Fényárnyék trilógia 2.- Ments meg engem! 2. láng

Második láng

A folyosón olyan csend uralkodott, hogy csupán a saját gondolatait hallotta, amik össze- vissza kergetőztek az agyában. Hol hangosan kiabáltak, hol felbukkantak, hol dübörögtek benne, neki csapódtak a koponyájának, hogy aztán elcsöndesedjenek és átadják a helyüket a másiknak, néhány pedig csak szunnyadt és a legrosszabb pillanatban forgatta meg benne a tőrt. Sunny keresztbe fonta a karjait a melle előtt, és olyan erősen szorította a őket, hogy elfehéredtek az ujjai. Nem akarta, hogy lássák mennyire reszket, hogy mennyire az összeomlás szélére került. Valahol tudta, hogy ezen a folyosón nem fog feltűnni egy szolga sem, hiszen nincs dolguk erre, mégis kihúzta magát és próbálta lecsillapítani a remegését. Erővel kellett visszatartania magát, hogy ne induljon el, hogy ne rohanjon a fiú után. Tudta, hogy most követte el élete talán egyik legnagyobb hibáját. A lelke mélyén valaki mégis azt súgta, hogy jól tette. Nem tudta most elfogadni Ole közeledését, szerelmét. Nem volt képes rá. Olyan sok minden szakadt most a nyakába. Úgy érezte azzal, hogy Világvigyázó lett megváltozott. Már nem ugyanaz a Sunny volt, már nem egy őrző volt, már nem az volt a feladata, hogy védelmezzen valakit. Már ő volt az, akit védelmezni kellett. Ellepték a feladatok, Asiz-ra is figyelnie kellett, meg kellett találnia a megoldásokat, olyan problémákra, amikről eddig fogalma sem volt. Hiába akar segíteni neki Rina vagy Ole, ők is még csak tanulják, hogyan kell egy birodalmat irányítania, neki pedig nem egy birodalomra kell figyelnie. Jelenleg úgy érezte, minden az ő vállát nyomja és nem kap levegőt. Arról már nem is beszélt senkinek, hogy az újonnan kapott hatalom mennyire megviseli, mind mentálisan, mind fizikailag. Meglepődött, milyen fájdalmat képes neki okozni. Ez az erő nem volt olyan, mint Asiz-é, nem tudott mindent, nem lett okosabb. Sok mindenre volt képes, de sokszor a legkisebb tett ment a legnehezebben. Most is érezte a körülötte szikrázó erőt, amely része volt a testének és a lelkének, mégsem tudta elfogadni. Mélyen eltemette magában az érzéseit. A kételkedést, a félelmet, a bizonytalanságot. Szinte tökélyre fejlesztette az érzelmek elrejtését. Ám most mégis szökni akartak és tombolni. Megmutatni magukat a világnak.

Figyelte, ahogy Ole átvág az udvaron és a lovához igyekszik. Látta, hogy dühös. Éppen elég időt töltött a társaságában, hogy lássa a mozdulatain, a járásán, hogy mennyire feszült. Az erejének köszönhetően látta a nyakán rángatózó izmokat, érezte a nap erős, az évszakhoz képes túlságosan is erős fényét, érezte a szelet a hajában, hallotta a lovak fújtatását és a madarak énekét. Mintha ott állt volna vele együtt az udvaron. Látta Ole arcán azt a fájdalmas dühöt, amit ő festett rá. Miatta volt a fiú ilyen, miatta menekül ebből a palotából.

- Ole! – Mind a ketten nagyon jól hallották Rina hangját. Ole azonban nem állt meg, csak ment kitartóan a lova felé. Nem akart beszélgetni, ez jól látszott az arcán. – Ole! – csattant fel újra Rina hangja. Majd a semmiből, hirtelen a fiú mellett termett és megragadta a karját. Sunny tudta, hogy mind a ketten érezték a dühöt, a feszültséget, ami ott szikrázott a fiú körül és robbanással fenyegetett. Érezte a haragból táplálkozó erejét, amit olyan nehezen tudott magában tartani. A nap így is egyre jobban égetett és egyre melegebb lett.

- Engedj el, Rina – mondta Ole. Sunny megborzongott a hangja jegességétől és csodálkozott hogyan tud a hideg és a forróság így összekeveredni a fiúban.

- Nem – rázta meg a fejét hevesen Rina és kibomlott fekete ősz tincsekkel díszített haja követte a mozdultot. – Nem engedlek el, amíg el nem mondod mi történt.

- Semmi – suttogta Ole és tekintete a lovára vándorolt. Ezzel próbálta jelezni, hogy menne, de a lány nem eresztette. Ujjai finoman fonódtak a fiú karjára, nem kellett erőt kifejtenie ugyanis tudta, hogy a lelke mélyén Ole nem akar elmenni. Rina smaragdzöld szeme a fiú tekintetét kereste. Gyengéden maga felé fordította az arcát. Sunny tudta, hogy nem szabadna ezt éreznie, mégis fellobbant benne a féltékenység. Ő akarta Ole arcát simogatni, ő akarta ilyen gyengéd szorítással itt tartani, ő akart ilyen közel állni hozzá. A lelke és az agya is tudta, hogy Rina nem szereti szerelemmel Ole-t, hogy az ő szíve Seth-ért dobog most és amíg a világ össze nem dől, de a szívének nem tudott parancsolni. Világgá akarta kiálltani, hogy mennyire szereti Ole-t, hogy még senki sem volt vele ilyen figyelmes és kedves. Mégsem tehette. Most nem. Itt nem. Úgy nem, hogy azt sem tudja kivé vált.

- Ole – kezdte kedvesen Rina. – Mi a baj? Miért menekülsz?

