Négy Őselem 1. - Lángolás 14. fejezet

14. fejezet

Len egy papírlap felett ült, és elgondolkodva rágcsálta a toll végét. Rossz szokás volt, amit gyerekkorában vett fel, és mindig ezt csinálta, ha erősen törte a fejét. Egyedül ült a táncteremben, és az új koreográfián gondolkodott. Ki akarta érdemelni Eve mosolyát azzal, hogy mire visszajön, már kész tervvel várja a következő versenyt illetően. De egyszerűen nem tudta összehozni. Mindig is irigyelte Eve-et azért mert ő csak meghallotta a zenét, és már össze is állt a fejében az összes mozdulat és lépés. Ő már napok óta ül a lap felett, és nem jött össze semmi. Sóhajtva hátradőlt a kemény, fényes táncparkettre, és a plafont nézte. Nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz összeállítani egy koreográfiát. Pedig Eve biztos örülne neki, ha nem kellene ezzel foglalkoznia, ha végre visszatér, de azt nem értem, miért nem tette meg eddig. Már jól van, hiszen naponta fut, és látszik rajta, hogy már nincs semmi gond, mégsem jött vissza. Sőt… velem is olyan hideg. Nem értem miért. Talán haragszik rám, azért ami történt? De hát már bocsánatot kértem tőle. Mit csináljak még? Boruljak térdre? Épp elég nekem is a lelkiismeretemmel hadakozni, nincs szükségem még Eve hidegségére is. Ha jobban belegondolok, amióta felébredt, egyszer sem engedte, hogy hozzáérjek. A csók elől is folyton elhajol, és másról kezd el beszélni, ha egyáltalán szóba áll velem. Valamiért megváltozott. Nem csak velem, az anyjával és a húgával sem olyan, mint eddig. Persze én értem, hogy megviselte őt az, hogy majdnem meghalt, de ha nem engedi, hogy segítsünk, akkor nem is fog helyre jönni. Talán el kellene mennie orvoshoz. Na, ha ezt felhozom Eve-nek biztos, hogy megöl, és azt hangoztatná, hogy ne nézzem már őrültnek. Bárcsak megbízna bennem annyira, hogy elmondja mi a gond. Nem értem, miért nem mondja el nekem az összes titkát, ahogy eddig. A balesetig minden olyan fantasztikusan alakult, már azt terveztem, hogy megkérem, költözzön hozzám, de ezek után. Annyira elmerült a gondolataiban, hogy nem is hallotta Liza halk lépteit a padlón. Már csak akkor vette észre a lányt, amikor az fejjel lefelé megjelent a látóterében.

– Szia, Lenny. Hol a partnered? – kérdezte Liza, és a hangjában gúny bujkált. A férfi rögtön felült, majd szembefordult a lánnyal. Liza, szőke haját kontyba fogta, kék szeme mindig hidegen csillogott, mintha csak a szívében lakozó jeget akarná a világnak is megmutatni. A vékony testét fehér póló, és kék streccs nadrág takarta. Len tisztában volt vele, hogy Liza odavan érte, és hogy féltékeny Eve-re. Egyrészt a fiú miatt, másrészt a tehetsége miatt, persze azt mutatta, hogy ők milyen jó barátnők.

– Szia, Liza. Nem tudom, gondolom, otthon pihen – mosolygott rá a lányra.

– Igen? – tettetett döbbenetet Liza. – Tényleg? – Len összeráncolta a szemöldökét, és várakozón a lányra nézett. – Akkor hogy láthattam a hip-hop csoport próbáján ide fele jövet? – Len úgy pattant fel az elkoptatott padlóról, mintha parázson ült volna. Liza gúnyos mosolyra húzta a száját. – Nem is tudtad?

– Biztos, hogy őt láttad? – kérdezte Len feszült hangon.

