mondta Calm és a fekete borítékra nézett. – Bár... lehet, hogy nem lesz rá szükséged.

– De...

– Hozz mindent ide – folytatta Calm. – Készüljetek úgy, hogy az éjjel elindultok, ahogy terveztétek! Remélem, tudod az utat a börtönhöz?

– Tudom, de...

– Remek. Akkor éjfélkor indultok – indult meg Calm az ajtó felé.

– És a kulcs? – kérdezte Lexi.

– Addigra az is nálatok lesz – nyitotta ki az ajtót a férfi.

– De hogyan?

– Majd én gondoskodom róla – mosolygott rá az apja, majd becsukta maga mögött az ajtót, ott hagyva a döbbent fiatalokat.

Miután az egyik védelmezőtől megtudta, hol van Grand, a fegyver szobába sietett. Mikor belépett pont azt az öt embert pillantotta meg, akire számított. Grand éppen ebben a pillanatban vett le egy angyal kardot a helyéről, aztán ránézett a barátjára. A férfi hű volt a nevéhez, mindene nagy volt, a keze, a lába, a vállai. Pólója ráfeszült az izmaira, kopasz fején megcsillant a neon fénye. 

– Megérkeztél.

– Meg – bólintott Calm, majd a férfihoz lépett.

– Döntöttél?

– Igen – Calm kivette a barátja kezéből a kardot és rámeredt. Amikor még védelmező volt, pont ennek a fegyvernek a gazdája, volt az angyala. – Itt az ideje, hogy változtassunk.

– Üdvözöllek az új tanácsban, Calm Braver – vigyorgott rá Grand és másik fegyverért nyúlt.

– Akkor döntsük meg a mostani tanácsot – vágta hátba Calmot a másik barátja.

* * *

Nem mentek el egészen a boltig, csupán a város széléig. Egy üresen álló telken vágtak keresztül, amíg Lexi meg nem találta a lejáratot. A csapóajtót varázslat védte a kíváncsi szemek elől, de mivel évek óta nem használták, kettejük ereje kellett, hogy aztán nyikorogva feltáruljon. Meredek lépcsősor vezetett a föld alá, ahol aztán a lány Drake öngyújtójával lángra lobbantotta az egyik fáklyát. Hosszú, sötét, pókhálós folyosón siettek végig. Bár a kabátja zsebében ott lapult a régi térkép, mégsem volt rá szüksége. Hagyta, hogy a lába vigye előre, hiszen kislányként többször felfedezte már ezeket a járatokat. Régen úgy ismerte, mint a tenyerét. Drake csendben tartott vele, a kezét fogva. Úgy tűnt most próbálja feldolgozni mindazt, ami történt, vagy amit megtudott. Bár tegnap este sokáig beszélgettek arról mennyire érzi magát elveszettnek ebben az egészben. Ő nem ebben nőtt fel, most pedig pár nap alatt minden rászakad. Hiába mutatta a többiek előtt, hogy minden rendben van, az agya forgott, a lelke háborgott és időre lett volna szüksége megemészteni mindent. Idő viszont jelenleg nem állt rendelkezésükre. A lány ugyan felajánlotta neki, hogy maradjon, majd az apja barátai megvédik, de hallani sem akart róla. Sokkal jobban féltette Lexi-t annál, mint, hogy saját biztonságára gondoljon. Így, hát csendben követte bármerre is ment.

Lexi úgy érezte évek teltek el azóta, hogy idelent járt. Pedig tudta, hogy ez a pár nap semmi sem volt, ahhoz képest, ami rájuk vár. Most viszont nem volt egyedül. Drake döbbenettől eltátott szájjal meredt az ajtókra, ahogy áthaladtak rajtuk. Miután az apja elhagyta a könyvtárat és feloldódott a döbbenetük mindannyian munkához láttak. Nico elvállalta, hogy összeszedi a fegyvereket, Sabrina könyveket keresett a könyvtárban, hátha ráakad olyanra, amire szükségük lehet, valamint élelmet csomagol az útra. Így Lexi és Drake együtt indultak el. 

– Ötös kód kikapcsol! Örülök, hogy újra látom, Miss Braver – mondta a hang, amikor megérkeztek az ajtók elé. 

Drake akkor szólalt meg először, amikor már átjutottak, mind a három ajtón. 

– Azért az elég hátborzongató, hogy Sabrina hangján beszél hozzád a... igazából a semmi. 

