Négy Őselem 1. - Lángolás 12. fejezet

12. fejezet

Eve törökülésben ült az ágy közepén, és elgondolkodva ette a vacsoráját. Két hét telt el azóta, hogy magához tért. Sikerült elhitetni a szüleivel, hogy egy új fajta gyógyszert és kenőcsöt használva Eve sérülései sokkal gyorsabban gyógyulnak. Ez pedig azt eredményezte, hogy elhagyhatta a steril szobát, végre újra láthatta a kertet az ablakból, újra láthatta a családját, és végre fogadhatott látogatókat. Természetesen az anyja érkezett mindig elsőként és mindig ő maradt a legtovább. Eve már nem tudott mit kitalálni, hogy egyedül lehessen. Most örült a csendnek és a nyugalomnak. Csak esténként tudott egy kicsit gondolkodni a történteken, tudta, hogy megváltozott, és nem csak azért, mert a haja még vörösebb lett, hanem azért is, mert sokkal, de sokkal több energia lakozott benne, mint eddig. Mivel ezt az energiát nem vezette le, nem is tudott aludni, így a gondolatai hol az anyja, hol Len, hol az ismeretlen fiú, hol pedig az ereje körül forogtak. Annyit már kihámozott az összekeveredett kirakósból, hogy az ismeretlen fiú az élete része lesz, még pedig az ereje miatt. Arra is rájött, hogy az anyja tudott erről a képességéről, és elnyomatta vele. Meg se fordult az őt szülő nőnek a fejében, hogy ebből esetleg később gondok adódhatnak. Képes volt kitenni ennek a tortúrának, a saját anyám! Miért nem mondta már előbb, hogy nem vagyok átlagos? Ha jól gondolom, a másik három fiatal, akit láttam, ők is hasonló cipőben járnak, és kötve hiszem, hogy ők is a kórházban fekszenek. Nem értem, miért kellett ennyi időn át hazudni nekem. Nem haltam volna bele, hogy más vagyok, mint többiek. Amikor a másságára gondolt, mindig eszébe jutott Len. Az, hogy a férfi mit fog erre reagálni, hogy el fogja-e viselni a helyzetet, hogy így is szeretni fogja-e, … és hogy ő még szereti-e a férfit. Ő maga is meglepődött azon, hogy amikor Len itt ült az ágya mellett, szorította a kezét, és egyre azt hajtogatta „Az én hibám!” „Nem akartam, sajnálom!”, és hogy „Szeretlek!”, nem érzett semmit. Sem dühöt, sem fájdalmat a szívében, sem azt a perzselő szerelmet, amit eddig. Csak nézett a férfi szemébe, azt mondta nem haragszik, és hogy ő is szereti. A szíve mélyén pedig tudta, hogy hazudik. Valami elszakadt benne a balesetkor, megszűnt a szerelem, mégsem adta ki Len útját, maga sem tudta megmondani, miért. Talán támogatásra vágyott, valakire, aki elfogadja. Remélte, hogy Len ilyen lesz, és elfogadja azzal az erővel együtt, amit magában hordozott.

Felszúrt egy szelet húst a villájára, és arra gondolt, hogy az étrendje is, mennyire megváltozott. Azelőtt eszébe se jutott húst enni, most mégis ezt kívánja a legjobban. Dr. Brandford szerint azért, mert a hús adja a legtöbb energiát. Na, ő is megér egy misét. Furcsa egy ember. Nem tudom, mit tud vagy kivel áll kapcsolatban a többiek közül, de az biztos, hogy jól informált. Nem engedte, hogy bárki tudomást szerezzen az erőmről, és kísérletezzenek rajtam. Bár tény, hogy még mindig nem mondta el nekem, mi ez az egész. Annyira már rájöttem, hogy a tűz hatalmát birtokolom, de hogy ez pontosan mit jelent, nem tudom. Megígérte, hogy elmagyarázza nekem, mielőtt elhagyom a kórházat. Tény, eddig arról még nem esett szó, hogy kiengednek innen, de jobb mindenre felkészülni. Remélem, ma éjjel is bejön, mindig be szokott.

Sóhajtva tette le a szekrényre a maradék ételt, és kimászott az ágyból. A karján és a lábán még pár helyen be volt kötve, hogy ne legyen túl feltűnő a gyógyulás. Az ablakhoz sétált, és kinyitotta. A párkányra könyökölve nézte a kórház kertjében susogó fákat. Hűvös szellő kapott bele a hajába, és simogatta meg az arcát. Eve mélyen belélegezte, hogy kiűzze végre a kórház szagát az orrából. Lehunyt szemmel hallgatta az éjszaka neszeit, a távolban kutyák ugattak, autók zaját, részeg emberek kiáltásait hallotta, a fák levelei csendes zizegtek a szélben. Hosszan kifújta a levegőt, és élvezte ezt a nyugodt pillanatot. Aztán meghallotta a hangot az ajtaja felöl. A szíve nagyot dobbant, és a gyomra a torkába ugrott, a szeme felpattant, és megpördült.

