Négy Őselem 1- Lángolás 11. fejezet

Kedves Olvasók! 

Bizony új rész a blogon :) Most már talán több időt tudok szakítani arra, hogya bloggal is foglalkozzak :) Folytatódjon hát Eve története :) 

11. fejezet

Eve-nek fogalma sem volt, mennyi idő telt el azóta, hogy a sötétségbe merült. A feketeség melegen, barátságosan ölelte körül, és megvédte mindentől. Nem is nagyon szeretett volna kibújni belőle. Jól érezte magát ott, ahol volt, nem akart újra a valóságba visszatérni. Nem akart gondolkozni, nem akart érezni, csak pihenni akart, semmi mást. De nem tehette, a sötétség lassan szertefoszlott, ám nem a valóságba jutott, hanem újra az álomban találta magát. Ugyanazon a sivár tájon sétált, amin mindig. A fülledt, meleg levegő kiszárította az ajkait, a torka kapart és szinte fuldoklott a porban. A nap vörösen sütött rá. Minden ugyanúgy zajlott, mint mindig. A kiáltások felé rohant, ám, most nem kapott lángra a ruhája. Elérte a völgyet és legnagyobb meglepetésére nem volt ott a vérfürdő, amire számított. Csupán három ember állt odalent. Két fiú és egy lány. Mind a hárman őt nézték, mintha rá vártak volna. Az egyik fiú félre döntött fejjel, várakozóan nézett rá. Egyiknek sem látta az arcát, csupán a testtartásukból látta, hogy várnak rá. Lassan elindult le a domboldalon. Léptei nyomán felkavarodott a por és finoman rátelepedett a ruhájára. Szíve egyre gyorsabban vert, ahogy közeledett feléjük. Érezte azt a láthatatlan kapcsot, ami összefűzte a másik három fiatallal. Tudta, hogy közéjük tartozik, hogy a sors valahogy összeköti őket, de magyarázatot nem tudott rá adni. Szerette volna látni az arcukat, de nem lehetett, mindig sötétben álltak

Mielőtt azonban odaért volna hozzájuk, a tűz felcsapott, és körülvette. A lángnyelvek felkapaszkodtak a lábán és a ruháján, ám, ami eddig fájdalom nélkül zajlott le, most elviselhetetlen szenvedést okozott. Az első pillanatban még csak fel sem fogta mi történik, de amikor az idegvégződések elküldték az információt az agynak, felsikoltott. Soha életében nem érzett még ekkora gyötrelmet, mint ami most benne tombolt. Az egész teste forró volt, és szinte érezte, ahogy a bőre felhólyagosodik. A saját sikolyai visszhangzottak a fülében. Levegő után kapkodott, de a tűz és a por miatt nem jutott a tüdejébe tiszta levegő. Nem tudta, mi a rosszabb, az, hogy nem kap levegőt, vagy az a kín, ami az egész testében tombol. Nem volt olyan porcikája, ami ne fájt volna, szeretett volna elájulni, hogy ne érezze, de nem lehetett. Vörös lángnyelvek táncoltak a szeme előtt, és valahonnan messziről gúnyos kacajt hallott. Fájdalmában összegömbölyödött a porban, és szabad folyást engedett a könnyeinek. Nem csak a testében tomboló, mindent elsöprő fájdalom miatt, a düh és a félelem ugyanúgy könnyeket csalt a szemébe. A düh, amiért az anyja nem figyelmeztette arra, hogy a tűz valahogyan a teste része, amiért gyerekkorában elnyomta benne mindezt, amit érzett. A félelem attól, ami rá vár. Nem értett semmit, és nem volt erre felkészülve. Főleg nem arra, hogy a tűz ilyen szintű gyötrelmet fog neki okozni. Magzat pózban feküdt a szemét eltakarva, de aztán a hátára fordult, hogy legalább egy kis levegőt kapjon. Csak nézett fel a furcsa sötét égre. Világosszürke felhők kergették egymást rajta, érdekes alakok képét véve fel. Ő maga nem is vette észre, hogy lecsukta a szemét, már csak arra eszmélt, hogy egy hűvös kéz simul az ő kezére. A szeme felpattant és megpillantotta az egyik fiút, aki az előbb még rá várt. Még mindig nem látta az arcát, csak a hangját hallotta, ami mély volt és bársonyos, különösen megnyugtató.