- Nem menekülök – rántotta el a fejét Ole. – El kell mennem. Engedj!

- Addig nem, amíg nem mondod el, mi történt – jelentette ki Rina és Sunny látta, hogy hófehér, de fekete szálakkal átszőtt aurája reszket az idegességtől és az aggodalomtól. Majd megremegett, amint Seth kilépett az udvarra és feléjük sietett. Sunny elnézte a már jól ismert arcot, mégis annyi újdonságot tudott rajta felfedezni. Mióta ő lett a Világvigyázó senki sem tudta előtte elrejteni az auráját, az érzéseit és a lelkét. Mindenki úgy állt előtte, mint egy nyitott könyv, pedig nem is tudtak róla. Az érzelmeik elborították az agyát, kavarogtak benne és bár nem tudott olvasni a gondolatokban az érzésekből tudott következtetni arra, mire is gondolhatnak. Most is látta Seth árulkodó arcvonásai mögött megbújó érzelmeket. A nyugtalanságot, az aggodalmat, a szerelmet Rina iránt és a barátságot Ole iránt. Látta vízkék lelkének nyugtalan fodrozódását, amely olyan egy volt a vízzel, hogy az udvar szökőkútjai is érezték a nyugtalanságát, látta kék szemét idegesen ugrálni a szerelme és a barátja között. Csendesen megállt Rina mögött, akinek megfordulnia sem kellett, hogy tudja a fiú ott áll a háta mögött. Sunny látta a köztük lévő erős, már-már elszakíthatatlan kötődést, ami szorosan összefonta az aurájukat. El sem hitték volna mennyire egyek.

- Ole! Sunny csinált valamit? – A fiú nem válaszolt, de a tekintete arra az ablakra tévedt, ahol Sunny szobája volt. Ahonnan az előbb olyan gyorsan elrohant. Sunny érezte a düh, a szomorúság és a fájdalom keveredését Ole lelkében. A lány szívébe ez úgy hatolt, mint egy éles tőr, amit folyamatosan forgatnak benne és a seb egyre nagyobb és nagyobb lesz. Tudta, hogy az ő hibája minden, hogy miatta jutottak idáig. A saját félelme köti gúzsba. – Adj neki egy kis időt, Ole – sóhajtotta Rina.

- Mire? – csattant fel Ole és hagyta, hogy a düh elhatalmasodjon rajta és elnyomjon mindent mást. – Mire adjak neki időt? Hogy képes legyen elfogadni a szerelmem? Vagy engem? Erre kell neki idő? – Rina már nyitotta a száját, hogy megvédje a barátnőjét, de Ole megrázta a fejét. – Ne mondj semmit. Én megértem, hogy új neki minden, hogy azzal, hogy ő lett a Világvigyázó minden megváltozott, de attól még nem kellene ellöknie magától. A lábai elé dobtam a szívemet és a lelkemet! – kiabálta Ole. – Ő pedig, ahelyett, hogy elfogadta volna, inkább rátaposott. Segíteni szerettem volna neki. Szerelmet, védelmet és támogatást akartam nyújtani, hogy ne egyedül birkózzon meg mindennel. Azt hittem, olyanok lehetünk, mint ti…

- Ole… - lehelte Rina.

- Ti együtt bármire képesek vagytok, ti együtt az egész világgal szembe tudtok szállni és ezt akartam megadni neki. De ő ebből nem kér. Neki nem kell az, amit adni tudnék. És nem kellek én sem. – A fiú hangjából áradó szenvedéstől és szomorúságtól Sunny hátán a hideg futkosott. Nem gondolta, hogy ennyire összetörte a fiú szívét. Azt hitte csupán egyedül akar egy kicsit lenni és miután lehiggad újra barátok lesznek. Mindene, a teste, a lelke és a szíve is Ole után kiáltott. Magához akarta ölelni, kiakarta önteni a szívét neki, elmondani mennyire de mennyire szereti, hogy milyen sokat jelent neki, hogy mellette áll most is és régebben is. Az agya mégis megállította. Amíg önmagát nem találja, addig hogyan adja oda a szívét bárkinek is? - El kell mennem. Muszáj távol lennem tőle.

- Attól semmi sem lesz könnyebb, ha elmenekülsz – mondta Seth.

- Könnyebb nem, de egyszerűbb, igen – felelte Ole. – Nincs már erőm arra, hogy erősnek mutassam magam, hogy úgy tegyek, mintha nem lenne gond. Muszáj egy kicsit egyedül lennem.

- És hol van a kíséreted? – kérdezte Seth, de Ole csak hallgatott. Majd a lovához fordult és felpattant a nyeregbe.

- Nincs kíséret – mondta helyette Rina. – Ole, ne csinálj őrültséget. Most már király vagy, nem egy hercegecske. Nem teheted azt, amit édesanyád halálakor. Nem bújhatsz el a világ elől.

- Csak figyelj – mosolygott le rá Ole.

- Kötelességeid vannak!

- Úgysem tudom ellátni őket. Most nem…

- Keresni fognak.

- És nem fognak megtalálni, csak ha én akarom.

- Ellan magán kívül lesz az aggodalomtól – érvelt tovább Rina.

- Majd elmagyarázod neki mi történt. Ő meg fogja érteni.

- És az alattvalóid? Mi lesz velük?

- Nekik nincs szükségük egy olyan királyra, aki éppen a darabokra szakadt szívét próbálja összevarrni – mondta halkan Ole. – Meg kell gyógyítanom magam ahhoz, hogy újra foglalkozni tudjak velük. Nekik királyra van szükségük, nem egy sebzett szívű szerelmesre.

