Lélekkereső 1. fejezet

Drága olvasóim :)
Bizony ma megérkezett az első fejezet az új történetemből :) Írjátok le, hogy tetszett :) 

Valamiből egy van, nem élheted át még egyszer,

Valamihez nem elég a szív, hanem már lélek kell.

Van olyan út, ami százszor kísért az emlékekkel,

Kár volt eddig álmodozni, itt az idő, ébredj fel!

Százszor felednék minden éjszakát a múltamból

De valaki nem felejt, hanem szembeszáll, és úgy harcol.

                                                  (Children of Distance: Felhők között)

1. tett

– Nina! – A lány egy pillanatra megdermedt. Tekintete a csukott ajtó kilincsére esett és elszorult torokkal várta mikor nyomják le, de nem mozdult. – Nina, idebent vagy?

– Igen, Angelique nővér. Csak egy perc. – Még egyszer a táskára pillantott. Keze ökölbe szorult, gyomrát apró gombóccá zsugorította az idegesség, majd határozott mozdulattal összehúzta a zsák száját és az ágy alá lökte.

– Nina! – hangzott fel újra a neve az ajtón túlról immár sokkal mérgesebben. Az ajtóhoz sietett és mosolyt erőltetve magára, kitárta. – Nina, még nem vagy kész? El fogunk késni – mondta rosszallóan az ajtóban álló alacsony asszony. Vörös, bubi frizurába vágott hajába már ősz tincsek keveredtek, alacsony, kövérkés testével inkább tűnt egy kedves nagymamának, aki a tűzhely mellett süti a süteményeket, mint olyan valakinek, aki démonokat öl. Még mindig gyors volt, heves, a démonokra halálos. Meg sem látszott rajta a kor, jobb volt, mint bármelyik fiatal. 

– Bocsáss meg, Angelique nővér. Elszaladt az idő. – A nő befurakodott mellette a szobába, majd felkapta az ágyon heverő sötétkék ruhát.

– Gyerünk lányom! Gyorsan, gyorsan! El fogunk késni és akkor nem kapod meg a papírod – mosolygott Angelique; zöld szeme élénken csillogott.

Nina becsukta az ajtót, majd leoldotta magáról a fürdőköpenyét és engedte, hogy az idős hölgy felöltöztesse. Szerette Angelique nővért, jobban, mint bárkit a zárdában, mert ő nevelte kicsi kora óta. A nő szorosra kötötte a fűzőt a derekán, szinte alig kapott levegőt.

– Szoros lett?

– Nem baj. – Nina megnyalta az ajkát, majd beletúrt rövid fekete hajába. Nem tudta, hogyan kezdjen bele abba, amit már olyan régóta el akart mondani.

– Miért nem növeszted meg a hajad? Olyan szép, miért vágatod ilyen csutkára?

– Angelique nővér, tényleg úgy gondolod, hogy megkapom a papírt? – A nő mosolyogva maga felé fordította és megsimogatta az arcát.

– Hát persze, hogy megkapod. Akkor nem lenne itt a ruha – intett a szekrényen lógó szürke öltözet felé. – Hamarosan felveheted és egyenrangú leszel velem. Te is Tisztító nővér leszel és kimehetsz embereket menteni az utcára. Hát nem ezt akartad mindig is?

– De igen… csak…

– Csak?

– Te nem szeretnéd tudni, hogy merre van a családod? – bökte ki Nina és nyakához nyúlt, hogy valamennyit lazítson a szoros galléron. – Nem akarnál találkozni a gyermekeiddel és az unokáiddal?

– Kicsim… – sóhajtotta Angelique, majd leült Nina ágyára. – Az a másik életem volt, amikor ide jöttem, lemondtam róluk. Nem mehetek vissza, nem sodorhatom őket veszélybe. Tudod, mi volt az oka annak, hogy ezt az életet választottam.