– Nem adhatod fel ilyen könnyen, Eveline. A Tűz a te elemed, győzd le, irányítsd, és legyél te a vezér. Ne engedd magad legyőzni, hiszen erősnek kell lenni ebben a kegyetlen világban. A csapatod itt vár, és nem hagyhatsz itt minket. Még nem! Feladatod van ezen a földön. Ahogy mindenkinek, és ezt teljesítenünk kell. Még ha nem is ismersz, minket tudnod kell, hogy mi védünk téged, és segíteni akarunk. Tudjuk, hogy nehéz szembenézni és elfogadni az erőnket, de azért vagyunk itt, hogy segítsünk téged. Csakis együtt lehetünk valakik és csakis együtt győzhetünk! – Minden szava mintha új életet lehelt volna bele. A fiú keze után kapott, de az porrá omlott az érintése nyomán, és elfújta a szél. Eve azt akarta, hogy beszéljen még hozzá, érjen hozzá. A szíve össze-vissza vert, az agyában egymást kergették a gondolatok. Igaza van… nem tudom ki ő, nem tudom, miért bízok benne, és nem tudom, honnan ismer, de igaza van. Ha a tűz valóban a részem, akkor nem hagyhatom, hogy legyőzzön. Én vagyok az erősebb. Sosem kértem mástól segítséget, mindent megoldottam magam. Itt és most nem adhatom fel. Más nem tehet semmit, más nem menthet meg, csakis én magam! Csakis én… Mély levegőt vett, és megmozdult. A teste tiltakozott minden mozdulat ellen, a tűz pedig még nagyobb lánggal lobogott. Újra le akarta dönteni a lányt a lábáról, de ő nem hagyta magát. Eve nagy nehezen térdre küzdötte magát, majd felállt. Ahogy a kezére nézett, még a lélegzete is elakadt egy pillanatra. A karján végig mély, vörös sebek vagy hólyagok látszottak, a bőre néhol szürke lett és a pergamenhez hasonló. Végül úgy döntött, nem törődik vele és nem fog emiatt pánikba esni. Egy pillanatra lehunyta a szemét, majd szembe nézett a tűzzel. Belenézett a vörös lángok közepébe, és megszólalt:

– Hagyd ezt abba! Ennek nincs semmi értelme. Én nem létezhetek nélküled, és te sem létezhetsz nélkülem – mondta halkan, de határozottan. – Egy testen osztozunk, semmi jó nem fog kisülni abból, ha bántjuk egymást. Elfogadom, hogy létezel, de én irányítok.

– Eddig nem törődtél velem, elutasítottál. Most miért tűrném el, hogy irányíts? – kérdezte egy hang, ami mintha belőle szólt volna.

– Mert nem az én hibám volt, nem is tudtam, hogy létezel. Ezt pedig te is nagyon jól tudod – vágott vissza Eve. – Ahogy azt is, hogy ha engem megölsz, sosem kerülhetsz ki innen. Sosem láthatsz mást ezeken a dombokon és völgyeken kívül. Soha nem láthatsz más embereket, és sosem találkozhatsz a többi elemmel – mondta Eve, és szinte érezte a változást. A tűz már nem lobogott olyan erősen és nem volt olyan forró. – Te erőt adsz nekem, én pedig kiszabadítalak innen. Mit szólsz hozzá?

– Ezzel azonban el kell fogadnom, hogy te irányítasz – mordult a hang. – Miből gondolod, hogy érdemes vagy rá? – Eve a szemét forgatta.

