Négy Őselem 1. - Lángolás 7. fejezet

7. fejezet

Nathaniel dühösen vágtatott végig a démonok házának folyosóján. Mindenki jobbnak látta eltűnni az útjából. Többen összesúgtak a háta mögött, de ez volt Nathaniel legkisebb baja. Fortyogott benne a düh, és kitörni készült, csak a megfelelő személyt kereste. Le kellett ordítania valakit, hogy lenyugodjon, ezt pedig mindenki tudta róla, ezért menekültek el előle. Nathanielt ez sose érdekelte, sőt azt szerette, ha félnek tőle. Voltak nála sokkal, de sokkal erősebb démonok is, mégis ő a vezető. Sose gondolkodott el azon, miért pont őt választotta Lucifer, de nem is érdekelte, neki épp elég a baja a sokszor kezelhetetlen démonokkal, akiket nehéz volt összeszervezni. A negyedik elem képviselőjének megtalálásáról nem is beszélve. Épp elég gondja volt és most még tetőzték is. Kivágta a démonokat teremtő nő szobájának ajtaját. A negyven év körüli nő döbbenten felnézett a mikroszkópból, és a fiúhoz fordult. Amanda Kaulitz hosszú barna haját összekötötte, szürke szeme felett összeráncolta a homlokát, és kérdőn nézett Nathanielre.

– Mi történt, hogy a laboromban zavarsz? – kérdezte a nő nyugodtan. Ebben a szobában minden úgy volt berendezve, hogy Amanda nyugodtan kutathasson és elemezhessen. Démonná válása előtt is kutató volt, ezért amikor megkapta azt a képességet, hogy megtudja, változtatni az emberek testét és sejtjeit, nem tudott kutatás nélkül meglenni. Nathaniel döntött úgy, hogy a nőnek biztosít egy olyan helyet, ahol kiélheti minden kutatói vágyát. A fiú dühösen fel s alá mászkált a fehér csempés padlón. Amanda összegombolta fehér köpenyét majd a fiúhoz lépett. – Nathaniel, mi a fenéért vagy ilyen ideges?

– Miért? Nem lehetek ideges? – vágott vissza Nathaniel.

– Nos, te ok nélkül nem szoktál ilyen lenni – mondta Amanda nyugodtan. Talán ő volt az egyetlen a démonok között, aki nem félt Nathanieltől. Kicsit inkább a nem létező anyjának gondolta magát, mint az alattvalójának. Ő volt az, aki meghallgatta, és olykor tanácsot adott a fiúnak. – Szóval mi történt?

– Lilith szórakozik velem, az történt! Becsapott, és emiatt majdnem a rendőrségen kötöttem ki. Tudod, mi lett volna, ha a rendőrségre kerülök? Nem tudtam volna kimagyarázni magam – dühöngött Nathaniel. – Több gyilkosság is szárad a lelkemen. Ha csak a rendőrség közelébe kerülök, engem kivégeznek. És Lilith ilyennel szórakozik. Miért jó ez neki? Őszintén. Ennyire perverz, hogy abban lel élvezetet, hogy engem megölet? Találjon inkább valakit, akivel ágyba bújhat, de ne velem szórakozzon. – Amanda halálos nyugalommal hallgatta a fiú düh kitörését. Nem szólt, mert nem is tudott volna szóhoz jutni.

– Miért mi történt? Mit mondott? – Közben levette a szemüvegét, és tisztogatni kezdte.

– Azt mondta, hogy keressem meg Elena Simont, és megtalálom a Tüzet, de az a lány messze van a különlegestől, teljesen átlagos, minden extra nélkül – mondta Nathaniel. – Próbáltam beszélni vele, de azzal fenyegetőzött, hogy kihívja a rendőrséget, ezért inkább futni hagytam. Minek küld oda, ha nincs ott senki?

– Nathaniel, Lilith egy szóval sem mondta, hogy Elena lesz a Tűz. Csak azt, hogyha őt megkeresed azt is megtalálod – tette vissza a szemüvegét az orrára.

– Hát már te is ellenem vagy? – fakadt ki Nathaniel.

– Csak racionálisan gondolkodom – felelte Amanda. – Az, hogy ha Elenat megtalálod, meglesz a Tűz, nem azt jelenti, hogy ő a Tűz. Arra nem gondoltál arra, hogy esetleg valamelyik családtagja? – A fiú döbbenten megtorpant járkálás közben, és lassan a nő felé fordult.