– Választhattam, hogy az ő hangja, vagy csak beállít valamit. Nem tetszett a gonosz mosoly, amivel ezt mondta, így inkább nem próbáltam ki – mondta Lexi. 

– Képes lett volna beállítani a te hangodat. Ami talán még ijesztőbb lett volna. 

– Vagy valami még rosszabbat. Sabrinában nem lehet megbízni, ha ilyenről van szó. Néha komolyan megijeszt, mire képes. 

Drake beleegyezően hümmögött és körbe járta a kis szobát, de egyik ajtót sem nyitotta ki. Lexi hagyta, hogy ismerkedjen a hellyel, ő pedig az egyik falon lógó térképhez lépett. Végigvette a felrajzolt birodalmakat és fejben végiggondolta, milyen tárgyakat keressen meg. 

– Szóval mi ez a hely? – törte meg a csendet Drake. 

– Igazából nevet sosem adtunk neki – mondta Lexi, de még mindig a térképet bámulta. – Kevesen tudnak róla. Apa, én, Nico, Sabrina, meg talán apa egy-két barátja. Olyan tárgyakat tartunk itt, amit a különböző világokból szereztünk, amikor még apával és Vic-el jártunk a birodalmakat, anyám halála után. 

– Sosem említetted a húgodat.

Lexi erre a fiúhoz fordult. Drake pár lépésre tőle állt és őt nézte. 

– Tudom – suttogta Lexi. – Igazából... nem tudtam, hogy is beszélhetnék neked róla. Olyan mélyre temettem magamban, amennyire csak lehetett. Tudtam, hogy egyszer beszélnem kell róla, de... nem tudtam hogyan. Hiszen abban is első vagy, hogy elmondtam, hogy Védelmező voltam. Soha senkivel nem volt olyan a kapcsolatom, mint veled. 

– Szerintem ez most jó alkalom, hogy elmeséld mi történt – mondta Drake. Lexi elsápadt és elkapta a tekintetét. – Nyuszi – lépett oda hozzá a fiú. – Arra készülünk, hogy a Pokolba menjünk. Szerinted, ha titkolunk egymás elől dolgokat, akkor rendben lesz minden? 

– Annyi minden zúdult rád az elmúlt napokban... 

– Megbirkózom vele. Féltesz engem. Én meg téged féltelek, ugyanis látom, hogy reagálsz minden egyes alkalommal, amikor szóba kerül a húgod. Nem dolgoztad fel. 

– Mert, amit tettek, azt nem lehet feldolgozni. 

– A tanács tette. 

– Igen. 

– Meghalt? – kérdezte Drake. – Megölték a húgodat? 

Lexi végre újra a fiúra nézett. Zöld szeme egészen elsötétedett, a lelkében dúló vihartól. Tudta, hogy ha most beavatja Drake-t, akkor mindent el kell neki mondania. A többi titkát is. 

– Bár azt tették volna – szólalt meg, majd a fiú kezéért nyúlt. – Gyere, inkább megmutatom. 

Az utolsó ajtóhoz sétáltak, ami korom fekete volt, nem lehetett látni rajta sem kilincset, sem kulcslyukat. Mintha soha többé senki sem akarna belépni. Lexi érezte, hogy egész testében remeg. Drake megszorította a kezét és már talán szólt is volna, hogy hagyják az egészet. De a lány a fára simította a kezét, majd erősen meglökte. A varázslat reagált rá, engedett, az ajtó pedig hang nélkül kitárult. Bent napfény és meleg fogadta őket. Sabrina meg tudta oldani, hogy az elrejtett lámpák, már-már valódi napfényt varázsoljanak a szobába.  Mintha egy tini lány szobájába léptek volna. Színes takaró és párnák pihentek az ágyon, a polcok roskadásig megpakolva könyvekkel, a falakon színészek és zenészek képei, az íróasztalon könyvek és füzetek. Az ágy feletti parafatáblán fényképek. Minden úgy nézett ki, mint Victoria szobájában anno, kivéve a szoba közepére helyezett magas asztalt, aminek a lapja puha szövetből készült. Rajta egy gömb pihent, ami olykor-olykor megváltoztatta az alakját. Hol egész lapos volt, hol magasra nyúlt. Most épp izgatottan remegett és benne színes árnyak kergették egymást. 

– Ez micsoda? – kérdezte halkan Drake, amikor beléptek a szobába. 