- Ó, hogy az a… - morogta az orra alatt Rina, megtörve a hosszúra nyúlt csendet. – Úgysem tudlak lebeszélni erről. Csak az istenekre kérlek vigyázz magadra, már nem csak a saját lelkedért tartozol felelőséggel, hanem a benned lakó szelleméért is.

- Vigyázni fogok magamra és rá is – ígérte meg Ole egyenesen Rina szemébe nézve. A lány hosszan felsóhajtott és lassan megrázta a fejét.

- Őrült vagy, Ole.

- Csak fáj a szívem – suttogta a fiú, majd megfordította a lovát és egyetlen intés nélkül kilovagolt a kapun. Sárga ruháját hamar elnyelte a Színek erdejének színkavalkádja, majd végül már a lova patáinak dobogását se lehetett hallani.

- Ez most nagyon rosszkor jött – jegyezte meg Seth és gyengéden megfogta Rina vállát. – Mihez kezdünk?

- Hogy mihez? Először is megyek és megfojtom Sunny-t – mondta mérgesen Rina. – Aztán küldök egy levelet Ole apjának, hogy a drága kisfia szerelmi bánatában világgá szalad és addig nosztalgiázzon egy kicsit és intézze a fia helyett az ügyeket. Ez után, talán, hajlandó vagyok foglalkozni Junna-val és a problémáival. Talán…

Junnával és a problémáival? futott át Sunny agyán a kérdés.

- Sunny-nak már mondtad? – kérdezte Seth, kimondva Sunny következő kérdését.

- Még nem beszéltem vele róla – rázta fejét Rina. – És nem hiszem, hogy elolvasta volna a levelet. Fontosabb dolgai vannak, például összetörni a legjobb barátom szívét – Rina dühe és fájdalma összekeveredett a hangjában. Seth erre finoman maga felé fordította.

- Ne légy rá dühös. Túl sok minden történt hirtelen a környezetünkben. Ahogy te is mondtad időre van szüksége. És rád. – Rina felsóhajtott és fejét Seth mellkasának döntötte. A fiú erre a dereka köré fonta a karjait és magához húzta.

Sunnyba olyan hirtelen mart bele az irigység, ahogy egy kígyó harap bele az áldozatába. Gyorsan és fájdalmasan, hogy aztán az egész testében szétterjedjen és megmérgezze. Tudta, hogy nincs oka rá, tudta, hogy a szíve mélyén nem kíván Rinának és Seth-nek semmi rosszat. Megküzdöttek egymásért, áldozatokat hoztak a szerelmükért, főként Rina és megérdemelték egymást. A szíve mégis sajgott. Ő is ilyen szerelmet akart. Ilyen gondoskodó, mély és mindent kibíró szerelmet. És a lelke mélyén tudta, hogy Ole ezt megadhatta volna. Mégis ellökte, mert a saját büszkesége és önmaga fontosabb volt. Most azonban felmerült benne, hogy mi van, ha pont Ole mellett találta volna meg újra önmagát. Ha a fiú szerelme és odaadása pont, hogy közelebb hozta volna a megoldáshoz. A fájdalom és a fiú hiánya átvette az irigység helyét és fájdalmasan égette a szívét. Az amúgy is repedésekkel átszőtt lelkét lassan változtatta hamuvá. Úgy érezte még jobban elveszett.

- Tudom, hogy szüksége van rám – mondta Rina. – Csak néha olyan nehéz… Olyan nehéz mindenkinek, mindig megfelelni. Ez a kastély, az alattvalóim, Sunny és Asiz palotájának építése, Junna levelei, és akkor most még Ole is. És félek, hogy mivel a saját erőmmel nem foglalkozom, egyszer csak megint Sötét királynővé változom.

- Ez nem fog megtörténni.

- És ha mégis? – csattant fel Rina. – Túl sok. Túl sok mindenre és mindenkire kell figyelnem így is. És akkor még itt van Sunny is, aki butaságot halmoz butaságra. Olyan mérges vagyok rá. Miért nem beszéli meg velem ezeket a dolgokat, mielőtt ilyeneket csinál? Miért zárkózik be előttem? Kizár az életéből, azt hiszi, el tudja velem hitetni, hogy minden rendben van. Pedig látom, hogy nincs.

- És ezt neki is megmondtad? – mosolygott rá Seth.

- Majd most – jelentette ki Rina és Seth-től elfordulva, sebes léptekkel visszaindult a palotába. A fiú még utána kiáltott valamit, de Sunny már nem hallotta, hogy mit. Amikor megszólaltak mellette, kirántották a saját varázsából és újra a csendes folyosón állt.

- Én a helyedben elbújnék. Nagyon dühös rád. – A lány Gab felé fordult, aki közvetlenül mellette állt. A fiú halvány mosolyt erőltetett magára, de Sunny nem mosolygott vissza. Őszintén aggódott Gabért. Amióta megérkeztek ebbe a palotába, amióta Hanna eltűnt, olyan távolinak érezte. Elnézte sápadt, beesett markáns arcát, barna haját, amit idő közben rövidre vágatott és most össze-vissza állt, mintha többször beletúrt volna. Fáradt szemét, ami alatt sötét karikákat rajzolt a kimerültség. Valami elszakadt. Nem a barátságuk, mert még mindig erősen kötődtek egymáshoz, nem a bizalom, mert tudta, hogy bátran fordulhatna a fiúhoz. Gab lelke nem volt rendben. Nyugtalan volt, fáradt és megviselt. Valahogy nem volt része a csapatuknak, ami lassan darabjaira hullott, mert ő nem tartotta össze. A fiú nem találta a helyét köztük. Ugyanúgy el- és bezárkózott, ahogy Sunny.

- Jogosan dühös rám.

