Út a pokolba - Lélekfoszlányok - Harmadik lépés

A feszült csöndet csupán a lihegésük törte meg. Bár a démonok eltűntek a negatív rezgésüket itt hagyták a levegőben.

A két lány döbbenten egymásra meredt a gyár két felérő. Az egyikük nap és a másikuk hold mintájú tetoválása csak lassan halványult el. Évek óta megvolt ez a közös tetoválásuk, de még sosem tapasztalták, hogy ilyen erő lakik benne. Ezt is Drake tetoválta rájuk, a sok egyéb mellett. Valami olyat akartak, ami kifejezi őket. Így a nap és a hold tökéletes választás volt. Tényleg különböztek annyira, mint a két égitest, mégsem létezhettek egymás nélkül. Már a találkozásuk első pillanataiban érezték, hogy ők ketten valamilyen szinten lelki társak. Kiegészítik egymást. Sosem titkolták el egymás elől kicsodák, pedig egy boszorkány és egy védelmező sosem alkotott egy csapatot, barátok pedig még annyira sem voltak. Az ő lelküket azonban ez nem érdekelte.

– Lexi! – térdelt le mellé Drake. – Jól vagy? Jézusom… – Lexi figyelte, ahogy a tekintete a nyakára vándorol, majd elsápadt.

– Jól vagyok – nyúlt a lány a nyakához, ahol érezte, hogy lassan behegednek a démon okozta sebek. – Semmi komoly. – Megpróbálta letörölni a vért a pólójával, de a fiú hirtelen átölelte. Lexi érezte milyen gyorsan szedi a levegőt. – Drake…

– Annyira sajnálom – mondta a fiú, miközben úgy szorította, hogy majdnem megfojtotta. Lexi mégsem lökte el magától, inkább a hátára simította a kezét. Érezte, hogy remeg a teste.

– Mármint mit?

– Mindent. Ahogy beszéltem veled, hogy belekevertelek ebbe, hogy nem hittem neked. Nem is tudom mi ütött belém – Lexi kicsit eltolta magától a fiút és belenézett sötétbarna szemébe. Most döbbent csak rá, mennyire elhanyagolta az utóbbi hetekben. Újra látta, hogy amikor ma délután veszekedtek, a fiú szeme inkább volt fekete, mint barna, a bőre túl sápadt volt, a teste is indokolatlanul volt feszült állandóan. Most viszont újra azt a barna szemet látta maga előtt, amibe beleszeretetett.

– Bármivel is befolyásolt, már elmúlt – mosolygott rá Lexi. – Végre újra a régi Drake vagy.

– Semmit sem értek ebből az egészből – rázta a fejét Drake. – Ez a fickó pénzt ígért nekem, de a végén már a lelkemről beszélt.

– Emlékszel, hogy meséltem már neked mi vagyok? A Védelmezőkről, az angyalokról, a démonokról – intett Lexi, a nyúlós, fekete, sistergős kupacok felé, amik a megölt démonok után maradtak. – És a Sátánról. – A fiú elgondolkodva bámulta körbe a gyárban. – Akikben nem hittél.

– Ha nem a saját szememmel látom, most sem hiszem el. Könnyebb volt azt hinni, hogy ezek a lények, nem is léteznek – felelte a fiú, majd ökölbe szorította a kezét. Izmai megfeszültek a fekete póló alatt. – És mégis mit akartak tőlünk?

– Azon kívül, hogy ellopják a lelked és engem feldühítsenek? Nem tudom – rázta a fejét Lexi. – Nem értem miért így, miért itt és miért most. Mikor veled megismerkedtem felhagytam mindennel és nem vadásztam többek rájuk. Inkább elbújtam, mert nem akartalak veszélybe sodorni. Apám pedig nincs a városban. Így érthetetlen ez az egész.

– Miattam hagytál fel a démon üldözéssel? – nézett vissza rá a fiú.

– Igen – bólintott Lexi. – És a húgom miatt. – Drake szó nélkül újra átölelte, mintha érezné, milyen nyugtalan a lelke. A lány beletemette az arcát a fiú vállába. Legszívesebben sírva fakadt volna, hogy kiadja a benne dúló feszültséget, az emlékek keltette fájdalmad és az adrenalin, valamint a félelem görcseit. Reszketve vett mély levegőt és hagyta, hogy a fiúból áradó meleg átfolyjon rajta. Mikor legelőször találkoztak nem gondolta volna, hogy ilyen sokat fog neki jelenteni. Akkor nem látott mást, mint egy kitetovált srácot, akinél tetováltatni akart. Vagyis eltűntetni egy régit. Aztán ahogy alakult a kapcsolatuk úgy kezdte érezni, hogy a köztük feszülő kapocs erősebb, mint bármi, ami eddig másokhoz kötötte. A lelke otthonra talált a karjai között. És bár volt néha összezördülésük, nyugodt és békés kapcsolatban éltek. Egészen mostanáig.