– Amanda, te egy zseni vagy. Hogy én erre nem gondoltam – csapott a homlokára Nathaniel.

– Azért nem gondoltál rá, mert te nem észből, hanem ösztönből cselekszel. Nem gondolkozol, csak teszel – magyarázta Amanda. – Ami nem mindig baj… de néha kellene az agy is.

– Köszi, hogy hülyének tartasz – morogta sértetten Nathaniel.

– Nem vagy hülye, csak ösztönös, a kettő nem ugyanaz. Én csak azt mondom, hogy néha gondolkodj is, mielőtt cselekszel – mosolygott Amanda. A fiú gondolkodva ütögette az állát. A nő hátradőlt, és Nathanielt figyelte. Na, végre rájött arra, hogy gondolkodnia is kell! Nathaniel jó vezető lenne, ha képes lenne néha hideg fejjel tervezni, és nem csak cselekedni! Lucifer igaz nem mondott el mindent, de az biztos, hogy jó oka volt, hogy őt választotta az elődje helyett. Bár... tény, hogy ez elődje is mindent megtett, hogy a démonok győzelmet arathassanak. Csak ő könnyen befolyásolható volt. Kár érte. Ha még mindig a mi oldalunkon lenne, nem kellene ennyi embert átváltoztatnunk. Igaz, ezek az emberek megérdemlik, hiszen vagy gonoszak, vagy hatalom mániások, gyilkosok, bűnözők. Nem is értem, miért foglalkozom velük. Hiszen csak az emberek életét teszik tönkre. Pedig muszáj megmaradniuk, amíg átvesszük a hatalmat felettük. Isten azt hiszi, mi minden embert meg akarunk ölni. Pedig ez mekkora tévedés. Csak egy új világot akarunk teremteni.

–  Azt hiszem, rájöttem, ki lehet a Tűz! – jelentette ki Nathaniel. – Elena Simon húga, Eve. Találkoztam a nevével és a képével, amikor Elena után kutattam. Most már tudom miért éreztem, van abban a lányban valami. Ő lesz az!

– Azért még ne éld bele magad – csitította Amanda. – Lehet, megint mellé fogsz.

– Nem, most nem! Érzem a csontjaimban, hogy megtaláltam. Előbb, mint Leo, végre legyőzhetem őt – Nathaniel szeme izgatottan csillogott. – Megyek is, köszönöm a segítséget! – A fiú ezzel el is hagyta a szobát. Amanda már nyitotta a száját, de mikor a főnöke kirohant becsukta. Szerette volna figyelmeztetni, hogy már megint nem gondolkodik, de úgyse tudta volna meggyőzni.

– Ha Nathaniel egyszer a fejébe vesz valamit, ragaszkodik hozzá, mint kutya a csonthoz – morogta az orra alatt, majd visszafordult a mikroszkóphoz. Összeráncolta a homlokát. – Hm… ez nagyon nagyon érdekes. – Maga elé húzott egy papírt, és nagy betűkkel felírta: Nathaniel.

* * *

Eve dühösen vágódott be a kocsiba, és becsapta az ajtót. Becsatolta az övet, és megfogta a kormányt, de olyan erősen szorította, hogy az ujjai elfehéredtek. Legszívesebben az szélvédőnek vágott volna valamit. Az agya a szíve ütemére dobolt. Nem hiszem el, hogy Len ilyen hülye! Nem hiszem el! Mintha nem lenne elég bajom, még ő is rátesz egy lapáttal. Elveszítettük a versenyt, mert mikor máskor lettem volna rosszul, mint előtte. Az, hogy pár percre elájultam, csak a hab volt a tortán. Utána pedig Len ezt csinálja… komolyan megőrülök tőle. Életemben nem voltam ilyen dühös, se Lenre, se senkire. Hogy csinálhatta ezt velem? Ha szeret, már pedig ezt állítja, hogy így van, akkor miért csinálta? Azt hittem  tényleg szeret! A gondolatait az szakította félbe, hogy Len bezuhant a kocsiba. A lány ránézett, majd leengedte az ablakot. A férfi röhögve csukta be az ajtót, de az ablakon keresztül még mindig beszélt, az egyik versenytársukkal. Eve csak a szemét forgatta, és dobolt a kormányon, már nagyon indulni szeretett volna, sőt legszívesebben a szobájában ült volna, és sírt volna dühében. De itt és most nem sírhatta el magát, nem illett volna a nagy Eve Cruzhoz. Ezért csak bámult ki dühösen a szélvédőn, amikor már elege volt abból, hogy Len nem tud elszakadni a drága barátjától, elindította a kocsit. A kocsi ablakában megjelent a versenytársuk feje.