– Teljesen biztos. Megismerem Eve-et – mondta felháborodva Liza. Len sosem bízott meg a lányban, most mégis kirobogott a teremből. Hallotta, hogy a lány utána indul, de az nem érdekelte, csakis az, hogy kiderítse, tényleg Eve volt-e hip-hoposok között. Nyíltan folyt a háborúskodás a két csapat között. Szalontáncos nem barátkozik hip-hopossal, és fordítva. Az pedig egyenesen megszegte az íratlan törvényeket, hogy az ő termükben van. Végigsietett az épület folyosóin, nem is érdekelte mekkora zajt csap, és kit zavar meg. A hip–hop zene erős, kötött, gyors üteme végig dübörgött a folyosón. Nem volt ebben a zenében semmi lágyság, keringőzni pedig egyáltalán nem lehetett rá. Legalábbis azok szerint, akik szalontáncot táncoltak. A fiatalok viszont imádták, és sokkal több tanulója volt, mint nekik. Len megállt az ajtóban, és végig futtatta a szemét a termen. Semmiben sem különbözött az ő termüktől, csak több ember volt bezsúfolva. Tizenöt fiatal táncolt teljesen egyszerre, Len számára ismeretlen zenére. Köztük pedig ott mozgott az, akit mindennél jobban szeretett, Eve. Nézte a lány arcát, és be kellett látni, hogy ilyen széles mosolyt régen nem látott rajta. Hallotta Liza hangját, de az, amit mondott nem jutott el a tudatáig. Elszorult a szíve, ha arra gondolt, Eve milyen komolysággal csinált mindent vele, itt pedig boldogságból teszi. Látta a mosolyán, és abból, ahogy nevetett, mikor a vezető lánnyal összecsapta a kezét.

– Eve, téged az Isten küldött, hogy megments minket. Veled úgy mossuk le a színpadról a New York-i csapatot, mint a koszt – áradozott Nicky, a csapat vezetője. A lány összekötötte a szőke haját, kék szeme boldogan csillogott, arca vörös volt a tánctól.

– Ugyan… – legyintett Eve, és zavarában elvörösödött. – Csak érzem a ritmust.

– Érzed a ritmust? – lépett mellé egy sötét bőrű fiú. – Te nem érzed a ritmust, te tehetséges vagy. Senkit nem láttam még két hét alatt így felfejlődni egy olyan csoporthoz, aki már évek óta együtt van, és ezt csinálja. Te eddig keringőztél meg ilyenek.

– Már két hete? – vigyorodott el Eve. – Hogy repül az idő.

– És… hogy haladtok az új koreográfiával, Eve? Rendesen viselkednek a fiúk? – lépett oda a többiekhez egy barna hajú lány, aki aztán megpillantotta Lent.  – Óó, volt táncpartner a láthatáron! – Eve erre úgy perdült meg, mint akit hátba csaptak. A mosolya lehervadt, és úgy nézett Lenre mintha meg akarná ölni. Az új társai okosan a terem végébe sétáltak, és hagyták, hogy ezt ők ketten rendezzék le. Eve odavágtatott hozzá, és Len ekkor jött rá, hogy a lány dühe nem rá, hanem Lizara irányul.

– Hogy te milyen egy aljas kis kígyó vagy – sziszegte dühösen az arcába. Liza döbbenten hátrált egy lépést. Még Len is meglepődött, a lány dühe milyen kézzel fogható. A levegő szinte szikrázott és felgyulladt körülötte. – Miért nem foglalkozol inkább a saját dolgoddal a helyett, hogy más életébe szólsz bele? Ha nem mással, hanem magaddal foglalkoznál, talán a tánctudásod is jobb lenne.

– Nem én vagyok szerencsétlen, hanem a partnerem – jelentette ki Liza. – Mást kellene keresnem… olyat, aki nem két bal lábas.

– Ha Lenre gondolsz, csak nyugodtan – vágott vissza Eve. – Befejeztem a szalontáncot. Örökre.

– De miért? – döbbent meg Len, és megfogta a lány karját.

– Majd máskor megbeszéljük, nekem most edzésem van – mondta Eve anélkül, hogy Lenre nézett volna, de a férfi nem engedte el.