- Jogosan? Szerintem csak Ole reagálta túl a dolgot – mondta Gab. Sunny meg sem kérdezte, honnan tudja, miről beszélgettek a többiek az udvaron. A levegő minden szót a fülébe suttogott, ha akarta. A lány ezt se, ahogy sok minden mást se tudhatott volna, hiszen Gab nagyon ritkán beszélt az erejéről. Az Aspenziától kapott tudás túl sok mindent árult el neki a barátairól. Ez a sok információ azonban néha inkább ártott, mint hasznos volt. Az elviselhetetlen fejfájást pedig semmi sem tudta elmulasztani.

- Tudom, hogy nem szereted Ole-t, de ettől még nem ő lesz a hibás – mondta Sunny. – Én viselkedtem vele durván és én üldöztem el őt innen.

- Biztos jó okod volt rá, hogy elutasítsd a közeledését.

- Ha a gyávaság és az önzés jó ok, akkor valóban – sóhajtott Sunny.

- Néha csupán ezek vannak nekünk. Másrészt nem magadnak akarsz jót azzal, hogy önző vagy? – A lány megrázta a fejét.

- Az önzőségünkkel sokszor jobban megsebezzük saját magunkat, mint a másikat.

- Fáj? – kérdezte szomorúan Gab.

- Igen, fáj. Fáj a felsebzett lelkem, a benne dúló érzelem vihar, ami úgy érzem darabokra szakít. Fáj a gyávaságom, az önzőségem, a félelmem. A vakságom, mert nem vettem észre, mi minden zajlik Ole-ban és saját magamban. Fáj a bizalmatlanságom, fáj, hogy nem hittem neki. Fájt látni a szemében, ahogy kihuny a tűz és nem marad semmi csak a hidegség. Zsigerekig hatolóan fáj, hogy fájdalmat okoztam neki. Fáj a hiánya. És a szívem, mert csak most vettem észre, hogy elvitt egy darabot belőlem. Ellöktem és a földbe tiportam a szerelmet, Gab. És rettegek, hogy talán sosem kapom vissza.

Sunny maga is meglepődött heves és őszinte kirohanásán, de mégis úgy érezte, könnyebb a lelke, hogy ezt mondta valakinek. Sokáig álltak, csendben, egymást nézve. Végül Gab elfordította a tekintetét és megköszörülte a torkát.

- Ole biztosan vissza fog jönni hozzád. Szeret téged. És ha szeretsz valakit, attól nehéz távol lenned – mondta rekedt hangon a fiú. Sunny mélyen beszívta a levegőt. Nem akarta elhinni, amit az előbb a fiú szemében látott, mégis tudta, hogy igaz. Amióta megkapta az erejét sosem voltak kettesben Gab-al és sosem nézett igazán a szemébe. És most látta a szerelem parazsát, amit Gab erővel tipor el újra és újra.

- Gab – szólt gyengéden Sunny és megfogta a karját. – Én… mármint… mi… - dadogta és fogalma sem volt, hogy mit mondjon. Annyira zavarba jött a fiú érzéseitől, hogy nem tudta kifejezni magát. – Te vagy a legjobb barátom, Gab. Olyan, mintha a bátyám volnál. – A fiú egy pillanatig kérdőn ránézett, majd, amikor megértette mire céloz Sunny, lassan elvörösödött.

- Beleolvastál a lelkembe – suttogta. – Láttad mit érzek…

- Ne haragudj – kérte Sunny. – Csak szeretnélek megérteni téged. Tudom, hogy érzel irántam valamit, de tudom azt is, hogy te sem vagy tisztában azzal mit is. Talán csak Rináék szerelme kavart fel téged is, ahogy engem. Annyira kézzel fogható, amit éreznek, hogy te is ezt akarod érezni. Bármit is jelent az a parázs a szívedben, a barátságod sokkal erősebb. Nem akarnád eltaposni, ha nem így lenne.

- Talán igazad van – sóhajtotta Gab. – Talán csak a magányom lett túl sötét és hideg, az irántad való parázs pedig meleget adott.

- Jönni fog valaki, aki érdemesebb arra a parázsra, mint én – mosolygott rá Sunny. – Én pedig megmaradok a te kiállhatatlan fogadott húgodnak.

- Vagy majd megszokom a magányt és már nem lesz olyan hideg.

- Senki sincs örök magányra ítélve, Gab. – A fiú nem szólt semmit, csak szomorúan elmosolyodott. Sunny érezte a falakat közöttük, érezte, hogy fiú megint mélyen bezárkózik és senkit sem enged be. Titkolózik és szenved. – Aggódom érted. Már nem vagy önmagad.

- Ebben egyetértek vele – szólalt meg nem messze tőlük Rina. Mind a ketten felé fordultak. Még a folyosó közepén állva, melle előtt keresztbe font kézzel is ordított, hogy ő itt a királynő. Szép arca vörös volt a dühtől, kecses nyakán hevesen rángatózott egy izom, smaragdzöld szeme szinte szikrázott. Egyik csizmába bújtatott lába türelmetlenül kopogott a márványon. Fekete, szőke tincsekkel sávozott haja, a vállára omlott. Sunny-nak hirtelen az jutott eszébe, hogy fogalma sincs, mikor látta utoljára, hogy kontyba tűzte volna a haját. Kibontva hordta, amióta csak királynő lett, még akkor is, mikor teljesen megőszült. Tudta, hogy Rinának nem kell koronát viselnie, nem kell földet súroló, elegáns ruhákat viselnie, hogy látszódjon ki is ő. Nadrágban és ingben is ugyanolyan királynői volt. – Beszélni szeretnék veled – bökte ki sóhajtva, Sunny-ra nézve.

