Négy Őselem 1. -Lángolás 13. fejezet

13. fejezet

Amanda Kaulitz kifújta a levegőt, és felemelte a kezét, hogy kopogjon, még sem tette meg. Csak állt Nathaniel szobájának bejárata előtt, és azon gondolkodott, bemenjen-e. Hallotta a többiektől, hogy a fiút még nem látták ilyen idegesnek, mint ma, és tudta, hogy megbeszélése volt a Sátánnal. Ezen kívül a szobából áramló hideg sem kecsegtetett semmi jóval. Végül mégis kihúzta magát, és bekopogott. Választ nem kapott, de ettől függetlenül benyitott, vállalva a veszélyt, hogy magára haragítja Nathanielt. A fiú a sötét szobában ült az kanapén, és a kezébe temette az arcát. Amanda halkan belépett, és becsukta maga után az ajtót.

– Na, hogy ment? – kérdezte csendesen.

– Hogy hogy ment? Egy szót mondok: szarul – morogta Nathaniel.

– Azt mindjárt gondoltam. De mi történt? Mit mondott? – kérdezte Amanda.

– Azt mondta, hogy ha nem találom meg záros határidőn belül, és nem szervezem be nekem annyi – ugrott fel a fiú, és mászkálni kezdett. Amanda próbálta kivenni Nathaniel alakját a sötétben, de nem igazán sikerült. A fiú testéből csak úgy pulzált az idegesség, és szinte megfojtotta a nőt.

– Annyi? – kérdezte Amanda értetlenül, hogy végre beszédre bírja a főnökét.

– Annyi! Kampec! Vége! Game over! – hadonászott a kezeivel dühösen Nathaniel, és fenyegetőn Amanda felé lépett. A nő hátrált egy lépést. – A pokol legmélyebb bugyraiba száműz, ha nem szerzem meg neki Eve-et.

– Hát szerezd meg neki! – vont vállat Amanda. – Megoldottál te ennél nagyobb feladatot is. Most mi a gond? – Nathaniel hirtelen termett közvetlenül előtte, és ragadta meg a vállát. A fiú hideg kezének érintése még ruhán keresztül is a csontjáig hatolt.

– Az, hogy Leo már beszervezte. Gondolom, elvitte a rejtekhelyükre is, és onnan már nem tudom visszaszerezni. A többieket sem tudtam, őt pedig bizonyára hét lakat alatt őrzik – mondta Nathaniel. – Ő közéjük tartozik, és ezt bizonyára tudja. A kérésemre nem fog önként és dalolva ide jönni, és embereket bántani. Feleslegesen futom a köröket.

– Ez nem igaz, Nathaniel – rázta a fejét Amanda. – Mindig van valami megoldás. Mi van, ha tévedsz, és a lány még mindig a szüleinél lakik? Mi van, ha nem csatlakozott Leo csapatához? Beszéltél vele? Nem tudhatod, hogy mit gondol erről az egészről.

– Hogy tudsz te mindig ilyen nyugodt és reális maradni? – kérdezte Nathaniel döbbenten, és a dühe kezdett elpárologni. Amanda halványan rámosolygott.

– Tudós vagyok, nem hagyhatom, hogy az érzéseim vezessenek. Neked sem kellene hagynod, hiszen te irányítod ezt az egész kócerájt. A sok érzelem eltereli a figyelmed a fontos dolgokról, és arról, ami a szemed előtt van.

– Érzéketlennek kellene lennem, de nem tudok – suttogta Nathaniel. – Itt mindenki hideg, mint a kő, nem érdekli őket, senki más csakis saját maguk, de én… én más vagyok. A düh és a fájdalom még mindig élénken él bennem, és nem tudom kiölni magamból. Pedig ezek gyenge pontok. Bárcsak olyan lennék, mint a többiek.