– Gondolom, nem véletlenül választottál engem! Vagy te csak ecc pecc kimehetsz alapon kiszámoltad, hogy na, majd az ő testét használom?

– Természetesen nem! – mondta a hang.

– Akkor meg? – érdeklődött Eve. A hang nem szólt újra, csak elengedte a lány testét, és egy vörös golyóba állt össze a lány előtt. Eve felsóhajtott, és a gömbbe nézett. Egy pillanatra a saját, mosolygó arcát pillantotta meg benne. Lassan felemelte a kezét és a tenyerébe fogta a tűzgolyót, ahogy a bőre hozzáért, kellemes melegséget érzett, majd figyelte, ahogy a testébe olvad. Hirtelen, mint ahogy az áram végigszalad a vezetékben, úgy futott végig a melegség Eve egész testén. Végül a szívénél állapodott meg, a lány megkönnyebbülten felsóhajtott.

A másik világ eltűnt, és már csak valami keményet érzett maga alatt.

* * *

Otto Brandford sóhajtva megdörzsölte a szemét, majd felkapta a táskáját, és kifelé indult az irodából. Végre haza mehetett az éjszakai ügyeletből. Egész nap dolgozott, és mivel más nem tudott bejönni éjszakára is neki kellett bent maradnia. Ám valamiért mégsem a kijárat fele indult, hanem végig a folyosón. Próbálta azt bemesélni magának, hogy csak az utolsó körét akarja megtenni mielőtt elmegy, de ez nem volt igaz. Egyetlen egy beteget ellenőrzött csak, Eveline Cruzt. Fogalma sem volt, hogy miért ment a lány szobájához, az elmúlt két hét alatt ugyan gyógyultak a lány sebei, de nem olyan gyorsan, mint amire számítottak. Eve még mindig eszméletlen volt, és már kezdtek attól félni, a fejsérülése rosszabb, mint hitték. Sóhajtva állt meg az üveg előtt és megdermedt. Nem hitt a szemének, olyat látott, amit ha más mondd el neki, sosem hiszi el. A táskáját ledobta a földre, berohant az öltözőbe, majd védőruha nélkül, be a szobába. Döbbenten állt a lány ágya mellett, és nézte őt. A lány teste vörösen világított, és valami végig rohant a lány egész testén.

– Szentséges Isten… – suttogta döbbenten. Igaz, hogy a kötés alatt nem látta, de gondolta, hogy mi az, ami végigcikázott a lány testén. Amikor a vörös fény eltűnt, egy apró fekete füstpamacs bújt elő a kötés alól, majd semmivé foszlott. Rápillantott a monitorra, és döbbenten látta, hogy a vérnyomása, a pulzusa és a lélegzése is normálissá vált. Megint a lányra nézett, és valami hihetetlen jutott eszébe. Torkában dobogó szívvel lépett a lányhoz, és elkezdte az egyik kezéről leszedni a kötést. A szeme pillanatról pillanatra kerekedett el, ahogy a géz letekeredett a lány karjáról. Ahol tíz perccel ezelőtt még vörös hólyagok és véres mély sebek voltak, most csak a tiszta, sérülésmentes bőrt simított. Nagyot nyelt, és rájött, hogy Eve, aki az előbb még élet és halál között lebegett, most akár teljesen gyógyultan sétálhatna ki innen. A lány összeráncolta a szemöldökét, megnyalta cserepes száját, majd lassan kinyitotta a szemét. Otto belenézett Eve fekete szemébe, majd halkan megszólalt:

– Tudja, hol van kisasszony? – Eve bólintott, miután a tekintetét körbe járatta a szobán.

– Kórházban vagyok – suttogta rekedten. – Mi történt velem?

