Négy Őselem 1. - Lángolás 10. fejezet

10. fejezet

Leo nem hitte, hogy az Eve szobájában tett látogatás lesz a nap fénypontja. Nem tudott úgy haza menni, hogy ne nézze meg, hogy van. Miután találkozott a lány szüleivel, egy percre sem volt megállásuk. Hatalmas baleset történt a főúton, így sok égési sérültet is hoztak a kórházba. Hol Dr. Brandfordnak, hol a két nővérnek segített betegeket kötözni, hol gyógyszerért és fájdalomcsillapítóért rohant, hol a mentősöknek segített a sérülteket az osztályra szállítani. És ezek után még az itt fekvő, már gyógyuló betegeket is el kellett látni. Mind a hárman megkönnyebbülten sóhajtottak fel, mikor az óra nyolcat ütött. Tudták, végre átveszik tőlük a stafétabotot az éjszakai műszakosok. Egyikőjük se siette el az átöltözést. Leo sokáig ült a padon, és a nyakát masszírozta. Szeretett itt dolgozni, mert embereket gyógyíthatott, és ha úgy jött ki, gyerekekkel foglalkozhatott. De a sok szörnyűség megviselte. A lelke a fájdalom és a boldogság között ingadozott. Hiszen látta az emberek fájdalmát, de az örömüket is. Látta őket összetörni, és látta hálától csillogó szemüket.  Sokszor gondolkodott azon, miért teremtette ilyennek az embereket az Isten. Miért adott nekik szenvedést és örömet? Miért ingadozik az ember a két érzelem között? Választ nem tudott rá adni, de azzal tisztában volt, hogy muszáj éreznie. Ha nem érez és nem képes szenvedni, avagy örülni, olyanná válik, ami ellen harcol. Nem válhatok démonná. Még egyszer nem. Akkor hibát követtem el, de a mi hatalmas és jószívű Istenünk megbocsátott nekem. Nem tehetem meg még egyszer! Arra tettem fel az életem, hogy segítsek az embereknek akár itt a kórházban, akár éjjel kint a városban. Teljesen mindegy, hogy én mennyire vágyom a pihenésre és a boldogságra. Nem az a fontos, hogy nincs, akit a szívem minden szeretetével szeressek. Megpróbáltam, annak is mi lett a vége. Az átlagember nem érti meg, milyen felelősség nyugszik mind a négyünk vállán. Talán… talán ha vége lesz ennek az egésznek… á miért is gondolkodom ilyesmin? Ennek sosem lesz vége. Maximum akkor, ha meghalok. Megdörzsölte az arcát, berakodott a szekrényébe, majd becsukta. Sóhajtva lépett ki az öltözőből, és indult el a folyosón. A kórház csendes volt, csupán néhány ajtó mögül szűrődött ki halk nyöszörgés vagy a tévé hangja. Tudta, hogy az éjszakai műszak csak éjfél körül néz körbe a szobákban, így zavartalanul bemehetett Eve-hez. Ám, ahogy ráfordult arra a folyosóra, ahol Eve feküdt, rossz érzése támadt. Halvány fekete aura maradványokat látott a levegőben úszni. A torka elszorult, és a gyomra görcsbe rándult a félelemtől. Megszaporázta a lépteit, és észre sem vette, hogy a végén már rohant. Cipője talpa megcsikordult, mikor megállt az üvegablak előtt. Szíve majd kiugrott a helyéről, mikor meglátta Nathanielt Eve szobájában. Feltépte az öltöző ajtaját, majd kinyitotta a belső ajtót.

– Azonnal gyere ki onnan te idióta! – üvöltött rá Nathanielre. A fiú döbbenten felé fordult, majd gúnyosan elmosolyodott.

– Nicsak, ki van itt? Azt hittem már régen kint vagy az utcán, és az alattvalóimat gyilkolod Ki gondolta, hogy a csapattagod ágya mellett virrasztasz – mondta Nathaniel nyugodtan. Leoban a félelem és a düh olvadt össze valami furcsa eleggyé.

– Meg akarod ölni? – kérdezte mérgesen. – Nem tudod, mit jelent az, hogy steril szoba? Azonnal gyere ki onnan abban a ruhában, amiben kint voltál az utcán! Tudod te mennyi fertőzést hoztál azzal be? – A démon értetlenül pislogott rá, Leo is észrevette zavarát, de nagyon nem volt most kedve kiselőadást tartani, arról mit csinált azzal, hogy belépett abba a szobába. – Nem tűnik fel, hogy Eve megsérült? Ha elfertőződnek a sebei, meghal. – A fiú lassan az alvó lányra nézett, majd megfordult és az ellenségéhez sétált. Leo elállt az ajtóból, megvárta, amíg a démonok vezetője kisétál a szobából, majd becsukta az ajtót, és megnyomott egy gombot, hogy a szobában kicserélődjön a levegő. Aztán megpördült és Nathaniel szemébe nézett. – Te komolyan megőrültél!

– Hát honnan tudjam én, hogy nem szabad bemenni? – kérdezte Nathaniel ártatlan szemeket meresztve, de gúnyosan mosolyogva.