– Ilyet ne kívánj! Inkább legyél érző lélek, mint érzéketlen szörnyeteg! – csúszott ki Amanda száján, és mikor rájött, mit mondott, szorosan összezárta a száját. Nathaniel szeme kérdőn nézett rá, és nem eresztette el. A francba, mit mondtam? Ezt nem kellett volna! Nagyon nem! Hogy mondhattam olyat egy démonnak, hogy legyen ember? Mi nem vagyunk azok, soha nem is lehetünk újra azok. Megvan az oka, amiért ilyenek lettünk, gondolom Nathaniel is csinált valamit, hogy azzá lett. Mit tettem? Mit mondtam? De már nem vonhatom vissza… És ezek a szemek… Hogy tud ez a fiú így nézni? Miért került ide? Ilyen szemekkel és érzésekkel miért itt van? Nem értem mi a Sátán célja ezzel az egésszel, de nem hagyom, hogy ennek a fiúnak bármi baja essen. Igaz, hogy én nem érzek, de az ő érzései talán belém is öntenek egy kis melegséget. – Vedd úgy, mintha nem mondtam volna semmit.

– De mondtál – kötötte az ebet a karóhoz Nathaniel. – Miért? Mit akartál ezzel mondani?

– Azt, hogy inkább érezz, mint hogy ne tudj reagálni semmire – sóhajtotta Amanda. – Az életemet is odaadnám, ha cserélni tudnék veled. Ne akarj olyan lenni, mint mi. Becsüld meg, hogy érzel. – Nathaniel szeméből semmit sem lehetett kiolvasni.

– Nem értelek – szólalt meg jó néhány perc hallgatás után.

– Nem is kell! – rázta a fejét Amanda. – Vedd úgy, hogy meg sem szólaltam. – A fiú aztán vállat vont és elengedte a nőt. Az ablakhoz sétált, és kinézett az alkonyba. Amanda csak figyelte őt, és az agya tudta, hogy éreznie kellene valamit… de nem tudott. Valamit… bármit… akármit… – Mellesleg… Eveline még mindig a szülei házában lakik, és körülbelül tíz perc múlva indul futni. – Nathaniel teste meg merevedett. – A parkba jár… – Mikor a fiú megfordult, és meglátta a mosolyt, ami szétterült az arcán, még az ő szíve is megdobbant… volna. Ha tudott volna bármilyen érzelmet kicsiszolni magából.

– Amanda… te egy angyal vagy! – kiáltott fel boldogan Nathaniel. – Talán van még esélyem.

– Bukott angyal – mosolygott a nő szomorúan, és figyelte, ahogy a fiú kirohan a szobából. Amanda sóhajtva vette le a szemüvegét, és dörzsölte meg a szemeit, de visszarakni már nem tudta, mert egy női kéz ragadta meg a torkát, és nyomta oda a falnak. A szemüveg a földre esett, és az üveg apró darabokra tört. Levegő nem jutott a tüdejébe, és a sötétben nem látta ki szorítja ilyen erővel, aztán a tettes megszólalt, és már tudta.

– Nagyon vigyázz, Amanda! Olyan emberrel húzol ujjat, aki nálad sokkal erősebb. Nem akarsz a pokolra kerülni ugye? – suttogta a fülébe a női hang. – Ha még ezen a világon akarsz maradni, szállj le Nathanielről!

– Ezt vegyem fenyegetésnek, Lilith? – mosolyodott el gonoszul Amanda. – Ennyire féltékeny vagy? Pont te?

– Ne akard megtudni milyen az, ha én féltékeny vagyok – mordult rá dühösen Lilith, és keményen a falhoz lökte a nőt. A falon ezernyi repedés futott végig. – Szállj le Nathanielről, amíg még szépen kérem! – ezzel Lilith köddé vált. Amanda sziszegve masszírozta a nyakát, és nem értette mi köze Lilithnek, a Sátán egyetlen lányának Nathanielhez.