– Boszorkány! – csattant fel Nico dühös hangja.

– Védelmező! – köpte a szót Sabrina, mintha égetné a száját és minél előbb meg akarna szabadulni tőle. Lexi erre felemelte a fejé és rájuk nézett. Nem álltak messze tőlük, egymással szemben, és Nico szeme úgy szikrázott, mintha azzal akarná darabokra szedni az előtte álló lányt. Sabrina nyugalmat tettetve cigarettára gyújtott, de Lexi látta, hogy remeg a keze.

– Mit keresel te itt? – mordult rá a fiú. Sabrina, mintha ott sem lenne Lexi felé fordult.

– Nem akarom megzavarni a turbékolásotokat, de leállíthatnád a védelmező haverodat, mielőtt nekem ugrik. Vagy én neki, de akkor nem tuti, hogy életben marad.

– Hogy meré…

– Nico! – csattant fel Lexi. – Kérlek, nem hiszem, hogy ez most a legjobb idő arra, hogy valami ősrégi ellentét miatt, amire igazán senki sem emlékszik már, egymásnak essetek.

– Nico, mit keres itt? – kérdezte Drake döbbenten.

– Nos, Nico ugyanolyan védelmező, mint apám volt – felelte Lexi miközben kibontakozott a fiú karjaiból és felállt. – Nico a te védelmeződ, szívem. – Drake tátott szájjal meredt hol Lexire, hol Nicora.

– Ööö… oké… értem – bólintott a fiú, majd megdörzsölte a homlokát és felállt. – Azt hiszem, kezd ez egy kicsit sok lenni a mai napra.

– Nekem azért még lenne egy kérdésem – mondta Sabrina. Haj tincsei idegesen repkedtek ide-oda, jelezve, hogy nem olyan nyugodt, mint amilyennek mutatja magát – Mi a fene volt ez? – mutatott a tetoválására, ami pár perccel ezelőtt még világított.

– Nem te csináltad? – kérdezte Lexi. – Azt hittem a te varázserőd kapcsolódott össze az én tetoválásommal.

– Hát nem. Erre még én sem vagyok képes. Nem mellesleg az én varázserőm színe vörös vagy kék, de fehér sosem. Ez valami más volt.

– De miért pont ez a tetoválás… – Lexi hirtelen kiegyenesedett és Nicora nézett. – Miért rendeltek ki Drake mellé védelmezővé?

– Nem tudom – felelte Nico elgondolkodva. – Nem mondták.

– Te meg nem kérdezted gondolom – morogta Sabrina, mire a fiú gyilkos tekintetet vetett rá.

– Mi nem szoktuk megkérdőjelezni, hogy az angyalaink miért osztanak be valaki mellé. Mindig jó okuk van rá.

– Persze. Végülis a kutyák sem kérdezik meg, miért őriznek valamit.

– Sabrina! Kérlek! – szólt rá Lexi, mielőtt a fiú a lánynak ugorhatott volna. Elgondolkodva meredt a napkorong mosolygós arcára, a hullámos napsugarakra és a lelógó láncokra, majd Drake-hez fordult. – Szívem… amikor tetoválsz… nos, olyankor kívánsz valamit?

– Ha ismerem az illetőt, általában megkérdezem, miért csináltatja a tetoválást és igazából csak azt kívánom, hogy teljesüljön, amire vágyik – vont vállat a fiú. Nico felszisszent és az orra alatt káromkodott.

– Amikor ezt csináltad nekünk, mit kívántál? – kérdezte Lexi. – Nem mondtuk meg, miért akarjuk.

A fiú elgondolkodva meredt hol a barátnőjére, hol pedig Sabrinára.

– Igazából az egy furcsa alkalom volt – mondta lassan, mert bár jó pár éve csinálta már ezeket a tetoválásokat, az a nap és az, amit akkor érzett sokáig rezgett benne – Azt hittem, csak azért fura, mert Sabrina boszi és még sosem tetováltam. Miközben csináltam nektek, olyan megmagyarázhatatlan érzésem volt. Még most sem tudom megfogalmazni mit is éreztem. De közben csak arra tudtam gondolni, hogy ez majd megment titeket. Hogy védeni fog bennetek.