- Akkor én megyek is. Magatokra hagylak titeket – mondta Gab és már mozdította volna a lábát, hogy induljon, amikor Rina ránézett.

- Nem – csattant fel a lány. - Mindkettőtökkel beszélni akarok. De inkább menjünk a könyvtárba, a folyosón túl sok a nem kívánatos fül. – Ezzel megfordult, hófehér ruháján már-már megmozdulni látszottak a ráhímzett fekete minták. Indák és pillangók kavarogtak rajta gyönyörű kuszaságban. Hátra sem pillantott, hogy Sunny vagy Gab követi-e őt, mintha tudta volna, hogy úgyis ezt teszik. A varázsereje feszülten reszketett körülötte, testének minden egyes porcikája dühöt üvöltött, ahogy végigsétált a folyosón. Sunny és Gab összenéztek és szó nélkül követték őt a folyosón.

- Hogy csinálja? – szólt oda Sunny Gab-nak éppen olyan hangosan, hogy Rina is meghallja. – Néha komolyan a frászt hozzá rám.

- Biztosan a nagymamájától örökölte – felelte Gab vigyorogva.

- Attól még, hogy nem vagytok hajlandók utolérni, még hallak titeket – felelte Rina.

- És nincs igazam? – kérdezte Gab. – A nagymamád tényleg megijeszt. Tudod, hogy még Ulbe királynőjét is elküldte a pokolba, amikor úgy gondolta, nem vigyázott rád megfelelően.

- Tudom – fordult vissza Rina és mosoly játszott a szája szegletében.

- És amikor Junna-t fenyegette meg, hogy megkeserüli, ha nem hagy békén téged? – kérdezte Gab, majd tele szeretettel hozzá tette. – Őrült egy nő.

- Vigyázz, hogy beszélsz róla – mondta Sunny. – Még a végén soha többet nem ad neked a málnás pitéjéből. – Gab színpadiasan felhördült és megtorpant.

- Csak azt ne! Az a pite maga a földi mennyország. Mi lesz velem anélkül a pite nélkül? – Rina végre felnevetett és megállt. – Ez nem vicces. – duzzogott Gab. – Tényleg finom az a pite. Gonoszság lenne megfosztani tőle.

- Majd nem mondom el neki, hogy őrültnek tituláltad – mosolygott rá Rina és hagyta, hogy beérjék őt. – Bár lehet ő ezt inkább bóknak tekintené.

- Hála az isteneknek, akkor nem kell pite nélkül leélnem az életem – sóhajtott fel Gab.

- Éljenek a piték – kuncogott Sunny és érezte, ahogy a feszültségük semmivé foszlik. Hiányoztak ezek az együtt töltött pillanatok. Amikor csak ő volt, Gab és Rina. Mint régen, amikor még nem királynő vagy Világvigyázó voltak, amikor még együtt keresték magukat és az erejüket. Tudta, hogy Rina most is kiáll érte, de már más gondjai is voltak. Örült, hogy megtalálta a bátorságát, az erejét, az önbizalmát és a lelke másik felét, de néha hiányzott a régi Rina. Akinek még nem nyomta felelősség a vállát, akivel olyan közel álltak egymáshoz, mint a testvérek és hittek abban, hogy ikerlelkek. Bár ez mit sem változott, mégis valahogy más lett. Ugyanaz a szeretet, de már más köntösben. Valahogy mindannyian felnőttek, talán túl hamar is. Feladatok, terhek nyomják a vállukat szinte állandóan és nem tudják igazán élvezni az életüket. Soha, egyikőjük se gondolta, hogy belőlük valaki fontos válik, valaki, akinek hatalma és ereje van, akinek van szava ebben a világban. Aztán az életük fenekestül felfordult Aspenzia megjelenésével. Sunny-ra a Világvigyázó szerepének a súlyát rakták, Rina pedig mindenét feláldozta a királynőségért. Még a szívét is.

Mind a hárman elmerültek a gondolataikban, ezért csöndben tették meg az utat a könyvtárig. Sunny-t a mai napig lenyűgözte Rina kastélya. A fekete és fehér márványkövek keveredése, amik felfutottak a falakra is. Imádta a tűhegyes, magas tornyokat, amik szédületes magasságig nyúltak az ég felé. Szeretett azokban a tornyokban elbújni és csak bámulni a lábai alatt elterülő erdőt, ami ezernyi színnel árasztotta el a vidéket. Odafent teljesen más volt. Még a magány fogalma is átértékelődött, amikor ott ült fent egyedül. A csend, a hideg szél, ami mindig a tornyok között cikázott, a mélység alatta és a szíve dobogása. Csupán ezek voltak a társai odafent. A szolgák messze elkerülték a tornyokat. Úgy hitték Embros, a valaha élt sötét király lelke még mindig a fenti folyosókon bolyong. De Sunny is és Rina is nagyon jól tudta, hogy ez nem igaz. Embros csupán egyetlen helyen ragadhatott, de oda még ők se merészkedtek. Az egyetlen megmaradt romos toronyhoz, ahol még mindig tanyázott egy két árnyéklény. Rina akármennyire is próbálkozott nem tudta őket elpusztítani, vagy megtisztítani. Úgy tűnt annyira a toronyhoz láncolták őket, hogy nem tűnhetnek el. Így Rina csupán annyit tehetett, hogy leromboltatta a lépcsőket, amik összekötötték a kastély többi részével. Így most ott állt az egyik sarokban, magányosan és sötéten. Emlékeztetőül mindenkinek, hogy hova süllyedhetnek, ha hagyják újra a sötétséget győzni. Sokszor, csillagtalan éjszakákon, még Sunny is érezte a körülöttük bújkáló sötétséget. Sosem fogják tudni teljesen eltűntetni. A hosszú évek során beleette magát a falakba, a tárgyakba, a lelkekbe. Mindig lesben fog állni és arra vár, mikor veheti újra birtokba, ami az övé. Sunny tudta azt is, hogy ez Rinát mennyire zavarja, hogy mennyire megszabadulna, nem csak a birodalmában lakozó gonosztól, hanem attól is, ami a szívébe marta magát.