* * *

Eve nem akarta aludni. Nem azért mert nem volt fáradt, vagy azért mert utált délután aludni, hanem azért mert félt az álmoktól. Mégis hiába választotta ki a legizgalmasabb könyvet, amit csak a házban talált, a könyvre borulva elaludt. Amint lehunyta a szemét, megint ugyanabban az álomban találta magát, ami már hónapok óta üldözte. Dühösen bevágta maga mögött az ajtót egy újabb veszekedés után az anyjával. Annyira megbántott volt, és fájt, hogy nem érti meg senki, hogy azt kívánta bárcsak eltűnnének. Fel s alá mászkált egy szobában, ami nem is az övé, amíg meg nem hallotta a sikolyokat. Feltépte a szobája ajtaját és futott. Aztán csak futott és futott, mindegy volt hány lépést tette meg a lépcső felé, a korlát mindig ugyanolyan messzinek tűnt. A füstöt szinte vágni lehetett, amikor végre leért a lépcsőn. Az egész nappali lángokban állt, és a sikolyok miatt felállt a szőr a hátán. Gondolkodás nélkül berohant a tűzbe, ahol élete legszörnyűbb hibájával kellett szembe néznie. Azt kívánta, bárcsak mindenki eltűnne, aki nem érti meg őt, a tűz pedig teljesítette a kívánságát. Az anyja földön vonaglott, és próbálta csapkodni magát, de a tűz nem engedte az öleléséből, Elena elszenesedett csontváza, karján Bellaval feküdt a kanapé maradványain. A tűz lobogott, táncolt, kacagott, élvezve a pusztítást, amit okozott. Eve lihegve állt a tomboló pokol kellős közepén, és érezte a könnyeit kibuggyanni a szeméből, de legördülni már nem tudtak, mert a hőség miatt elpárologtak. Hirtelen egy alak botladozott felé a tűzön keresztül, Eve kinyújtotta a felé a kezét, és elkapta, de legszívesebben el is engedte volna, mert a húga, Kathy félig megégett, elszenesedett arcával találta szembe magát, ami azt kiabálta, hogy „Te voltál!” A lány bőre a szeme láttára vált feketévé, és az orrát az égő haj és bőr szaga töltötte be. A húga teste kicsúszott a kezei közül, és a padlóra zuhant. Eve zokogva esett térdre, és a kezébe temette az arcát. Körülötte még mindig lángolt minden, a tűz falva rohant fel a lépcsőn és végig az egész házon, recsegett, remegett a ház egész szerkezete. Míg a tartógerenda meg nem adta magát, és az egész ház összeroskadt. Eve általában ekkor ébredt fel, lihegve, izzadságban fürödve. Most sem volt ez másképp, és ahogy ott ült az ágya közepén, úgy érezte, megfullad. Hiába volt már régóta itthon, ott ahol mindig jól érezte magát, most nem találta helyét. Szabadulni akart, abból a börtönből, amibe saját magát zárta. Felpattant az ágyról, sietve felhúzta az edzőcipőjét, és a lelke mélyén örült, hogy végre elhagyhatja ezt a lakást. A szabadidő felsőt magára húzva rohant le a lépcsőn. Ellenőrizte, hogy nála van-e a telefonja és az mp3 lejátszója, majd az ajtó felé vette az irányt. Az anyja hangjára megtorpant.

– Már megint futni mész? – lépett ki Maria a konyhából.

– Miért szerinted üljek itthon a négy fal között? – vágott vissza Eve. Nem volt kedve beszélgetni az anyjával, és jó pofizni vele. Amióta csak hazajött a kórházból került minden alkalmat, hogy kettesben maradjon vele, most azonban nem tudta megúszni, és nem tudott elmenekülni. Ránézett az anyjára, akin látszott, hogy fel van háborodva a hangnemen, amit a lánya használt.

– Nem értem miért vagy ilyen ellenséges velem! – játszott a konyharuhával María.

– Nem érted? – döbbent meg Eve. – Nem is tudom, miért lehetnék rád dühös. Mondjuk azért, mert ha annak idején engedted volna, hogy tanítsanak, nem történik meg velem az, amit most átélek. Nem kellene mindig attól félnem, hogy mit gyújtok fel legközelebb.

– Ez nem az én hibám! – fakadt ki Maria. – Nem tehetek róla, hogy ilyen erőd van.

– De arról tehetsz, hogy nem tudom kezelni – kiáltott rá dühösen Eve, és szinte érezte, ahogy a teste egyre forróbb lett. – És arról is te tehetsz, hogy a testem ilyen lett. Ha annak idején nem elnyomod bennem, hanem megtanítasz irányítani, most nem ezen veszekednénk.

– Csak nem akartalak elveszíteni – mentegetőzött Maria. – Ha akkor engedek… ki tudja, talán már akkor elvettek volna tőlem, én pedig nem akartam elveszíteni a legkedvesebb a lányomat.