– Ő az… ez az ő hangja – suttogta maga elé. Újra hallotta azt a bársonyos, megnyugtató hangot, ami az álmában szólt hozzá, és látni akarta a hozzá tatozó arcot is. Az ajtóhoz lépett, és kinyitotta, de a folyosón nem látott senkit. Mezítláb lépett a folyosó hideg kövére, de hiába nézett mind két oldalra, senki sem volt ott. Szomorúan felsóhajtott, mert nagyon szeretett volna végre arcot kapcsolni a hanghoz. Megdörzsölte az arcát, és rájött mekkora hülye, amiért ennyire hisz egy álomban, és azt gondolja, majd megtalálja az ott megjelenő fiút.

– Hogy én milyen naiv vagyok… – suttogta, és a fejét rázva visszatért a szobájába. Annyira elmerült az önszidásban, hogy észre sem vette, hogy a kedvenc pólója, amiben aludni szokott lángra kapott.  Csupán arra figyelt fel, hogy ugyanaz a kellemes melegség járja át, amit akkor érzett, mikor egyesült a tűzzel. Megtorpant, majd lepillantott a pólójára, és reflexből felsikoltott.

* * *

Otto döbbenten nézett a víz erejének tulajdonosára, és azt gondolta, hogy a fiúnak agyára ment az aggodalom. Leo arcán azonban olyan komoly arckifejezés ült, hogy Otto tudta van alapja annak, amit a fiú mond. Lepillantott a kezében tartott testszínű kesztyűre, majd újra a fiúra nézett.

– Biztos vagy te ebben Leo? Nem eshet meg, hogy tévedsz? – érdeklődött finoman Otto. – Eddig semmi ilyesmit, de még csak hasonlót se vettem észre.

– Higgyen nekem, tudom, miről beszélek! Eve-nek szüksége lesz rá – bólintott a kesztyűk felé Leo. – Ez tűzálló anyag, nem fogja tudni elégetni.

– Mégis honnan szereztél te tűzálló anyagot? – kérdezte gyanakvón Otto.

– Az hadd maradjon az én titkom – mosolygott Leo. – De teljesen legális, Isten segített nekem.

– Persze – morogta az orra alatt. – De biztos, hogy szükség van erre az egészre?

– Biztos – bólintott Leo, és szeretett volna mondani még valamit, de egy sikoltás félbe szakította. Dr. Brandford felkapta a fejét, és a hang irányába fordult, így nem látta, hogy Leo a hangra megdermedt. – Ez Eve volt! – Ottonak se kellett több máris rohanni kezdett Eve szobája felé. El sem tudta képzelni, mi történhetett, hiszen azt már megtapasztalta, hogy a lány nem ijedős fajta. Nagy dolognak kellett végbemennie, ha sikított. Gondolkodás és kopogás nélkül rontott be a szobába, de amint beért meg is torpant. A kórházi ágyon heverő pokrócból, csak egy füstölgő hamu kupac maradt, a lány pedig az egyik sarokban kuporgott. Az utolsó lángocska éppen akkor aludt ki, mikor Otto rápillantott. Eve meztelenül, felhúzott lábakkal, az arcát eltakarva szipogott a sarokban, és a teste még mindig halvány narancssárga színben fénylett. Gyorsan becsukta az ajtót, hogy más ne láthassa őt, majd halkan megszólalt.

– Eve… minden rendben?

– Nincs! – kiáltott fel Eve. – Mi történik velem? – A férfi odasétált a szekrényhez, és kivette alulról a sporttáskát, amit még ő rejtett oda. Előhúzott belőle egy pokrócot, majd a lányhoz sétált, amikor azonban a lányra akarta teríteni, az ellökte a kezét. – Ne tegye rám, még a végén azt is felgyújtom! – De a férfi, mint aki nem is hallotta Eve tiltakozását ráterített a takarót, a lány először ütött, rúgott, de végül feladta, és hisztérikus zokogásban tört ki. – Miért velem történik ez? Miért én? – Otto nem szólt semmit, csak átölelve tartotta a lányt, és hagyta hadd zokogja ki magát. Leo, neked jósnak kellene menned, de bárcsak ne lett volna igazad ezzel kapcsolatban. Mintha nem lett volna ennek a lánynak így is elég baja, most még jön ez is. És természetesen kinek kell elmagyaráznia neki? Nekem, mert Leo és a többiek nem akarnak elé állni. Abban igazuk van, hogy az még jobban sokkolná őt, de nem az én feladatom lenne elmagyarázni neki a helyzetet. Ők élnek ilyen életet, nekik kellene felvilágosítaniuk a társukat, hogy mi a normális, de persze nem, rám hagyják. Sóhajtva a karjába vette a lányt, és az ágyhoz cipelte. Eve reszketve húzta össze magán a takarót, és kapkodta a levegőt. Amíg a lány teljesen meg nem nyugodott csendben ültek egymás mellett. Végül Eve szólalt meg. – Maga tudja, mi ez az egész. Tudja, miért történik ez velem.