– Mondjuk, ha figyelnél a jelekre és olvasnád a kiírásokat, akkor nem csinálnál hülyeséget! – felelte Leo, még mindig dübörgő szívvel.

 – Mintha mérges lennél, Leo. Miért? – érdeklődött Nathaniel.

– Miért is, hadd gondolkozzam! – Leo az állát ütögette az ujjával. – Nem is tudom, talán azért mert az előbb mentél be egy kritikus állapotban lévő beteghez steril ruha nélkül, és még nagyobb veszélybe sodortad ezzel. Mellékesen a lány a csapatom tagja. El sem tudom képzelni, miért vagyok dühös.

– Nagyon szíveden viseled a lány sorsát, ami igen dicséretes – tette a szívére a kezét Nathaniel. – Úgy látszik, még mindig ugyanúgy áll a versenyünk. Majdnem egyszerre találtunk rá a lányra.

– De nem kapod meg! Eve hozzánk fog csatlakozni! – jelentette ki Leo, és ebben egy percig sem kételkedett. – És nem azért mert Eve-nek nagy szíve van, de nem ám…

– Mit akarsz ezzel mondani Leo? – kérdezte gyanakodva Nathaniel. – Talán már beszéltél is vele, hogy ennyire biztosan tudod? – Leo arcán széles mosoly terült el. Esze ágában sem volt Nathanielt felvilágosítani az ellenkezőjéről.

– Csak tudom! Eve nem fog hozzád csatlakozni. Úgyhogy ha lehet, ne gyere még egyszer ide. Nincs értelme küzdeni, mikor a harcot már régen elvesztetted. – Leo figyelte, hogyan önti el a düh ellenfele arcát. Ha te is tisztességtelen eszközöket használsz, én is azt használok. Ez csak egy apró hazugság volt. Nem fog összedőlni a világ, majd meggyónom a végső elszámolásnál. De az biztos, hogy Nathaniel nem kapja meg Eve–et, amíg én élek.

– Azt még meglátjuk, Leo. Ennek a háborúnak még nincs vége! – sziszegte Nathaniel, majd kivágtatott, és bevágta az ajtót maga mögött. Leo sóhajtva a falnak dőlt, és egészen addig nem mozdult, míg a démon utolsó fekete aura foszlánya el nem tűnt a kórházból. Lassan átvette a steril ruhát, a maszkot és a sapkát. Az ajtó sziszegve kinyílt, ő pedig végre beléphetett a szobába. A gépek állandóan pityegtek jelezve, hogy a lány szíve ver, és még életben van. Leo azonban elég ideje dolgozott már betegekkel ahhoz, hogy tudja, a lány nagyon közel jár a mennyországhoz. A testét, amit éjszakára nem kötöttek be, hogy a sebek levegőzzenek, szörnyű mély sebek és vörös hólyagok borították. Elnézve a lány sebeit tudta, hogy nagyon nagy szerencséje volt, mert nem szenvedett negyedfokú égési sérüléseket, és nem halt bele a helyszínen. Mindig is szörnyű volt az égési sérüléseket látni, hiszen itt nem egy vagy két vágásról, nem kék-zöld foltokról és kötésekről volt szó, hanem arról, hogy a sérült egész testét elborítja. Nyelt egy nagyot, és az ágyhoz sétált. Megnézte az infúziót, hogy eléggé csöpög-e, majd végig nézett újra a lányon, hol érhetne hozzá. Alig volt egy tenyérnyi hely, ahol hozzáérhetne, de végül megtalálta. A bal kézfején. Lefertőtlenített tenyerét finoman rátette a lány kezére és meglepődött milyen forró a lány teste.

– Nem adhatod fel ilyen könnyen, Eveline! – suttogta halkan. – A Tűz a te elemed, győzd le, irányítsd és legyél te a vezér! Ne engedd magad legyőzni, hiszen erősnek kell lenni ebben a kegyetlen világban! A csapatod itt vár, és nem hagyhatsz itt minket. Még nem! Feladatod van ezen a földön. Ahogy mindenkinek és ezt teljesítenünk kell. – Egy pillanatra elhallgatott. Még maga is meglepődött azon az érzésen, ami eltöltötte, mikor a testük egymáshoz ért. Szerette volna… akarta, hogy a lány meggyógyuljon. Hallani akarta a hangját, látni akart a szemét és a mosolyát. – Még ha nem is ismersz minket, tudnod kell, hogy mi védünk téged és segíteni akarunk. Tudjuk, hogy nehéz szembenézni és elfogadni az erőnket, de azért vagyunk itt, hogy segítsünk téged. Csakis együtt lehetünk valakik és csakis együtt győzhetünk! – még ő maga is megijedt a szavai súlyától. Soha senki előtt nem mondta még így ki, hogy mit gondol vagy érez. Azzal nyugtatta magát, hogy mindez csak azért van, mert a lány alszik. Még saját magának sem akarta bevallani azt, amit a szíve diktált. Őrültségnek gondolta. Gyengéden megsimogatta a lány kezét, majd még egyszer ellenőrizte a gépeket, és kisétált a szobából.