– Lehet, hogy akkor nem veszítettél el, de most sikerült – mondta Eve hidegen. Érezte, hogy az egész teste bizsereg, és ha tudná, lángra lobbantaná a ruhát, és mindent, amihez csak hozzáér. Kezét a kilincsre tette, és tudta, mennie kell, most rögtön. Már rájött, hogy ha elmegy futni, a teste lenyugszik, a felesleges energiát felhasználja, és nem kell attól félnie, lángra kap körülötte valami. Mikor kinyitotta az ajtót, az arcába fújt az erős szél, és az eső hangosan kopogott a terasz tetején. Régen inkább otthon maradt volna, ivott volna egy teát, és bekapcsolta volna a kedvenc filmjét, most azonban menni akart.

– Eve, nem mehetsz ki, hiszen esik az eső – kiáltott fel María.

– Anya… törődj bele, hogy ezentúl, nem fogok rád hallgatni – mondta Eve. – A saját álmaimat és életemet akarom élni. – Ezzel felhúzta a kapucniját, bedugta a fülébe a fülhallgatót, és elrohant. Ami először dühből indult, az később szándékos testmozgássá alakult. A lábai ütemesen csapódtak a földnek, egyenletesen vette a levegőt, és a zenén kívül mindent szeretett volna kizárni a fejéből. Hangosan dübörgött a fülében Nightwish Slaying The Dreamer című száma, mindig ilyen számokat hallgatott, ha rossz volt a kedve, de most ez sem segített. Még ha a lábai a zene ütemére is doboltak az aszfalton, a gondolatai ide-oda kalandoztak. Tudta, hogy muszáj lesz elfogadnia, hogy ilyen lett, egy olyan valaki, aki nem érhet hozzá senkihez és semmihez, máskülönben felgyújt valamit, amivel vagy leleplezi saját magát, vagy megöl valakit. Nem érhet hozzá a testvéreihez, az unokahúgához, Lenhez. Nem tudja úgy folytatni az életét mintha a baleset nem történt volna meg és nem éledt volna fel az igazi lénye. Ha tehette volna visszaforgatta volna az időt, a balesetig, és úgy intézte volna, hogy meghaljon. Akármennyire is küzdött az új élete ellen, tudta innen már nincs visszaút. Ha meghalnék, elveszteném az erőm… de melyik a jobb? Elveszteni ezt, vagy elfogadni, és a családommal, a barátaimmal maradni? Annyi mindent akartam még csinálni. Feladjak mindent ezért? Ha a többieknek sikerült úrrá lenniük az erejükön, nekem is sikerülni fog. Nem lenne Eve Cruzhoz méltó, ha kioltanám az életem. Nem tudom, miért én lettem ilyen, és miért én kaptam ezt az átkot, de le tudom győzni. Nem merülhetek bele a depresszió sötét mélységébe, mert sosem fogok tudni kimászni belőle. – Igaz, hogy sok mindent elvesztett, Eve, de gondoljon bele, mennyi mindent nyert ezzel az erővel. Ne dobja el magától meggondolatlanul. Akármennyire is szeretne átlagos lenni, törődjön bele, hogy ön nem az és nem tud semmit tenni ellen. – Ezt mondta Dr. Brandford mielőtt elhagytam a kórházat. Akkor nem hittem el neki, de mi van, ha igaza van. Mi van, ha nyertem ezzel az erővel valamit? Mondjuk egy életcélt! Igaz, hogy a tánc volt az életem, de az nem életcél. Mindig is kerestem valamit… bármit, amiért küzdhetek, ami a kötelességem, és nem csak élek a nagyvilágban. Abban is igaza van, hogy nem vagyok átlagos, és soha többé nem lehetek az. Ezzel kell együtt élnem. Csak… nagyon nehéz az, hogy nem érhetsz hozzá egy emberhez sem, mert megégeted. Nem szoríthat magához a szerelmed, nem simogathat meg úgy, mint régen, nem simulhat hozzád, és nem érezheted, ahogy a kezed alatt dobog a szíve. – De hiszen már nem is szereted Lent. Akkor meg miért sajnálod?– Mert attól függetlenül, hogy már nem vágyom Lenre, az érintésére még vágyhatok. De így… hogy senki sem érhet hozzám, a kesztyű majd nagyon kevés felületet fed le… fel kell adnom az anyaságról szóló terveimet. Sosem lehetnek gyerekeim, és sosem lehet normális kapcsolatom, csak ha meg ölöm közben az illetőt. Hát ilyen életet szánt nekem az Isten? Ilyet? Miért nem lehetek olyan, mint a többiek? Nem, nem szabad az öngyilkosságra gondolnom. Erőt kell merítenem mindabból, ami megmaradt. Elenaból, Peterből és Bellaból, akik nem néznek úgy rám, mintha valami szörny volnék. Apából, aki mindettől függetlenül szeret. Kathy nem érti, min megyek keresztül, hogy is érthetné, hiszen még gyerek. Anya, pedig végképp nem tudja elfogadni, amivé lettem. De ez van. Az időt nem lehet és nem is tudom visszaforgatni.