– Tudom – felelte Otto, bár a beteg ezt nem is kérdésként tette fel.

– Akkor mondja el! – követelte Eve. – Miért gyújtottam fel a ruhám?

– Nem is tudom, hol kezdjem el – sóhajtott Otto, és az ablakhoz sétált. Ahelyett, hogy a lány szemébe nézett volna, kibámult a csillagos éjszakába. – Amikor gyerekkorában az édesanyja rákényszerítette önt, hogy elnyomja magában az erejét, elindított egy folyamatot. A teste mindig ellenállt az erőnek, egészen mostanáig. A baleset felébresztette ezt a hatalmat, ám ennek vannak mellékhatásai, a teste és a benne mozgó erő minden lelki vagy fizikai behatásra reagál. Ez azt eredményezi, ami az előbb is történt. Felgyújt mindent, amihez csak hozzáér.

– Vagyis… semmihez sem érhetek hozzá? – kérdezte Eve nyugodtan, de a hangjában ott bujkált a félelem és a hisztéria is.

– A csapattársai gondoltak erre is – fordult felé Otto. – A szekrény alján lévő táskában mind olyan ruha van, ami tűzálló anyagból készült. Ezen kívül ezt adták nekem. – Mutatott a lány mellett pihenő kesztyűre. – Ezzel bármihez hozzá érhet anélkül, hogy felgyújtaná azt.

Eve pár percig csak nézett a kesztyűre, majd feléje nyújt, és a kezébe vette.

– Olyan, mintha bőrhöz érnék – suttogta döbbenten. – Hogyan lehet ez?

– Sok csoda van Isten ege alatt – mondta Otto, mire Eve furcsán nézett rá.

– Isten ege alatt? Ön hisz Istenben és a köréje kerített mesékben? – kérdezte a lány.

– Mesékben? – háborodott fel Otto. – Azok nem mesék! Ön szerint ki irányítja az életünk?

– Hát biztos nem Isten – vágott vissza Eve. – Az Isten szó nálam egy olyan személyt jelöl, aki jó, és aki szeret, de a katolikusok Istene nem egészen felel meg ennek a kritériumnak.

– Miért gondolkodik így Istenről? – döbbent meg Otto.

– Most soroljam el minden indokomat? Rendben. Kezdjük azzal, hogy Isten minden vágya, hogy megbocsásson. Akkor íme egy érdekes kérdés. Ádám és Éva tudatlanok voltak egészen addig, amíg nem ettek a tudás fájáról. Napjainkban az öntudatlan, vagy erre hivatkozó embereknek kevésbé kemény büntetést adunk, ha elkövetnek valamit, mondván, nem voltak tudatában annak, amit tettek. Nos, ha Ádám és Éva is tudatlanok voltak, elvileg nem voltak tudatában annak, mi a tilos, mi a helyes. Isten mégse adott nekik második esélyt, egyből elűzte őket a Paradicsomból. A papok azonban azt zengik, bocsássunk meg ellenségeinknek. Ha Isten nem bocsátott meg a saját, öntudatlan teremtményeinek, nekem miért kötelességem megbocsátani valakinek, aki esetleg akarattal ártott nekem?  A következő, hogy Isten hagyta, hogy Heródes több száz ártatlan gyermeket öljön meg, hogy a saját fia életben maradjon. Miért?

– Hogy Jézus megváltsa bűneitől az emberiséget – válaszolta Otto.

– És ezt nem tudta volna máshogy megoldani? Végül is mindenható, megmenthette volna azokat a fiatal életeket, akiket lemészároltak, Jézus keresése közben. Mégsem tette – Eve felemelte a kezét, hogy férfi ne szólaljon meg. – Ön kérte, hogy mondjam el a nézetem. Folytassuk azzal, hogy ha igazán szeretünk valakit, nem szabunk neki feltételeket, nem kérünk tőle olyat, amit nem tud megtenni, vagy kegyetlenséget kérünk tőle, ha megteszi. Miért kérném azt bárkitől is, hogy ölje meg a számára legkedvesebb személyt, hogy tudjam, szeret? Ha szeret, azt tudom és érzem, nem kell ilyen bizonyíték. Ha Isten mindenkit szeret, miért nem tudja az ártatlanokat megvédeni a háborúban? Gondoljunk csak Hirosimára és Nagaszakira. Hány ártatlan ember halt ott meg, és Isten mégsem akadályozta meg.