– Tudom. De… te legalább ismerted a családodat – sóhajtotta Nina és kinézett az ablakon, ahol már évek óta ugyanazt látta. A zárda szürke kővel lerakott udvarát, a kiszáradt szökőkutat, az elhalt fákat és virágokat. Senkinek sem volt rá ideje, hogy gondozza. Ilyen volt az élet is ezek között a falak között. Sivár és élettelen.

– Nina, tudom, hogy szeretnéd megismerni a családod, de… senki sem tudja, kik a szüleid. Hidd el, ha tudnám, elmondanám neked. Az apát úr az utcán talált alig két éves korodban…

– Tudom – szorította ökölbe a kezét Nina. – Ismerem a történetem. Nekem nincs családom.
–Nina…
– Hagyjuk is – fordult vissza a nőhöz. – Csak az energiáimat vesztegetem és elszomorodom.

 Angelique felállt, a lányhoz lépett és szorosan magához ölelte. Nina belélegezte a már jól ismert illatot, ami mindig kellemes emlékeket idézett fel benne. A konyhában vagy a könyvtárban együtt eltöltött órákat, az apró ajándékokat, amik most a táskában várakoztak, a vigasztaló szavakat, amik többet jelentettek, mint bárki másé. Angelique az a valaki volt, akiben megbízhatott, akinek bármit elmondhatott, egyetlen dolgot kivéve. Amire most készül.
– Drága Ninám, mától új élet kezdődik, meglátod – simogatta meg Nina haját, mire a lány lehunyta a szemét. Nem is tudod mennyire. – Na, gyere, drágám még a végén kikapunk.

 Nina szó nélkül követte a nőt. Cipőik kopogása visszhangzott az üres folyosókon. A szürke, félhomályba borult, erre-arra kanyargó folyosókban könnyen eltévedt bárki. Vékony napsugarak erőlködve törtek utat maguknak az apró ablakokon, de hiába, nem tudták bevilágítani. A hideg még a ruhán keresztül is csipkedte a bőrét. A csupasz falak, a szürke kövek, melyek már elkoptak és csúszóssá váltak a sok használattól, és a sötétbe nyúló folyosó végek még mindig a frászt hozták rá, pedig azóta itt élt, amióta csak az eszét tudta. Mindig is gyűlölte ezt a helyet. A lelke szárnyalni akart és nem ezek közé a falak között csapongani, mint egy kalitkába zárt madár. De most itt a lehetőség. Élnem kell vele.

Követte a nőt a meredek kő, csigalépcsőn lefelé, ami a gyülekező csarnokba nyíló folyosóra torkollott. Már a lépcső alján meghallotta a csarnokban lévő társai zsivaját. Mindenki izgatott volt; nekik teljesül az álmuk, az, amiért mindent feladtak, vagy amire egész életükben készültek. Csak neki volt keserű a szájíze, mikor belépett a hatalmas, freskókkal díszített helyiségbe. Körülbelül száz ember nyüzsgött a csarnokban, tanulók és hivatásosok vegyesen. Most egyáltalán nem hasonlított arra a helyre, ahol a tornaórákat és a fegyverforgatást gyakorolták, a falakat virágfüzérek díszítették, a padlót színes szőnyegek takarták, és vörös bársonnyal borított székek várakoztak félkörben az emelvény előtt. Tudta, kik fognak ott fent helyet foglalni, az apát, a helyettese és a tanáraik. Ők fogják átadni nekik, tanulóknak a papírt, hogy hivatalosan is befejezték tanulmányaikat és Tisztító nővérekké fogadják őket, majd leteszik az esküt és felveszik a szürke ruhát, hogy abban hallgassák meg a misét és megvacsorázzanak.
– Nina! – A hang, ami a nevét kiabálta végigsuhant a termen, majd nem sokkal később feltűnt a gazdája is, Tessa. – Már azt hittem, megszöktél – érkezett meg Nina mellé vigyorogva.

– Ugyan – morogta Nina, mire Tessa felvonta vörös szemöldökét.

– Mi a baj?