– Mi van, Eve? Nem volt szex, ami lenyugtasson?

– Menj a francba, Yuri. – vágta oda Eve, majd a barátjához fordult. – Befejezted a csevegést vagy itt hagyjalak? Aztán tőlem úgy jössz haza, ahogy akarsz! – Len döbbenten nézett rá, majd a társához fordult, és halkan mondott neki még valamit. Eve tovább járatta a motort, és feltűnően dobolt az ujjaival, mikor Len végre felhúzta az ablakot, felsóhajtott. – Na, végre! – rátaposott a gázra, és csikorgó gumikkal kitolatott a parkolóból. Mint a nyíl úgy indult el Dijon utcáin. Nem szólt, inkább a forgalomra és az útra figyelt. Len egy ideig arról mesélt miket beszéltek Yurival de Eve valahogy nem tudott nevetni a fiú ízetlen tréfáin és a faviccein, a kapcsolatuk kicsúfolásán pedig főleg nem. – Len megtennéd, hogy befejezed? Nem akarok és nem is tudok rád figyelni! Épp elég nekem a vezetés!

– Valami baj van cica? – kérdezte értetlenül Len.

– Áh, nincs! Nincsen semmi gond. Csak elveszítettük a versenyt, te részeg vagy, bűzlesz a piától, és nekem kell innen hazavezetnem. De minden a legnagyobb rendben – ironizált Eve.

– Tudom, hogy nem szeretsz vezetni, Eve-em. De minek mondtad, hogy menjünk haza? Itt is aludhattunk volna, ahogy a többiek – mondta Len kicsit lassabban és összefolyva.

– Azért, mert nem volt kedvem Yuri bunkóságait hallgatni, másrészt nem vagyok hajlandó ünnepelni a többiekkel, miközben mindenki előtt leégtem. Az persze megint nem fontos, hogy rosszul vagyok. Mert én nem vagyok fontos! Amúgy meg szeretek vezetni csak nem este, amikor nem látok rendesen! – A lány észre sem vette, hogy kiabál. Minden dühét, fájdalmát és csalódottságát Lenen töltötte ki. Nem akarta, de ő volt itt mellette. Ám most, hogy ezt kiadta magából, kissé lehiggadt, és rápillantott a kilométerórára. Mikor látta, hogy túllépte a sebességhatárt, levette a lábát a pedálról, és lassított. Egy teremtett lélek vagy autó sem volt az úton. Még mindig szorította a kormányt, de már kezdett megnyugodni. Nem kellett volna így leordítanom Len fejét! Nem az ő hibája ez az egész, mégis rajta töltöttem ki mindent. Bár tény, hogy ő sem tiszta, mint a hó, de nem érdemelte meg.

– Bocsáss meg Len! Igazán nem akartalak megbántani! – mondta Eve. – Csak ideges vagyok, és nagyon elegem van mindenből! Most legszívesebben sikítanék!

– Tudom. – mondta Len semleges hangon, mire Eve a szeme sarkából rápillantott.

– Most haragszol rám – jelentette ki a lány, Len pedig nem tiltakozott. – Tény, hogy nem rajtad kellett volna kitöltenem a mérgem, de egyszerűen megviselt, hogy veszítettünk.

– Tudom, hogy maximalista vagy, és Yuri veled tényleg bunkó volt – mondta Len.

– Mégsem védtél meg – suttogta Eve, és rájött, hogy igazság szerint ez fájt neki a legjobban. Hogy Yuri rá akármit mondhatott, Len csak hallgatott vagy röhögött velük együtt, és nem védte meg. Egy szóval sem mondta, hogy hagyják már békén, vagy nem úgy volt. Nem védett meg! Egy szóval se… nem csinált semmit. Csak állt, és hallgatott. Talán nem is szeret igazán… talán csak arra kellek neki, hogy sikeresebb legyen vagy, valaki legyen mellette. Nem hiszem el, hogy ilyen velem. És még ő van megsértődve! De én még véletlenül se legyek felháborodva. Igen, én valóban szeretem ezt a férfit, de azért mindennek van határa. Szerintem a minimum, hogy megvéd, ha beszólogatnak és bunkóskodnak velem. Nyelt egy hatalmasat – Szeretsz te egyáltalán?