– Isten megbüntet a vétkeinkért – mondta hidegen Otto.

– Valóban? És mit vétett az a magzat, aki esetleg a születése után pár nappal meghal? Vagy ha életben is marad, többszöri műtét után tud csak teljes életet élni, mert olyan betegsége van? Ők nem tehetnek semmiről, akkor Isten miért "bünteti" őket ezzel? Vagy ezzel a szüleit akarja megbüntetni valamiért? Ha belegondolunk, ez elég kegyetlen dolog. Ráadásul a templomokban minden imában irgalomért könyörgünk, mintha félnénk. Azonban, aki szeret minket, attól nem kéne, hogy féljünk, hiszen ok nélkül nem bánt. Aki rosszat tesz, számoljon a következményekkel, ez evidens, de aki nem tesz semmit, miért szenved, miért kap valamilyen betegséget, átkot - most gondoljunk rám -, és miért nem tud úgy élni, ahogy szeretne? Ha Isten szeret minket, akkor azt kellene néznie, hogy nekünk mi a jó. A rossz megkapja a büntetését, de a jó ne szenvedjen.  

– Sok mindent nem ért a szentírás tanításiból. Most elmagyarázhatnám önnek, de…

– De ne kezdjünk most bele egy vallási vitába, én ateista vagyok, és megvan a véleményen erről a bizonyos Istenről. – Otto rosszallóan rázta a fejét, és már előre sajnálta Leot.  Nem lesz egyszerű egy ateistának elmagyarázni, hogy Isten rendelte neki ezt az életet és feladatot, főleg, hogy Eve ennyire elutasítja Isten létezését, és emellett még makacs is. – Szóval semmihez sem érhetek hozzá, csakis ebben a kesztyűben.

– Sajnos igen – mondta Otto. – És ezen senki sem tudni segíteni, durván fog hangzani, de törődjön bele. Ez a sorsa, így volt megírva.

– Így volt megírva – ismételte Eve keserűen. – Ugyan ki írt nekem ilyen sorsot? És miért? Mit követtem el? – Mikor a férfi nem válaszolt, mást kérdezett. – Hogy hívják a társaimat? – Otto már nyitott a száját, hogy feleljen, de aztán becsukta, és az ajkába harapott. Nem tudta, hogy Leo örülne-e neki, ha közölné a lánnyal, mi a neve. Eve felvonta a szemöldökét. – Vagy talán titok?

– Nem… – sóhajtotta Otto. – Andy, Stella és Leo. A levegő, a föld és a víz hatalmának irányítói.

* * *

Leo…  – ismételte meg Eve a nevet magában. Fogalma sem volt, miért hatott rá ez a név ilyen elemi erővel. A szíve megdobbant, és az álom-fiú hangját idézte fel benne.  A víz elemének örököse. Tűz és víz… na, jó ne szaladjunk ennyire előre. Először is még Lennel járok, és nem akarok szakítani vele, másodszor ez nem az én életem. Én táncolni akarok, normális életet élni, szeretni, és… valakivel megöregedni. Nem hagyhatom, hogy az erőm tönkre tegye az életem. Minden olyan lesz, mint eddig, semmi sem fog változni. Eddig se hagytam, hogy bárki vagy bármi beleszóljon az életembe, ezután se fogom.

– Ha gondolod, megszervezem a találkozót velük! – hallotta meg az orvos hangját.

– Nem kell – mondta Eve, miközben felhúzta a kesztyűt. – Nem akarok velük találkozni! Kérem, mondja meg nekik, hogy mindent köszönök, a ruhákat és a kesztyűt is, de nem akarok a csapatuk tagja lenni.

– Miért? – döbbent meg Dr. Brandford. – Hiszen…

– Ez az én életem, én döntöm el, hogy mit akarok! – jelentette ki Eve. – Ilyen életet pedig biztos nem. – Ahogy belenézett a férfi szemébe, értetlenséget és szomorúságot látott. Otto nagyot sóhajtott, majd kifele indult.

– Majd rájön, Eveline Cruz, hogy ez nem így megy! – mondta, majd elhagyta a szobát, egyedül hagyva Eve-et az utolsó mondata miatti kétségekkel.