– Nincs semmi – nézett Nina arra a lányra, aki kicsi kora óta a legjobb barátnője volt e között a falak között. Tessa nem úgy került ide, mint a legtöbbjük, nem hagyta ott a családját, ő már ezek között a falak között született. Az anyja már terhes volt, mikor ide érkezett. Bár sosem ismerte az igazi apját, nem is vágyott rá, hogy megtalálja, hiszen az egyik oktatójuk személyében új apát kapott. Így neki volt családja. Nina elnézte a lány kontyba kötött vörös haját, a táncoló szeplőket a szeme alatt és azt a szürke szempárt, ami a vihar előtti égboltra emlékeztette. Szerette Tessát, ahogy csak egy testvért lehet, de valahol mélyen legbelül mégis irigy volt, mert voltak szülei. Ő is akart egy családot. Egy anyát, aki megérti, bármilyen gondja is van, és egy apát, aki mindig poénkodik vele és megvédi. Mindennél jobban vágyott erre. Mégsem kaphatta meg. Legalábbis eddig.

– Ugyan, Nina, ne hazudj nekem! Látom rajtad, hogy valami gond van – makacskodott Tessa és megfogta a lány hideg kezét.

– Csak ideges vagyok – vont vállat Nina. Látta Tessán, hogy még mondani akar valamit, de Angelique nővér mögéjük lépett és a székek felé kezdte terelni őket.

– Gyerünk, csibéim. Sosem fogjuk elkezdeni, ha itt ácsorogtok.

Tessa mosolyt villantott rá, megszorította a kezét, majd a helyére sietett. Nina hatalmas levegőt vett, majd hosszan kifújta. Nyugalom Nina. Mindjárt. Lezuttyant a sor legszélére, kezét összekulcsolta az ölében. Mellette vidáman nevetgéltek, sutyorogtak a lányok, mindenki izgatottan várta az estét. Nina észre sem vette, hogy mikor kezdődött el az ünnepség. Ő csak nézett maga elé, kezét összeszorította és kényszerítette magát, hogy ne ugorjon fel. A padló hidege végigkúszott a lábain, fel az egész testén. A cipője szorította a lábát, a kék ruha durva szövete dörzsölte a testét, a gallér szorította a nyakát, alig kapott levegőt. Nincs pánik. Most nincs. Nem szabad. Mikor őt hívták, mosolyt erőltetett magára és felsétált a tanáraihoz, mintha nem lenne semmi gond. Mintha örülne. Mintha ez lett volna az álma. Csakhogy neki ez a papír mást jelentett.

Amikor véget ért a papírok kiosztása, mindenki szinte egyszerre kezdett beszélni. Nina felöltötte társasági mosolyát és elvegyült a tömegben. Miközben a társai folyton eltűntek átöltözni, ő beszélgetett, úgy tett mintha jól érezné magát, és mint aki elfelejtett átöltözni. Amikor már csak ő maradt egyedül kékben, és Angelique nővér rászólt, mosolyt villantott a nővérre, majd elindult vissza a szobájába.

Cipőinek sarkai ütemesen koppantak a hideg köveken. Egyre gyorsabban és gyorsabban, míg végül futva ért a szobájába. Szíve hevesen dobogott, kezei remegtek, mikor becsapta maga mögött az ajtót. Lerúgta magáról a cipőt, majd a gallérhoz nyúlt. Nem vesződött azzal, hogy kicipzárazza a ruhát. Az anyag reccsent, míg végül szakadtan a padlóra hullott. Nem gondolkodott miközben magára kapta a fekete pólót és nadrágot, majd a farmerdzsekit, végül pedig az edzőcipőt. Nem akart Tessára, Angelique nővérre, vagy a többiekre gondolni, mert félt, a végén meggondolja magát. Vállára kapta a zöld katonai zsákot, amit kirántott az ágy alól, fejére csapta a piros baseball sapkát, majd az ajtóhoz sietett. Még egyszer visszanézett a hideg, kellemesnek nem nevezhető szobára, ahol az egész eddigi életét élte, majd összeszorította a száját és elindult.