– Hogy kérdezhetsz ilyet? – döbbent meg Len. – Persze, hogy szeretlek!

– Akkor miért nem védtél meg? – fakadt ki Eve, és érezte, hogy az egész teste remeg. Annyira lefoglalta a kapcsolatuk gondja, hogy észre sem vette mennyire tüzel a teste és fáj a feje, a rosszullét most nem is zavarta. A düh és a megbántottság annyira elnyomott benne mindent, hogy még ezt sem érezte. Izzadság gyöngyözött a homlokán és cseppekben folyt le a hátán. – Miért nem tudtad kinyitni a szád, és azt mondani, hogy hagyjon már békén? Meg se szólaltál, sőt rajtam röhögtél Yurival együtt, és még azt mered mondani, hogy szeretsz.

– Cicám, lassíts légy szíves! Igaz, hogy nincs itt senki, de azért nem kell száguldozni! – felelte Len nyugodtan, mint aki nem is hallotta a lány előbb kifakadását. Eve nagy nehézségek árán levette a lábát a pedálról, és a kocsi lelassult. Csendben várt, hogy a férfi reagáljon rá, de ő csak hallgatott. Szíve egyre gyorsabban vert, és égett a tüdeje. Eve azt hitte ez is az idegességtől és a haragtól van.

– Szóval ennyire vagyok fontos neked… nagyon szépen köszönöm, hogy ennyire nem érdekel, hogy nekem mennyire szarul esik mindez.

– Jaj, Eve szállj már le a témáról! – vágott vissza Len. – Nem tudom, miért kell mindent ennyire a szívedre venni! Veled már nem lehet poénkodni, mert mindjárt felhúzod magad és megsértődsz. Amúgy meg Yuri egyszer sem mondott olyat, ami miatt meg kellett volna védenem téged! Te nem tudsz lazítani! Csak a tánc létezik neked és semmi más. Az se érdekel, hogy én esetleg el akarok menni valahova. Mindig lerázol, hogy fáradt vagy, és pihenni akarsz. Arról meg nem én tehetek, hogy nem vagy képes elmenni orvoshoz, és sikeresen elájultál fellépés előtt. Ezt már nem kenheted rám. Neked is vannak hibáid, ezen jobb lesz ha elgondolkozol! – A lány szemét elfutotta a könny.

– Legalább már tudom, mit gondolsz rólam – suttogta megrendülten. Sosem gondolta, hogy ennyire merevnek tűnik. Azt pedig pláne nem, hogy ezt éppen Len fogja az orra alá dörgölni. A fekete köd, ami eddig csak a látószöge szélén volt, egyik percről a másikra elhomályosította a látását. Eve-ben még felmerült a kérdés, mi miatt lehet ez, de aztán minden elsötétült…

* * *

Brain Storm hatalmasat ásított a volán mögött, és mivel nem akart elaludni, bekapcsolta a rádiót. A kamion erős fényszórói megvilágították előtte az utat. Az éj hold és csillagok fénye nélkül borult rá, mint egy hatalmas takaró. Egyedül volt az úton, már órák óta nem találkozott egy autóval sem. Megdörzsölte a szemét, majd a visszapillantó tükrön lógó képre pillantott, ahonnan a két kislánya és a felesége mosolygott rá. Utálta ezt a munkát, mivel távol kellett lennie a családjától, de valahogy muszáj volt a pénzt előteremtenie a lányai tanítatásához. Egész Franciaországot végigjárta már, sőt volt már úgy, hogy külföldre is szállítania kellett. Egy hete úton volt és már nagyon szeretett volna hazaérni és magához ölelni a családját. Remélte, hogy lesz pár nap szabadsága, mielőtt újra elindul. Most is azon jártak a gondolatait, mi mindent fog csinálni a lányaival, ha hazaér és velük lehet. Újra megdörzsölte a szemét, majd az ülés mellett lévő energiaital után nyúlt. Nagyot húzott belőle és remélte, hogy a hatása kitart Dijonig, ahol végre megállhat, és egy kicsit kinyújtóztathatja magát. A kanyarban hirtelen egy autó tűnt fel. Még messze voltak egymástól, de Brain már látta, hogy bőven túllépte a sebességhatárt és még a reflektorát sem kapcsolta le.