Annyira elmerült a gondolataiban, hogy nem is vette észre, hogy már a parkban fut. A lábai vitték a megszokott útvonalon, nem kellett nekik irányítás. A város zöld övezete kihalt volt így nem kellett attól tartania, meglátja valaki a testéből kiáramló gőzt. Ez volt a másik dolog, ami megnehezítette az utóbbi hetekben Eve életét. A fürdés. Csak jéghideg vízben tudott fürödni más különben a víz másodpercek alatt elpárolgott a kádból, vagy el sem ért a bőréig. Most sem ért egyetlen esőcsepp sem a ruháihoz, mind csontszáraz volt, mintha nem is esőben, hanem forró napsütésben futna.

Hirtelen megtorpant, kitépte a füléből a hallgatót, és figyelt. A teste veszélyt sikoltott, ő pedig hallgatott rá. Eve mindig is büszke volt a jó megérzéseire, és amióta a tűznek adott otthont a teste még inkább figyelt az ösztöneire. Az elem nem is hagyta, hogy másképp legyen, ha veszélyt szimatolt nem engedte, hogy Eve irányítson. Az érzékszervei kiélesedtek, ahogy az adrenalin végigszáguldott az ereiben. Érezte, hogy valaki nézi a fák közül, és tudta, hogy az nem egyszerű ember, nem tudott magyarázatot adni rá, de érezte a sötétséget. Megpördült, és szembenézett az őt figyelő fiúval. Nem látszott többnek huszonöt évesnél, fekete hajából tincsek az arcába lógtak, és gonoszan mosolygott. Ahogy Eve a szemébe nézett, legszívesebben elrohant volna, de volt annyira büszke, és bízott annyira a benne lévő erőben, hogy nem tette.

– Azt hittem, Eve, hogy meg tudlak lepni – szólalt meg mély hangon a fiú.

– Mégis ki vagy te, és honnan tudod a nevem? – kérdezte meg Eve, és maga is meglepődött, hogy egy csepp félelem sem volt a hangjában.

– A nevem Nathaniel, én vagyok a démonok földi vezetője – mosolygott a fiú ugyanolyan gunyorosan és gonoszan, mint eddig. – És nincs olyan démon vagy erővel bíró, aki még nem hallotta a neved, Eveline Cruz. A Tűz hatalmas erő, és sok mindenki akarja.

– Hát akarják csak – vont vállat Eve. – Ő már az enyém, és nem adom.

– Nélküled nem is kellene senkinek, hisz csak te tudod irányítani – felelte Nathaniel. – Veled együtt kell az erő. Például az én főnökömnek is. Már évszázadok óta kutatunk a Tűz erejének irányítója után, és most végre itt van karnyújtásnyira.

– Ha annyira kellek a főnöködnek miért nem ő jött ide? – fonta karba a kezét Eve, és nem volt ideje azon gondolkodni, mibe keveredik azzal, hogy beszélget ezzel az ismeretlen fiúval. Először próbálta meggyőzni magát, hogy biztos őrült, de valami azt súgta neki, igaz, amit mond. Ha valaki egy hónappal ezelőtt áll elé ezzel a szöveggel kiröhögi, de most… ő volt az, aki legjobban ellentmond a természet törvényeinek.

– A pokolból elég macerás feljönni, drágám – nevetett fel Nathaniel. Eve itt már nem tudta palástól a döbbenetét. – Ó, erre nem számítottál? Igen, maga Lucifer, akar téged a szolgálatába állítani. Azt is tudom, hogy Leo mellett döntöttél, de próbálkozni szabad.