Mire hazaért Stella és Andy már fel s alá járkáltak a nappaliban, érte aggódva. Fogalmuk sem volt, merre járt a fiú, mert egész nap nem jelentkezett. Már azt hitték esetleg csatába bonyolódott, vagy Nathaniel kapta el, vagy ami még rosszabb, megölték. Amikor kinyitotta az ajtót Andy vágódott rögtön elé.

–Te meg hol a fenében voltál egész nap? – támadta le köszönés nélkül. Leo döbbenten pislogott. és nem értette, a társa miért akadt ki ennyire, hiszen többször tűnt el egész napra. Ők nem tudták, hogy a kórházban dolgozik. – Egész nap csesztél jelentkezni most meg késel… azt hittük megsérültél vagy megöltek.

– Nincsen semmi bajom – rázta a fejét mosolyogva Leo –, és van egy jó hírem. Megvan a Tűz leánya! – Stella döbbenetében még a száját is eltátotta, Andy pedig úgy bámult rá, mint aki életében először látja.

– Megvan a lány? – kiáltott fel Stella, amikor magához tért. – Hol, mikor, hogy hívják?

– Hiszen ez nagyszerű! – ujjongott Andy is, de meglátta, hogy Leo rázza a fejét. – Mi a gond?

– A lány a kórház égési osztályán fekszik, méghozzá kritikus állapotban. Azt mondják, nem biztos, hogy életben marad, sőt… – Leo nyitva hagyta a mondatot, de mind a két társa tudta mire gondol. Arcukon a boldogság helyét átvette az aggodalom. – Amúgy a neve Eveline Cruz. 

– Eveline – ismételte Stella. – Ha jól emlékszem, jókedvűt, kedveset jelent. Reméljük, olyan lesz, mint a neve.

– Már ha életben marad – sóhajtotta Andy, mire Leo megpaskolta a vállát.

– Élni fog. Bíznunk kell benne!

– De mindenképpen meg kell védenünk – fonta össze a karjait a melle előtt Stella. – Nathaniel is meg fogja találni, és beszélni fog vele. És akármennyire is hozzánk tartozik, attól még csatlakozhat a démonokhoz, ha nincs tisztában a helyzettel.

– Ezen már nem kell aggódnunk – mosolyodott el Leo. – Nathaniel azt hiszi mi már beszéltünk a lánnyal, és hozzánk csatlakozott. Innentől már csak azért kell vigyázni rá nehogy elrabolja.

– Te hazudtál? – vonta kérdőre Andy.

– Inkább csak füllentettem – mosolygott ártatlanul Leo. – Valahogy muszáj volt, egy kicsit távol tartanom tőle. Nem lesz könnyű neki ezek után használni erejét, jobb, ha mi készítjük fel a helyzetre.

– Isten katonája vagy, és tisztességtelen eszközökhöz folyamodsz – rázta a fejét rosszallóan Andy. – Ez rossz dolog.

– Az, hogy Istent szolgálom, még nem jelenti azt, hogy a lelkem hófehér. Senkinek sem az. Néha tisztességtelen eszközöket kell használni, mert csak az vezet megoldásra, és erről nem szeretnék újra vitát nyitni, van épp elég bajunk – mondta Leo, és látszott, hogy még ha jó kedve is volt, az most végképp eltűnt. Az arca komor lett és hideg, megint bezárkózott a saját maga emelte fal mögé, hogy senki se érhesse el. Mivel ő ezzel lezártnak tekintette a beszélgetést, elindult a szobájába. Még mielőtt belépett volna, meghallotta Stella hangját.

– Andy, néha igazán megtanulhatnád befogni a szád – mordult rá a fiúra. – Sosem fog megbízni bennünk, ha akármit is tesz, megkritizáljuk. Elfogadtuk vezetőnknek, hát fogadjuk el azt is, amit tesz. Mert mindent miattunk csinál, ha nem tűnt volna fel.

– Persze, mert én sosem fejthetem ki a véleményem! Azzal mindig baj van, amit én mondok – vágott vissza Andy. – Ha nem tetszik, amit Leo csinál, inkább hallgassak, mi?

– Hát néha jobban tennéd! Szerinted miért nem tudjuk, még mindig mit csinál egész nap nélkülünk? Azért, mert ha megtudnánk, neked arra is lenne valami megjegyzésed! Nem tudom, neked hogy esne, ha ő ugyanezt csinálná veled. – Mivel Leo megunta, hogy tovább hallgassa az újabb veszekedést, kinyitotta a szobája ajtaját, és besétált. Sóhajtva leült a kék ágytakaróval leterített vízágyra, arcát a tenyerébe hajtotta, és be kellett vallania magának, hogy elfáradt. Nem csak fizikailag, lelkileg is. Annyira szerette volna egyben tartani a csapatot, de úgy látta az állandó, - olykor semmiségeken- folyó viták, teljesen széthúzzák őket. Kezdett úgy gondolni Eve-re, mint a segítségére, aki talán gatyába tudná rázni a csapatot. Segítségre volt szüksége.