– Drake, bemutatom neked Victora Bravert, a húgomat. Legalábbis a lelkét – mondta halkan Lexi. A fiú döbbenten meredt rá, majd a gömbre, ami lassan ugyan, de felemelkedett a párnáról. Lebegve, alakját sokszor elvesztve lebegett feléjük. 

– A lelkét... – ismételte Drake. – De... hogyan... 

– Ez volt a büntetése.

– Elvették a lelkét? 

– Kiszakították a testéből – mondta Lexi rekedten. – A teste és a lelke egymástól külön, de él. Él és öregszik. Viszont ezt a lélek nem tudom, mennyire bírja. Már nem olyan fényes, mint egykor, nem olyan tömör és az árnyak is változnak benne. Néha, ha nagyon izgatott, meg tudja változtatni az alakját, és mint látod valamennyire mozogni is. De nem tud kommunikálni senkivel. Próbáltam. Sokszor. 

– Hol a teste? – kérdezte Drake, miközben a lélek lassan odalebegett hozzá. 

– Nem tudom – mondta Lexi, miközben forró könnyek futottak le az arcán. – A tanács elrejtette. A lelkét és a testét egymástól távoli világokba. Apámmal egy ideig kerestük, aztán... azt hiszem elhagyott a hitünk, hogy valaha is megtaláljuk. 

– Hogy-hogy itt a lelke? – kérdezett újra Drake, miközben a gömb felé nyújtotta a kezét. Az finoman, talán csak a pillanat tört részéig, de hozzáért az ujjaihoz. A fiú úgy érezte, mintha puha bőr érintette volna meg.  – Szia, Victoria. Drake vagyok – suttogta halkan, mire Lexi arcán, még gyorsabban folytak a könnycseppek. 

– Dark útmutatásával került hozzám – szipogott Lexi. – Ő találta meg. 

– Ezért van börtönben? 

– Ezért is – közölte Lexi. – Sok mindent tett, de ő sem érdemelte meg a börtönt. 

– Úgy látom a Tanács nem igazán az igazságosságáról híres – Drake ujjaihoz újra hozzáért a lélek, majd kicsit távolodott, mintha csak azt szeretné, kövesse. A fiú pedig tette, amire kérte. – Mivel érdemeltétek ki, hogy ezt tegyék veletek? 

– Nem tudom – rázta meg a fejét a lány és átölelte magát, hogy kevésbé remegjen. – Nem emlékszem rá. – A fiú kérdőn hátranézett a válla felett. – Tőle elvették a lelkét, tőlem pedig elvették az emlékeim egy részét. Nem emlékszem, mit tettünk, hol jártunk előtte, csak arra emlékszem, amikor a Tanács előtt álltunk. Vic feleselt, ahogy mindig. Aztán kimondták az ítéletet. Olyan szabad lélek volt, aki apán kívül nem igazán hallgatott senkire. – jegyezte meg merengve. – Lázadt, feszegette a határait és sosem tisztelte a Tanácsot. Amikor anyánk meghalt, elvesztette a hitét és nem akart Védelmező lenni. Akkor erről hallani sem akart apánk, vagy a többiek. Senki sem hagyhatta ott a Védelmezőket. Aztán történt valahol valami... Hiába próbálok visszaemlékezni, mi volt az, csak olyan fejfájást kapok, hogy majd belepusztulok. Sabrinával már próbáltuk a hipnózist, engedtem, hogy kutasson az agyamban, de semmi sem használ. Mivel a Tanácsnak ilyen hatalma nincs valószínűleg valamelyik nagy erejű boszorkány vagy varázsló volt, de még apám se tudja ki. Minden más emlékem megvan, csak az nincs mit csináltunk. Csak mi ketten. 

– Amire nem emlékszel. 

– Itt hagytak egy szétszakított húggal és egy üres hellyel az agyamban. Amit senki sem tud megtölteni. 

Drake-t közben odavezette a lélek az ágyhoz és olyan közel lebegett az egyik képhez, hogy szinte rátapadt. A fényképen két lány állt egymást átölelve. Az egyik sötét hajú, a másik vörös, de mindkettőjüknek zöld szeme volt. Mögöttük egy erdő és egy folyó kék szalagja kanyargott. A fiú elmosolyodott. 

– A vörös hajú lány a húgod? 

Lexi összeszorította a száját. Áruló! futott át az agyán. 