– Ki mondta neked, hogy Leo mellett döntöttem? – kérdezte hidegen Eve. Már megint ezt a név! Mostantól egész életemben üldözni fog? Figyelte, ahogy az előtte álló fiú felvonja a szemöldökét, és a szemébe bizonytalanság költözik. Még ha kívülről nem is látszott rajta, belülről reszketett, és szinte látta a fiú körül gomolygó sötétséget. Szíve a torkában dobogott, és csak remélni tudta, hogy a fiú semmit sem vesz észre a félelméből. Nem attól félt, hogy az előtte álló démon gyengének nézi, hanem attól, hogy a félelem bekebelezi őt.

– Maga Leo közölte, amikor a kórházban megnéztelek. Azt mondta, már döntöttél, a négyek mellett kötelezted el magad, és őket szolgálod az erőddel. Vagy nem így volt? – kérdezte a fiú, és Eve látta a szemében, hogy ha azt mondja nem így volt saját magát löki a karjaiba.

– Senkinek sem köteleztem el magam, a magam ura vagyok – tért ki a válasz elől Eve. – Nem tudom, mi folyik itt, és nem is akarom tudni. Nem áll szándékomban semmi természetfelettibe belekeveredni, csak élni az átlagos életem.

– Micsoda? Nem vagy hajlandó harcolni a démonok és a négyek közötti háborúban? Te, akin minden múlik? Te akarsz kibújni a kötelességed alól? – fakadt ki Nathaniel.

– Igen, én! Talán van valami kifogásod a döntésem ellen? – Eve hangja úgy csattant, mint az ostor. – Nem parancsolhattok nekem. Sem te, sem Leo, sem senki más. Ez az én életem.

– De neked feladatod van! Nem a semmiért vagy itt a földön, mint a többi gyarló ember. Más vagy, és ezt nem dobhatod csak úgy a sarokba, mint egy régi játékot.

– De, pontosan ezt teszem – jelentette ki Eve, és kihúzta magát. – És ha megbocsátasz, jobb dolgom is van, mint veled beszélgetni. Remélem, soha többé nem találkozunk. – Ezzel megfordult, és folytatta tovább a megszokott útját. Hiába szólt a fülében a zene, mégis hallotta a fiú mély hangját:

– Még találkozni fogunk Eve, erre mérget vehetsz. Nem bújhatsz el a sorsod elől, majd te is megtanulod, ahogy mindenki. Nem tehetsz úgy, mintha semmi sem történt volna.

Szorosan becsukta a szemét, és fokozta a tempót, azt akarta, hogy annyira kifáradjon, hogy még gondolkodni se tudjon. Agyában ott visszhangzottak Nathaniel és Dr. Brandford szavai, és mind azt suttogta, nem térhet vissza a régi életébe, hogy feladata van. Nem! Eszem ágában sincs belekeveredni abba a háborúba, amit Nathaniel említett. Nem vagyok harcos, és sose leszek. Az nem az én világom, ez az enyém, amiben most élek. Démonok, segítők, négyek, természetfeletti… Én nem oda tartozom! Csak azért jár, ezen az agyam, mert nem tudok mással foglalkozni. De holnaptól minden más lesz! Holnap végre lesz mivel foglalkoznom. Tudom, hogy nem folytathatom tovább a szalon táncot, mert nem tudnék úgy hozzáérni a partneremhez, ahogy kell, de nem ez az egyetlen táncstílus a világon!

* * *

Leo hazudott nekem! – kiáltott Nathanielben egy hang. – A szemembe hazudott. Úgy látszik mégsem tudott még elszakadni a démoni élettől, ahogy állítja. De ez a lány… hát nem hiszem el, amit hallottam. Úgy akar tenni, mintha az, ami az emberek szeme elől láthatatlan, nem lenne az élete része. De az, az egész életét behálózza, és nem tudja leszedni magáról ezt a fonalat. Úgy köt minket gúzsba, mint a pók a legyet mielőtt megeszi. Hiába próbálsz elszabadulni, nem lehet. Én is hányszor, de hányszor próbáltam meg úgy tenni, mintha nem lenne ez az egész az életem része, de nem lehet. A karma megköti a kezünket, és hiába rángatjuk csak még erősebb lesz a kötelék. Ő sem fog tud sokáig ellenállni. És amikor már minden kötél szakad, én ott leszek.