– Ó jézus… – nyögött fel Nico. Egy ideig senki sem szólalt meg. Mindenki döbbenten meredt Drake–re.

– Most mi van? – törte meg a csendet a fiú, mikor már nagyon zavaróvá vált a csönd.

– Édes...Azt az előbb… Azt te csináltad – mondta Lexi. – A te tetoválásod és kívánságod mentett meg minket.

– De… hogyan?

– Nem tudom.

– Ezt meg kell kérdeznem Ambriel-től – mordult fel Nico. – Nem hiszem el, hogy nem mondta el nekem, hogy ezért kell vigyáznom rád. Ez… ez…

– Ez oltári – kiáltott fel Sabrina és széles mosoly terült szét az arcán. – Eszméletlen! Ez jobb, mint a varázserőm. Úgy vált semmivé az a démon, akivel harcoltam, mintha csak csettintettem volna.

– Ha már befejezted ezt a teljesen értelmetlen örömködést, nem tűnnénk el innen? Azt, hogy Drake mit tud, meg mit nem tud csinálni tetoválás közben, máshol is meg tudjuk beszélni. – Nico közben elkezdte ledörzsölni a karjairól a rászáradt démonvért. – Bűzlik az egész hely. Másrészt kiráz a hideg tőle.

– Ne aggódj, nyuszika, nem hiszem, hogy visszajönnének – bontotta ki a haját Sabrina. – Alaposan eltángáltuk őket.

– Persze, vissza se mernek térni a földre, mert megijedtek egy nyeszlett boszorkánytól – gúnyolódott Nico. Sabrina arca elvörösödött a dühtől.

– Nyeszlett ám a …

– Különben is Drake-t akarták és vissza is jönnek érte. Minél előbb biztonságba kell helyeznem.

– Nem biztos, hogy … – kezdett bele Drake, de a barátja félbeszakította.

– Nem érdekel. Menjünk – indult meg az ajtó felé. Sabrina, Lexi és Drake egymásra nézett.

– Jól van – vont vállat Sabrina és a fiú után indult.– Én vezetek.

– Mégis hogyan? – nevetett fel Nico, de nem fordult hátra. – Nálam van a kocsikulcs.

– Biztos vagy te abban, kutyuska? – vigyorgott Sabrina, majd mikor a fiú keresni kezdte a zsebében a kulcsot, megpörgette az ujján.

– Hogy került hozzád?

– Boszorkány vagyok vagy nem? Ha kocsiba ülök én vezetek és pont. – Hogy erre Nico mit mondott, Lexiék már nem hallották, mert kiléptek az épületből. Lexi sóhajtva megrázta a fejét.

– Ha egész végig ezt fogják csinálni, én megőszülök. – Drake felkuncogott, majd kézen fogva a barátaik után indultak. Bár Lexi nem mondott semmit a hideg futkosott a hátán, félelem kúszott fel a gerincén. Valami nem tetszett neki és a rossz érzés ahelyett, hogy elmúlt volna, inkább erősödött. Kilépve az épületből a telefonjuk fényénél siettek a kocsi felé. A holdat még mindig sötét fellegek takarták, bár az eső elállt. A levegő, nyárhoz képest nagyon hideg volt, még a leheletük is meglátszott. A lány összes érzékszerve azt üvöltötte, hogy valami nincs rendben. Miután beszálltak Sabrina és Nico mögé, akik még mindig egymást szekírozták, végre elindultak. Miközben a lány megfordult a kerítés előtt megkérdezte:

– És most hova? Gondolom haza nem mehettek…

– Hát hozzám biztos nem – sóhajtotta Lexi. – Azt is darabokra törte az a nyomorult béka démon. Drake házát pedig valószínűleg figyelik.

– Akkor valamelyik biztonságos házba? Ha jól tudom abban, ami a város másik végén van, most nincs senki.

– Rendben.

– Oké és merre van? – kérdezte Sabrina.

– Majd én, navigállak, de ha csak megkarcolod ezt a kocsit…

– Ne aggódj, vigyázok a tragacsodra.