Sunny próbálta kiűzni magából ezeket a rossz gondolatokat, de valahogy mindig ott maradtak az agya egyik fiókjában és folyton kiszabadultak. Ilyenkor próbált arra a szépségre gondolni, amit Rina teremtett. A gyönyörű fákra az udvaron, a szívárvány minden színét magára öltő vízre, ami a szökőkútból csobogott, a falakba vésett mintákra, amik, ha úgy tartotta kedvük megmozdultak és elmesélték a történetüket. Most is figyelte, ahogy a minták megmozdulnak és utánuk fordulnak, figyelte, ahogy az a rengeteg pillangó, ami mindenhol ott volt meglibbenti a szárnyait, ahogy Rina elhalad előtte. A lány varázslatot hozott a kastélyba és a birodalomba. Sunny tudta mennyire hálásak neki az alattvalói, hogy mennyire szeretik és tisztelik. Hogy a lelküket bármikor odaadnák neki, ha kell, csak hogy őt megmentsék.

Időközben elérték a könyvtárat, amit olyan jól ismertek mindannyian. Amióta ide tették át a székhelyüket, főként azért, mert Sunny kastélya még nem készült el, annyiszor jártak már itt, hogy minden tárgy szinte a barátjuk lett. Az asztalokat díszítő baglyok mindig megmozdultak, amikor beléptek az ajtón, mintha csak köszönni akarnának nekik. A polcokon álló ezernyi könyv, dalt fakasztott a lelkükben. A kandallóban mindig vidáman lobogott a fehér tűz melegítve őket és fénnyel árasztva el a könyvtárat. A tűz előtt álldogáló fotelek, mintha megsimogatták volna őket, ahányszor csak beleültek. Varázslat ülte meg az egész szobát, ami csak felerősödött, ha Rina itt járt. Sunny most is érezte, ahogy a levegő megtelik erővel, érezte, ahogy a varázslat szikrázva végigcirógatja a bőrét, érezte a nyelvén hagyott édes ízt és a napfény illatát. Minden egyes alkalommal félelmetes volt érezni Rina erejét, ugyanolyan nyomott hagyott, mint a legelső alkalommal. Mint amikor ott állt, körülölelve a fekete és fehér lángokkal, amikor egyetlen mozdulatával árnyéklények ezreitől szabadította meg a birodalmat és mentett meg lelkeket. Hihetetlen erőt rejtett vékony, gyengének tűnő teste.

Gab sóhajtva terült el az egyik fotelben, látszott rajta, hogy a feszültség visszatért és semmi kedve nem volt ehhez a beszélgetéshez. Sunny letelepedett a mellette lévő karosszékbe és Rinára nézett, aki a melle előtt összefont kézzel sétálgatott a kandalló előtt. A feszült csend újra rájuk telepedett, mint ezernyi, nehéz, sötét madár a korhadó fa ágaira. Nehéz volt és nyomasztó.

- Nem ülsz le? – kérdezte halkan Sunny, mire Rina dühösen megrázta a fejét.

- Nem. Túl ideges vagyok hozzá.

- Miért vagy ideges? – kérdezte Gab és nyugtalanul kopogtatta a karfát.

- Soroljam? – csattant fel Rina. – Miattad és miattad – mutatott először Gabra majd Sunnyra. – És Ole miatt. Az építkezés miatt, Junna miatt. Magam miatt.

- Pihenned kellene – jegyezte meg halkan Gab.

- Csak arra van időm. És hagyd már abba ezt az idegesítő kopogást! – A fiú elvette a kezét a karfáról és összefonta maga előtt a kezét. Rina dühösen fujtatott egyet és összefogta a haját a tarkóján.

- Rina, nem kellene ennyi mindent a válladra venned – mondta Sunny.

- Ha nem csinálnátok hülyeségeket, nem venném a vállamra – mondta Rina dühösen és szikrákat szóró szemmel pördült a lány elé. – Például neked minek kellett elüldöznöd Ole-t?

- Én nem…

- Dehogynem! Miattad hagyta el ezt a kastélyt és azt sem tudom, mikor jön haza. Gab még jól emlékszik, mit csinált, amikor meghalt az édesanyja és most ugyanarra készül. Ha szerencsénk van pár hónap múlva visszajön. Ha nincs, örülhetünk, ha évek múlva viszontlátjuk.

- De az alattvalói… - kezdett bele Sunny, de Rina nem hagyta szóhoz jutni.

- Nem érdeklik őt az alattvalói. Most nem. Ugyanis ő olyan ember, aki nem tud maszkot hordani és úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Ha neki fáj a szíve, akkor az látszik, ha a lelke szakadt darabokra, látszik. Ha nincs egyensúlyban, akkor képes bárhol összeomlani. Nem királyként gondolkodik, hanem egy szerelmes fiúként, akinek összetörték a szívét. – Sunny összerezzent az utolsó mondatra, mert tudta jól, hogy ő taposta darabokra azt a szívet.

- Ole túl reagálja a dolgot – jegyezte meg Gab.

- Igen?! Te szeretnél egy helyen lenni azzal, aki darabokra tört? Mondd meg őszintén. Te tudnál minden egyes nap ránézni, miközben tudod, hogy nem kellesz neki?