– Mondd el neki! – a hang halkan szólt, mintha túl messziről beszélne valaki. Lexi és Drake döbbenten egymásra nézett. 

– Vic... – suttogta Lexi. Talán kettőjük ereje, vagy szeretete, vagy csak az, hogy minden felborult, tette, de a lélek végre megszólalhatott. Igaz, mást nem mondott, de izgatottan remegett a kép előtt és az árnyak gyorsabban kergették egymást, mint bármikor máskor. 

– Mit kell elmondani nekem? – kérdezte halkan Drake. 

– Tényleg szeretnél összeköltözni velem? – kérdezett vissza Lexi.

– Ezt meg honnan... 

– Ne öld meg érte, de Nico mondta, hogy azért vállaltad el a verekedést, mert sok pénz ígértek, amiből szalont akarsz nyitni a másik városban... És összeköltözni velem. 

– Meglepetésnek szántam – köszörülte meg a torkát Drake. – Kinéztem már egy házat, ahol lent megnyithatnánk az én szalonom és a te boltod, fent pedig lakhatnánk. 

– Miért? – Drake olyan tekintetet vetett rá, hogy ki sem kellett ejtenie, akkor is tudta, hogy arra gondol, hülye kérdés volt. 

– Mert szeretlek. Mert veled akarok élni. Mert szeretném, ha a feleségem lennél. – Lexi hatalmasra kerekedett szemmel nézett rá. 

– Tessék? – suttogta, mire Drake elé lépett és a dzsekije belső sebébe nyúlt. 

– Ezt rohadtul nem így terveztem, de... amúgy sem minden úgy megy, ahogy elgondoltam. Akkor akartam ezt megkérdezni, amikor megmutatom a helyet – mondta miközben kivett egy ékszerdobozt és a kezében tartotta. – De... igazából, mivel éjfélkor egy olyan útra indulunk, ahol ki tudja, mi történik, azt hiszem, jobb pillanatot nem választhatnék. – Már térdelt volna le, amikor Lexi megfogta a karját. 

– Várj... – A fiú tekintet tele volt kérdéssel, de azt is látta, ami mindennél fontosabb volt neki. Hogy szereti. Mindazok után, ami történt, és mindazok előtt, ami történni fog. – A húgom a sötét hajú lány. – Drake kérdőn rámeredt. – A képen. A sötét hajú lány Vic. A vörös... – De nem folytatta. Helyette a hajához nyúlt és morgott halkan egy szót. Vörös szikrák pattantak, majd végigszaladtak a haján. A sötét egyenes haját, vörös hullámos tincsek váltották fel. 

– Te vagy – fejezte be Drake. 

– Igen, eredetileg vörös vagyok, mint anyám – mondta halkan Lexi. – A húgom halála után változtattam meg. Eleinte festékkel, majd Sabrina segítségével. 

– Miért? 

– Először azt hiszem azért, hogy legyen, mi emlékeztessen a húgomra. Majd bűntudatból, mert nem tudtam megvédeni és magamat bántottam. Aztán amikor a Sátán keresni kezdett, hogy ne akadjon rám. 

– Magadat védted – bólintott Drake. 

– Aztán pedig téged – Lexi megszorította a fiú karját. – Sajnálom, hogy becsaptalak és nem mondtam el... hát, igazából mindent. A húgomat... hogy vörös vagyok... hogy üldöz Lucifer...

– Van még titkod Lexi Braver? – hajolt közel hozzá Drake, miközben a szabad kezében beletúrt a lány vörös hajába. Végigfutatta az ujjait a puha fürtökön. 

– Olyan nincs, amiről tudok – felelte Lexi. A fiú bólintott. 

– Szexi vagy vörösen – suttogta Drake, majd szenvedélyesen a szájára tapasztotta a száját. Lexi gerincén végigfutott a borzongással kísért vágy. A csók olyan őszinte, szerelemmel teli volt, hogy úgy érezte túl csordul a szíve. Megszabadult a titkaitól, lesöpörte a pókhálókat, Drake pedig még mindig szereti.  

– Fúj – hallatszott valahonnan messziről, de a lélekgömb fényesebben tündökölt, mint eddig bármikor. 

– Igen – suttogta Lexi, miután megszakította a csókot. 

– Mit igen? 

– Leszek a feleséged – válaszolta meg a fel sem tett kérdést. Mert nem kellett elhangoznia és nem kellett ehhez senkinek sem letérdelnie. Minden kérdést és minden választ megkapott a csókból.