– Nem! Most beszéljük meg! – jelentette ki ellentmondást nem tűrően. – Elegem van a titkokból Eve, ideje mindent tisztázni! – Nicky hangosan összecsapta a kezét, és felkiáltott.

– Rendben srácok, ideje egy kis szünetet tartani. Fél óra múlva itt folytatjuk. – Pár perc múlva minden fiatal kitódult a folyosóra, hangosan beszélgetve. Len figyelte, ahogy Nicky a barátnőjére kacsint, és elsiet. A folyosón végül senki sem maradt, csak ők ketten. A feszültség percről percre nőtt közöttük. Végül Eve kirántotta a kezét Len kezéből, és besétált a terembe, de Len most nem hagyta magát annyival lerázni, hogy a lány otthagyja. Tudni akarta mi ez az egész.

– Miért vagy velem ilyen Eve? – kérdezte Len dühösen. – És mit titkolsz előlem?

– Semmit sem titkolok előled – jelentette ki Eve, miközben keresett valamit a táskájában.

– Mered ezt ezek után állítani? Két hete táncolsz ezekkel a… – A lány megfordult, és összefonta a karját a melle előtt, szemei szikrákat hánytak.  – Szóval velük. Miért?

– Belefáradtam a szalontáncba, és itt új dolgokat próbálhatok ki. Hét éves korom óta mindig ugyanazt csináltam, már annyi trófeám van. De ez… a hip-hop… ez más. Itt kiélhetem minden fantáziám, ami eddig keretek közé volt zárva. Beleszerettem – sóhajtotta Eve.

– Belőlem pedig ki – mondta keserűen Len, és a szíve szakadt bele. Az utóbbi időben már másodszor érzi azt, hogy elveszíti azt a lányt, akit szeret. Magát okolta, attól függetlenül is, hogy nem tudta a lány, miért haragszik rá. Eve szemébe szomorúság költözött, és megrázta a fejét.

– Nem erről van szó, Len. Nem szerettem ki belőled!

– Akkor miért vagy ilyen hideg velem? A baleset az oka? Én tettem valamit? – Eve egyre csak a fejét rázta, de szólni nem szólt. A hallgatás csak még inkább szíven ütötte.  – Megváltoztál.

– Valóban. A baleset óta más vagyok… de ez nem jelenti azt, hogy téged nem szeretlek – mondta Eve. – Csak… adj egy kis időt, amíg mindent helyre teszek magamban. Nem olyan egyszerű az életem, mint ahogy gondoljátok.

– Miért nem mondod el? – fogta meg a vállát Len, és magához ölelte. Döbbenten érzékelte, hogy milyen forró a lány teste a ruhán keresztül is. – Nem vagy te lázas?

– Azért nem mondom el, mert nem értenéd meg, senki sem érti meg – felelte Eve. – És ezt nem bántásból mondom. Nem értenéd meg, mi zajlik le bennem, és őrültnek hinnél. Kérlek csak légy türelmes. Semmi mást nem kérek. – Len már nyitotta a száját, de Eve nekidőlt. – Annyira fáradt vagyok, Lenny… már nem vagyok ugyanaz…

– Nem baj, én szeretlek! – a lány erre szembefordult vele.

– Ha valóban így van, akkor türelmes leszel, és nem kételkedsz többet bennem.

– Rendben van – sóhajtotta Len, és meg akarta csókolni, de a lány a szájára tette az ujját.

– Türelem – suttogta Eve. A férfi Eve vállára hajtotta a fejét. Mély levegőt vett, és várta, hogy a szokásos levendula illat megcsiklandozza az orrát, de csak valami furcsa, orrfacsaró szagot érzett. Nem tudta volna megmondani, hogy mi az, de azt tudta, hogy nem normális. Mégis úgy döntött, hogy nem mond inkább semmit. Felemelte a fejét, és megsimogatta a lány vörös haját, ujjai elidőztek a fürtök között.

– Ha végzel, hazakísérhetlek? – kérdezte halkan, mire Eve olyan mosollyal ajándékozta meg, hogy gyorsabban kezdett verni a szíve.