Lexi a tenyerébe temette az arcát, mikor elől megint kitört a vita. Hosszan kifújta a levegőt, majd a mellette ülő fiúra nézett. Drake kifelé bámult az ablakon, miközben a lába izgatott ritmust dobolt a padlón. Lexi érezte is a fiúból sütő idegességet, minden pórusából áramlott felé. A lány megfogta a térdén pihenő időnként meg–meg rezzenő kezét. A fiú ránézett, de nem látott mást a szemében, mint ezernyi kérdést, aggodalmat és félelmet.

– Minden rendben lesz – súgta Lexi. – Megoldjuk. Kitalálunk valamit.

– Lexi, szerinted nem kellene szólni a többieknek? – kérdezte hirtelen Nico.

– Aztán mit mondanál nekik?

– Hát…

– Segíts… Lexi… Segíts… – Az elcsukló, remegő hang, olyan hirtelen szólalt meg a bekapcsolt rádióból, hogy Sabrina egy pillanatra félre rántotta a kormányt. – Segíts…

– Ez… ez meg mi volt? – suttogta Sabrina. Lexi észre sem vette mikor kezdett el remegni, csak akkor, amikor Drake megszorított a kezét.

– Machidiel – nyögte Lexi.

Nico éppen hátra akart fordulni, hogy mondjon valamit, amikor felkiáltott és a szívéhez kapott.

– Nico! Nico! – rázta meg Lexi a fiú vállát. Nico feje a mellkasára bukott. Sabrina oldalra nyúlt és megfogta a fiú mellkasát.

– Bazd meg, Lexi! Nem lélegzik!

– A következő vastag fánál fordulj jobbra!

– Hol?

– Ott – mutatott Lexi egy nagy fára, miközben előre mászott és fekvő helyzetbe döntötte Nico ülését.

– De ott nincs semmi!

– Csak menj! Ott van az út, csak nem látod – csattant fel Lexi. Drake eközben a barátja nyakára tette a kezét.

– Tényleg nincs pulzusa. – Lexi Előrántotta az egyik tőrét, majd ketté vágta a fiú pólóját. Elkerekedett szemmel figyelte a fiú szíve felett lévő egyre halványodó jelet.

– Nem… – nyögte, miközben a hátsó ülésre dobta a kését és nekiállt újra éleszteni a fiút.

– Mi folyik itt? – kérdezte Drake.

– Meghalt az angyala – nyögte ki Lexi. – De ez nem lehet. Ilyen nem történhet. – Az autó megdőlt, mikor Sabrina élesen bevette a kanyart, Lexi válla az üvegnek csapódott, de még ekkor sem állt le egy pillanatra sem.

– Lexi! – szólt rá Drake. – Ez a jel tartotta életben? – A lány csak bólintani tudott. – Meg tudod mutatni milyen volt?

– Nem, mindenki teljesen egyedi jelet kap az angyalától. Sosem láttam Nico–ét rendesen.

– Akkor máshogy – mondta Drake és felkapta a Lexi tőrét és megvágta a karját. Vörös vér buggyant elő a sebből. Lexi elszorult torokkal figyelte, ahogy Drake a vérével kacskaringós, szív formájú mintát rajzol a barátja mellkasára. Tudta, hogy a fiú nem fél a fájdalomtól, de azt nem gondolta volna, hogy gondolkodás nélkül vágja meg a kezét. Nem figyelt semmi másra, csak arra, amit rajzol. A vére lassan fehér fénnyé vált, melegséget sugárzott magából, még Lexi is érezte. – Nem lesz olyan tartós, mint egy tetoválás… de talán elég időt nyerünk, addig, amíg meg nem tudom csinálni. – Amikor befejezte és elhúzta az ujját, egy pillanatig nem történt semmit. Aztán a fény pulzálni kezdett, Nico pedig hörögve levegő után kapott.

– Nico – sóhajtotta Lexi, majd Drake–re nézett. – Honnan tudtad, hogy működni fog?

– Nem tudtam, csak reméltem.

– Mi történt? – kérdezte Nico rekedten, miközben lihegve próbálta levegővel megtölteni a tüdejét. Lexi már éppen nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de Sabrina előbb szólalt meg.

 – Lexi... biztos, hogy ide akartál jönni? – A kocsi lelassult, az apró kövek, amivel fel volt szórva az út, hangosan ropogtak az abroncsok alatt. Nico nyögve hátrébb csúszott, majd felült, amikor látta, hogy Lexi még sápadtabbá válik. Mindannyian megdermedve meredtek ki a kocsi ablakon.

– Jézus Krisztus...