Furcsa volt, hogy most nem kopog a cipője, a csönd pedig kiélesítette a fülét a többi hangra. Minden apró neszre összerezzent, miközben végigsietett a folyosón, majd a le a csigalépcsőn a templom sekrestyéje felé. Visszafojtott lélegzettel imádkozott, hogy ne jöjjön utána senki, hogy még ne vegyék észre eltűnt. Mindent annyira eltervezett. Nem bukhatom el. Most nem. Mélyen a szemébe húzta a sapkáját, mikor átsétált a sekrestye és a gyóntató fülkék közötti titkos folyosón, majd becsusszant az egyik padba. A simléder alól felpillantott a jól ismert papra, aki amint itt végez, már megy is, hogy a nővérekhez, hogy megtartsa az esti misét. A pap ránézett és egy pillanatra azt hitte felismeri, de a férfi elfordította a fejét. Nina kifújta a levegőt, a nyakához nyúlt, ujjai köré zárta a medálját és megszorította.

– Menjetek békével!  – Ez a két szó riasztotta fel a gondolataiból. Összerezzent, majd a tömeggel együtt elhagyta a hatalmas templomot. Kint éppen lemenőben volt a nap, vörösre festette a templom melletti park fáit, a környező házakat, az utolsó napsugár végigszaladt a közelben álló autók szélvédőjén. Nina szíve meglódult mind a látványtól, mind attól a tudattól, hogy szabaddá vált. Orrát betöltötte a nyíló virágok, a frissen vágott fű és a kocsik kipufogó gázának érdekes illata. A lehűlő szellő megcirógatta az arcát, ő pedig szinte érezte, ahogy magával viszi a szívét, minél messzebb ettől a helytől. Tekintete a közeli buszmegállóra esett és eszébe jutott, hogy még nem menekült meg. El kell hagynia a várost.

Szorosan markolta a zsák fülét és nyugodtan indult a megálló felé, mintha nem menekülne. Ám a tekintete mégis újra és újra a templomra és a mögötte húzódó zárda épületére tévedt. Nem volt más otthona csak ez, most pedig itt áll, nekiindul a nagyvilágnak, egyedül. De azt is tudta, hogy nem bízhat meg senkiben. Ezt nem értette volna meg Tessa.

Ezt nem. Ő nem tudja milyen úgy érezni, a falak nem csak a testedet, de a szívedet is börtönbe zárja. Tudom, hogy az apát nem engedett volna ki az utcára, hiába lettem teljes értékű nővér. Maga mellett akart tartani, neki segítettem volna, vele lettem volna minden egyes áldott nap. Még a gondolatra is összerezzent, és szorosabban fogta a zsákot. Nem maradhattam. Valami húz, mennem kell. Muszáj megtalálom őt. Ujjai végigsimítottak a medálon.

A busz szuszogva állt meg épp az orra előtt. Még egyszer a zárda épületére pillantott, majd fellépdelt a lépcsőn.
– Szép estét, kisasszony – mosolygott rá az idős buszsofőr. – Hova indul?

– A végállomásra.

– Áh, New York. A nagy álmok városa – mondta a sofőr miközben jegyet adott Ninának. – Csak nem szerencsét akar próbálni?

– New York csak kiindulási pont, máshova igyekszem. Európába – felelte a lány.

– Áh, jó utat!

Nina csak bólintott, majd a busz hátuljába sietett és lehuppant az egyik székre. Felhúzta a térdeit, majd hosszan kifújta a levegőt. Pár pillanatig nézte az elsuhanó házakat, majd a táskájába túrt és elővette a benne rejlő levelet. A papír már megsárgult, az összehajtás mentén megrepedezett, a szavak elhalványultak, csupán foszlányok maradtak meg. Fiók, fa és valami furcsa illatot árasztott, melyet csak a régi tárgyak tudnak. Végigsimított az elhalványult tintán, tekintete megakadt a saját nevén, és egy másikon: Camillo.  Annyiszor olvasta már el a levelet, hogy kívülről fújta. Az ő apja írta, egy bizonyos Carla nővérnek. Camillo segített akkor apámnak engem a nővérhez juttatni. Neki tudnia kell, ki az apám. Tudnia kell, ki vagyok én.