– Autóbalesetet szenvedett Eveline – mondta Otto. – Már azt hittem sosem fogja használni az erejét, hogy meggyógyítsa magát! – A lány rákapta a szemét, és olyan döbbenetet látott benne, ami nagyon rosszat sejtetett. Csak nem… ugye nem… – Nem is tud az erejéről? A tűzről?

– Én… még sose használtam és… eddig nem is tudtam róla – sóhajtotta Eve. – Olyan… kába vagyok… és álmos…

– A fájdalomcsillapítótól – mondta a férfi, majd az infúzióhoz lépett, és leállította. – Már nincs szüksége rá. Ha tehetném, már most kiengedném.

– De nem teheti – suttogta Eve, és inkább kijelentésnek tűnt, mint kérdésnek.

– Nem, ha csak nem akarja, hogy kísérleti nyúlként kezeljék, jobb, ha még egy kicsit itt marad – mondta Otto. – Ha bárki megtudja, hogy percek alatt meggyógyult… érti ugye? – Eve lassan bólintott. – Figyeljen rám kisasszony, és bízzon bennem.

– Tudja, hogy van erőm… honnan? Nem értem – mondta Eve, és Otto látta a szemén, hogy teljesen össze van zavarodva, és meg van ijedve. Finoman rátette a kezét a lány vállára, és megszorította, Eve pedig rákapta a tekintetét.

– Ne aggódjon semmit, Eve. Mindent meg fog érteni. Most csak bízzon bennem, és játssza el azt, hogy még mindig sérült. Rajtam kívül jobb, ha senki sem tudja – mondta Otto. – Higgye el, hogy én csak magának akarok jót.

– Rendben – suttogta Eve. – Bízom magában.

– Jól teszi – bólintott komolyan Otto. – Kérem, próbáljon meg aludni, a gyógyszer még hat. Majd én mindent elrendezek. – Eve lehunyta a szemét, a férfi pedig elhagyta a szobát. Kint zakatoló szívvel dőlt neki a falnak, és lehunyta a szemét. Isten az égben! Mi történhetett a lánnyal, hogy még nem hallott az erejéről, és nem használta? És milyen következménye lehet ennek? Leo… szólnom kell Leonak! Ezzel a táskáját felkapva visszasietett az irodájába, és rögtön telefont ragadott. Leo mobil számát tárcsázta, amit még akkor kért el, mikor a fiút áthelyezték egy másik osztályra. Leo akart az első lenni, aki arról értesül, hogy Eve felébred. Most majd lesz más, amiért aggódhatsz!

* * *

Andy figyelte, ahogy Leo felveszi a telefont és megváltozik az arckifejezése. A boldogság helyét átvette a komorság. A teste megfeszült, és el sem lazult, még azután sem, hogy letette a készüléket. Stella a lábával ütögette a kanapé fa részét és Leot figyelte.

– Na, mi történt? – kérdezte Andy, mire Leo ránézett.

– Most hívtak a kórházból, Eve magához tért – mondta Leo. – De nincs okunk az örömre – mondta, elejét véve Andy örömkitörésének. – Eve-vel nem lesz egyszerű dolgunk.

– Miért is? – kérdezte Stella. – Ha azért mert lány, úgy seggbe rúglak…

– Nem azért, mert lány – fakadt ki Leo. – Hanem azért, mert soha életében nem használta az erejét! – Stella döbbenten csukta be a száját, Andy ujjai is megálltak dobolás közben.

– Hogy mi? – kérdezte Andy. – Nem használta az erejét?

– Otto mondta, hogy Eve közölte, fogalma sincs mi történik vele, és nem is használta sosem a tüzet. Ami pedig probléma forrás lesz – jelentette ki Leo, és a hajába túrt.

– Azért, mert nem fogja tudni használni? – kérdezte Stella.

– Nem. Azért mert, ki tudja, hogy fog reagálni a teste az erejére. Ha a legrosszabb történik meg vele, akkor… akkor talán soha többé nem fog tudni hozzáérni semmihez.