– Persze, négy körül végzünk – mondta Eve, és megsimogatta a fiú arcát. – Sajnálom, hogy már nem táncolunk együtt, de majd találsz más partnert. Mondjuk Lizat?

– Persze – gúnyolódott Len. – Mert mi olyan jól nézünk ki együtt. – Eve kuncogott. – Majd találok valakit, ne aggódj. – Mielőtt bármi mást mondhatott volna, visszaérkeztek Eve társai. – Akkor, négykor az épület előtt jó? – Eve bólintott, és Len gyanakvó szemek kereszttüzében sétált ki a teremből.

* * *

Eve csak mosolygott azon, hogy az új társai mennyire aggódnak, hogy visszacsábítja a volt partnere, de miután beszélt Lennel, már nem tudott annyira koncentrálni. Gondolatai egyre azon jártak, hogy elmondja-e a barátjának, mivé vált vagy se. Az új csapata elől el tudta titkolni azzal, hogy azt hazudta nekik olyan bőrbetegsége van, amihez nem érhetnek hozzá. De Lennek ezt nem tudta bemagyarázni. Vagy elmondok neki mindent, de szó szerint mindent, kezdve azzal, hogy már nem úgy gondolok rá, mint férfira, vagy hallgatok. Hogyan tudnám neki elmagyarázni, ha én magam se értem? Fogalmam sincs, miért aludt ki a szikra, és hiába próbálom, nem tudom újra éleszteni a tüzet. Bárcsak ne kellene pont neki hazudnom, hiszen annyira akarja, hogy szeressem. Én is azt kívánom, bár meg tudnám tenni neki ezt, de nem megy. Ez az erő mindent felborított az életembe. Mindent. Mikor már látta, hogy ez neki ma már nem megy, összeszedte a cuccait, és elbúcsúzott a többiektől. Míg várt Lenre, leült az épület lépcsőjére. Ahogy ott ült, megint ugyanarra lett figyelmes. A közeli park fái, mintha neki susognának és integetnének, a hűvös tavasz ellenére pedig meleg szellő táncolta körül. Mindig az volt az érzése, hogy figyelik. Gonoszak és jók egyaránt. Megérezte, mikor tartják őt szemmel azért, hogy vigyázzanak rá, és mikor azért, hogy elkapják. Végül aztán mindegyik eltűnt. Most azonban megmaradt a meleg szellő érzete. A feszültséget szinte tapintani lehetett a levegőben. Nagyon rossz érzés kerítette hatalmába, és ez még azután sem tűnt el, hogy Len csatlakozott hozzá. Csendben sétáltak hazafelé, mivel a baleset óta nem szeretett kocsiba ülni. A vastag sötét fellegek miatt korán sötétség borult Párizs utcáira. Hatalmas villámok szelték át az égboltot, de esni még nem esett. Eve megtorpant, és az égre nézett.

– Ha sietünk nem fogunk megázni – mondta Len. – Vagy szerinted romantikus bőrig ázni az esőben? – Eve nem szólt semmit, csak körbe járatta a tekintetét a kis téren, ahol megálltak. Sötét árnyak suhantak el a falak mentén, a parkoló autók között. A szíve a torkában dobogott, a benne lévő erő ösztönei riasztottak. Ha ez még nem lett volna elég, hideg fuvallat suhant el, mint amikor valaki elrohan mellette. Egyetlen név ugrott be neki: Andy.

A teste menni akart, futni a társa után. Észre sem vette, mikor indult el a szellő után.

– Eve hova mész? – kiáltott utána Len.

– Valamit el kell intéznem! – kiáltott vissza Eve, és futott. Újra csak az ösztöneire bízta magát, és követte a szelet. Táskája ütemesen csapódott újra és újra az oldalának. Nem tudta, merre jár, és nem is akart foglalkozni vele, csak futott. Amíg ki nem ért egy újabb kis térre, ahol olyat látott, amit még a legrosszabb rémálmaiban sem.