A medál, melyet a levél mellett talált, melegen simult a kulcscsontjához. Olyasfajta védelmet és határozottságot adott neki, amiről eddig nem is tudott. Lepillantott a már jól ismert labirintusra, melyet a kőbe véstek. Nem tudta, mit jelent, de az övé volt. A része.

Fejét a támlának döntötte és szinte érezte, hogyan hullnak le a láncai, ahogy távolodik attól a helytől, amit gyűlölt.   

    

* * *

Arthur Sanders, a zárda vezetője dühösen összegyűrte a búcsúlevelet, majd az ágyra hajította.

– Hogy-hogy nem tudott arról, hogy Nina szökni készül? – visszafogott dühétől remegett a hangja, majd a mögötte álló nőhöz fordult. Angelique idegesen gyűrögette a köténye szélét és beharapta az alsó ajkát.

– Nem látszott rajta semmi, uram. Jó, ideges volt, de ilyenkor minden lány ideges. Tudja ez olyan női…

– Nem érdekel – üvöltötte Arthur, mire Angelique összerezzent. – Egy lány megszökött innen? Tudod mióta nem fordult ez elő? Még az elődömnél sem merte ezt senki megtenni! A lány a te gondod volt!

– Sajnálom, uram – suttogta Angelique. – Nem tudom, mi üthetett belé. Nina mindig szófogadó lány volt. Sosem tett semmi rosszat.

– Eddig! Most viszont megszegte az egyik legszigorúbb törvényt. – Arthur még mindig kiabált, a feje a szakálla fölött már kezdett elvörösödni. – Rád bíztam Ninát.

– Tudom, uram.

– Angelique, ez nem játék, ez… – A férfi már emelte a kezét, hogy megüsse, de végül mégsem tette. – Szervezz kereső csapatot, aztán induljatok utána. Még nem mehetett messzire.

Dühösen kirohant a szobából és becsapta maga mögött az ajtót. Végigrobogott a folyosón az irodája felé. A lányok mind ijedten csukták be az ajtajukat, amiken át eddig kukucskáltak. Mi a fene ütött Ninába? Mi az, ami elűzte innen? Sosem mondta, hogy többre vágyna, mint amit itt kap. Mi változ… Jaj ne!

 Még gyorsabb tempóra váltott. Lihegve rontott be az irodájába, majd az íróasztalához sietett és az asztallap alá nyúlt. Halk kattanás hallatszott, amikor kinyitotta a titkos reteszt. Kivette a kis dobozt, ami hangosan koppant a sötét fán, amikor letette. A férfi lehuppant a fotelba és a kezébe temette az arcát.

– Megtalálta. Te szent ég, megtalálta! – Egy percig csak ült, majd az asztalon álló telefon felé nyúlt. Nem kellett gondolkodnia, fejből tudta a számot. Az orrnyergét masszírozva várta, hogy felvegyék a vonal másik végén. – Arthur vagyok, akadt egy kis probléma – szólalt meg. – Nina megszökött. Összepakolt, szedett valahonnan más ruhát és elment. Tudom. Tudom. Ezt is tudom, de… Tudom, hogy az volt nem engedem ki a zárda épületén kívülre. Tisztában vagyok vele, nem kell mindig felemlegetned! – emelte fel a hangját Arthur. – Igyekszem minél előbb visszahozni.

– Nina nem találhat rá az apjára, Arthur! Akadályozd meg! – hallatszott a kagylóból, amikor a férfi eltartotta a fülétől.

– Tudom, mi a dolgom – vágott vissza Arthur.

– Akkor csináld! Nem akarom, hogy Nina az utcán mászkáljon. Nem jöhet rá, kicsoda ő.

– Tu…

– Akkor csinálj is valamit! De gyorsan! – Arthur sóhajtva tette vissza a kagylót a helyére, miután lecsapták a telefont. Nina Gral, ha tudnád ki vagy… Ha megtudod, azt fogod kívánni, bár ne tudnád.