- Nem mondtam, hogy nem kell nekem – suttogta Sunny, de senki sem figyelt rá. Gab és Rina farkasszemet nézett egymással és egyikük sem akart megszólalni.

- El tudnád viselni, hogy alig pár lépésre van tőled és mégis olyan messze? El tudnád viselni, hogy nem érhetsz hozzá, nem simogathatod meg, nem csókolhatod meg, pedig minden egyes porcikád azt akarja? Te el tudnád viselni, Gab?

- Te is elviselted, hogy Seth nem lehetett a tiéd az elején – jegyezte meg a fiú, de látszott rajta, hogy nem tud mit mondani. Sosem érezte azt, amiről Rina beszél. Még sosem dobogott úgy a szíve senkiért, hogy elmeneküljön. Sunny-t akarta védeni, próbált úgy tenni, mintha Ole hibázott volna, de valahol értette miért ment el.

- És hova jutottam? – kérdezte Rina. – Ha ő nem szeret viszont szerinted itt lennénk? Ezen a szép helyen üldögélnénk? Megmondom neked, hogy nem. Ha ő nem szeretne most éppen Sötétség királynőként öldökölnék valahol és kínoznám az emberek. A szerelem csodákra képes, a viszonzatlan szerelem pedig pusztításra. Megkeseríti, majd szépen lassan elrothasztja a szívedet és nem marad benned semmi, amitől embernek éreznéd magad. Magányra ítél, mert már félsz szeretni és érezni. Mert nem akarod újra átélni.

Látszott Gabon, hogy meg akarja kérdezni Rina honnan tudja mindezt. És talán, ha Sunny nem szól közbe meg is teszi.

- De én szeretem őt – suttogta Sunny és hallatszott a hangján, hogy mindjárt sírva fakad. Rina hosszan sóhajtott, szeméből eltűnt a harag és átvette a helyét a szeretet és az együtt érzés.

- Akkor miért nem ezt mondtad neki?

- Hogyan mondhatnám, amikor azt sem tudom ki vagyok? – kiáltott fel keserűen Sunny. – Vagyis, hogy ki lettem…

- Jaj, drágám! Azt hiszed azért mert Világvigyázó lett belőled más lettél?

- Miért talán nem? – nézett rá Sunny a barátnőjére, aki megrázta a fejét. – Olyan varázserőm van, amit használni sem tudok, embereket kellene irányítanom, amikor egy kutyának nem tudok parancsolni. És fel kell nevelnem egy kisfiút, aki soha nem kapott sem szeretetet, sem azt, amit minden normális gyerek.

- Ezek kihívások Sunny, nem változol meg tőlük – szólalt meg Gab is. – Nem leszel más.

- Több lettél, nem más – mondta Rina. – Kaptál erőt, amivel változtathatsz a dolgokon, jobbá teheted őket. Ne taszítsd el, ne félj tőle. Ha ezt teszed, csak neked lesz rosszabb. Elbizonytalanodsz mindenben és végül tényleg elveszted önmagad. Hiszen saját magadat tagadod meg azzal, hogy nem veszel tudomást az erődről. Az már a tiéd, a lelked egy része.

- Te, hogy voltál erre képes?

- Nálam kicsit más a helyzet – mosolygott szomorúan Rina. – A sötét felemmel sosem fogok teljesen megbékélni. Mindig félni fogok tőle és attól, hogy a hatalmába kerít. Félni fogok, hogy gonosszá változtat. De a jó felemet egyszerűen elfogadtam. Hagyom, hogy segítsen, hagyom, hogy lehetőséget adjon a kezembe változtatni a dolgokon. Hagyd, hogy tegye, amit tennie kell, de attól még ne veszítsd el magad. Te ettől függetlenül ugyanaz a Sunny vagy, aki régen. Ugyanazokkal a gondolatokkal és érzésekkel.

- Akkor miért érzem az, hogy nem vagyok ugyanaz, mint két hónapja?

- Mert az, hogy varázserőt kaptál, megmutatta azt az oldalad, ami eddig szunnyadt. Ha bárkit megkérdezel, aki megkapta az erejét, azt fogja mondani, hogy úgy érezte megváltozott. Pedig nem, csak megkaptad az alvó feledet is. Most vált teljessé a lelked. Érthető, hogy furcsa.

- Hibát követtem el, amikor azt mondtam Ole-nak, hogy nem akarok vele lenni? – kérdezte Sunny, miközben idegesen gyűrögette az ujjait, mint mindig, ha ideges volt. Rina odalépett hozzá és rátette a kezét az ujjaira.

- Hibáztál, de nem helyrehozhatatlan.

- Talán utána kellene mennem…

- Az csak olaj lenne a tűzre – rázta a fejét Rina. – Képes lenne azt hinni én beszéltelek rá, hogy menj utána és te még mindig nem őt akarod. Majd visszajön.

- Úgysem tud a végtelenségig bújkálni – mondta Gab

- Ó, ha akarja az ember, akkor el tud bújni. Például te is elég jól el tudsz tűnni az utóbbi hetekben – fordult felé Rina. – Elmondanád miért rejtőzködsz előlünk?

- Én nem rejtőzködöm – próbálta tettetni Gab a felháborodottat, de nem sikerült neki.

- Dehogynem – bólogatott Sunny. – Hetek óta alig látunk. Mindig bezárkózol vagy a szobádba, vagy ide. Nem is tudom mikor beszélgettünk utoljára.

- Ez így nem igaz – morogta a fiú. Nyugtalanul fészkelődött a székben, mint aki mindjárt felpattan és elrohan. Kényelmetlenül érezte magát, hogy így sarokba szorították és ő még hagyta is.

- De igaz – mondta Rina. – Mikor voltál utoljára lovagolni? Mikor mozdultál ki utoljára? Mikor ettél utoljára normálisan? És mikor aludtál utoljára?

- Nem tudom – bökte ki az igazat Gab.

- Téged nagyon nyomaszt valami és nem mondod el nekünk. Valami rád telepedett és elszakít tőlünk – Rina közelebb lépett a fiúhoz, de nem merte megérinteni. Gab olyan falakat húzott fel maga köré, hogy még ő sem tudta áttörni. Szinte érezhető volt, ahogy ellöki magától, érezte, hogy nem akarja, hogy hozzá érjenek. Bezárkózott és messzire dobra a kulcsot. – Mit keresel ennyire? – Gab ránézett, de a kék szemében annyi minden kavargott, hogy Rina nem tudott volna egyetlen érzelmet sem megfogni. Azok összekeveredtek és valami fájdalmas katyvaszt hagytak csak maguk után.

- Egy elfeledett lelket – suttogta végül Gab.

- A sajátodat?

- Nem… - felelte Gab bizonytalanul. – Nem tudom… Már semmit sem tudok. Folyton itt suttog egy hang a fejemben, de nem tudok a nyomára bukkanni. Nincs jelem, se fogódzóm. Csak egy hang, ami nem hagy békén, ami mindig azt kéri, hogy mentsem meg, hogy találjam meg. De nem tudom. Nem találom.

Gab kifakadása után hosszú csend telepedett rájuk. Senki sem tudta, hogy mit is mondjon. Egyik probléma sem olyan volt, amit más megoldhatna helyettük, vagy segítséggel megoldható volna. Mindegyiküknek saját maguknak kellett megtalálni a megoldást. Végül Rina törte meg a csendet.

- Nos, öröm a sok negatív dolog között, hogy új tűnik mindannyiunknak szüksége van egy kis levegőváltozásra.

- Ezt hogy érted? – kérdezte Sunny.

- Ideje ellátogatnunk Dre-be – mondta Rina egy hatalmas sóhaj kíséretében.

- Mit akarunk mi csinálni a tűz birodalmába? - érdeklődött Gab. - Biztos nem baráti látogatásra invitáltak minket. Junna ki nem állhat téged.

- Az érzés kölcsönös, csakhogy nem rég érkezett egy levél a kancellárjától. Valami nagyon nincs rendben a birodalomban. Falvak és városok égnek porig a semmiből jött tűztől, Junna ideges és dühöng. A kancellár pedig nem tudja eldönteni, hogy Junna okozza-e a tüzeket vagy sem. Fél, hogy idős korára elveszti a kontrollt az ereje felett és ne adja istennő valami nagy bajt csinál. Arra utasított minket, hogy menjünk oda és tegyünk rendet.

- Utasított? - döbbent meg Sunny. - Ugyan kit? Téged?

- Is, meg téged is – mondta Rina. - Azt biztos, hogy Junna-nak sikerült magához hasonló beképzelt, bunkó alattvalókkal körbevetetnie magát.

- Végülis a bunkó vonzza a bunkót – vont vállat Gab.

- Sajnos attól, hogy a levél stílusa nem tetszett, ez elég nagy probléma. Nem hagyhatjuk, hogy a birodalom porig égjen. Mindegy, hogy Junna okozza vagy más. Ez baj – mondta Rina.   - Sunny-nak Világvigyázóként kötelessége kivizsgálni, én pedig természetesen vele megyek.

- És Asiz? - kérdezte Sunny. - Jó ötlet megint elmozdítani arról a helyről, amit már megszokott? Úgy láttam azt is nehezen viselte, hogy elhoztuk Ulbe-ból. Nem szereti a változásokat.

- Arra gondoltam ő itt maradhatna Mac-al és Elinával, meg persze a katonáim nagy részével. Az erdő is elég biztonságot nyújt, ha én úgy akarom – felelte Rina. - Mi pedig Seth-el, Gab-al és Liyla-val elutazunk Dre-be. Liyla és Gab gyógyító tudása még jól is jön az égési sérüléseknél. Segíthetünk az embereknek.

- Szerintem ez így rendben lesz – bólintott Sunny.

- Te rá mered bízni a bátyámra Asizt? - kérdezte Gab.

- Jaj, biztos nem fogja eladni senkinek – mordult fel Sunny. - Különben is itt lesz Elina.

- Ha te így akarod – vont vállat Gab.

- Mindenkinek jó lesz akkor így? - kérdezte Rina és előbb Sunny-ra majd Gab-ra nézett.

- Nekem olyan mindegy itt szenvedek a hangtól, vagy útközben – felelte a fiú.

- Vagy lehet út közben rájössz a megoldásra – mosolygott rá Sunny, de Gab csak legyintett, mint aki nem hiszi, hogy valaha is megoldhatja a gondját. - Mikor akarsz indulni?

- Pár napon belül – mondta Rina. - Abd már elkezdte szervezni az utat.

- Rossz érzésed van, igaz? - kérdezte Sunny. Rina sokáig csak nézett bele a kandallóban lobogó tűzbe, majd olyan halkan szólalt meg, hogy alig hallották.

- Nem rossz érzés, hanem zsigeri félelem. Csontokat megrezegtető rettegés, amit nem tudsz lemosni magadról. Minél előbb kiderítjük ki áll a tüzek mögött, annál hamarabb leszek képes újra levegőt venni.

- Szerinted ki áll e mögött?

- Remélem nem az, akitől félek.

A kimondatlan név, ott lebegett körülöttük. Egyikük sem akarta nevén nevezni. Jobb volt azt hinni meghalt. Hogy már nem jöhet vissza és nem árthat nekik. De tudták, hogy még nem szabadultak meg tőle végleg.