–Biztos már megint valami részeg fiatal – morgolódott mérgesen az orra alatt. – Hát, ha így hajt, ne csodálkozzon, hogy az egyik kanyarban felkenődik a fára. Ezek miatt a száguldozók miatt van a legtöbb baleset! – Valami megérzés folytán lassított, és nagyon jól tette. Az autó hirtelen áttért az ő sávjába, majd a vissza a sajátjába. A férfi vérnyomása az egekig szökött, erősen szorította a kormányt, a szája kiszáradt. Még sosem okozott balesetet, és sajnos, még ha ő nem megy gyorsan, a hatalmas kamion simán maga alá gyűri a személykocsit. A fekete Renault megint csak átváltott a szemközti sávba. Brain annyit még látott, hogy az anyósülésen ülő férfi megpróbálja visszakormányozni a kocsit, de az ütközést lehetetlen volt elkerülni. Brain kissé félre rántotta a kormányt, így csak a kocsi oldalát találta el. Ám az ütközés erejétől az autó megbillent. Egy pillanatig a bal oldali kerekeken egyensúlyozott, majd a tetejére fordult. A lendület még egyet fordított rajta, majd teljes erőből az út melletti fának csapódott. A motor füstölni kezdett, az ablakok megrepedtek, néhány betört.  Brain csikorgó gumikkal állította meg a hatalmas monstrumot, és miközben hívta a mentőket, kiugrott a kocsiból. A diszpécser pár csengés után felvette.

– 112! Miben segíthetek? – A női hang nyugodt volt és éber, attól függetlenül, hogy már az éj közepén jártak. Brain mély levegőt vett, és megpróbálta nyugodtan elmondani mi történt.

– A nevem Brain Storm, és egy balesetet szeretnék bejelenteni a 34-es úton, Dijon felé. Egy autó fának csapódott, és benzin szagot érzek. Félek, felrobban a kocsi.

– Azonnal mennek a mentők és a tűzoltók! Hányan voltak a kocsiban?

– Azt hiszem, ketten! – mondta Brain, és közelebb lépett az autóhoz. Ahogy közeledett hozzá úgy lett egyre erősebb a benzin szag. Felfigyelt rá, hogy egy tócsa egyre nagyobb lesz a kocsi alatt.

– Az áldozatok eszméletlenek? Ha esetleg maguknál vannak, segítsen nekik elhagyni a kocsit, de ha úgy látja, sérült a feje vagy a gerince ne mozdítsa – hallotta a fülében a diszpécser hangját, ami még mindig meglepően nyugodt volt. De Brain most nem tudott azon gondolkodni, hogyan képes a nő ezt ilyen nyugodtan kezelni. Lassan közeledett a kocsi felé, és miközben benézett az ablakokon próbált kellő távolságot tartani. Tudta, csak egy szikra, és az egész kocsi a levegőbe repül.

– Mind a két fiatal eszméletlen! – mondta a férfi a telefonba. – A lány feje vérzik, a fiún innen nem látok sérülést. – Távolról hallotta a szirénákat, de még nagyon messze voltak.

– A mentők hamarosan ott lesznek, addig kérem, ne csináljon semmit. Ha esetleg valamelyik áldozat magához tért, próbálja megnyugtatni őket. – Brain csak bólintott el is felejtette, hogy a nő nem látja a telefonban. – Megértette Mr. Storm?

 – Igen, igen meg! – mondta Brain. Döbbenten engedte le a telefont, és elkezdett fel s alá mászkálni. Tudom, hogy nem az én hibám, de akkor is. Ez a két fiatal ki tudja milyen maradandó sérülést szenvedett. Bár ők száguldoztak, én is hibás vagyok. Miért indultam el? Miért nem maradtam inkább Párizsban, mikor fáradt és álmos voltam? Ha nem indulok el, mindez nem történik meg! Vagy ha meg is történik, legalább nem érzem azt, hogy az én kezem is benne van. Mibe keveredtem? Ha pedig meghalnak… nem ilyenre nem is szabad gondolnom. Túl fogják élni mind a ketten, és elfelejthetjük ezt az egészet. Remélem, nem fog berobbanni a benzin, mert akkor semmi sem marad belőlük. Hol maradnak már a mentők? Ki tudja, milyen sérülésük van az áldozatoknak. Bárcsak tudnék nekik segíteni. Végre meglátta a villogókat és az autókat. Két mentőautó és egy tűzoltó érkezett a helyszínre. A férfi az út szélére húzódott. hogy ne akadályozza a mentősök és tűzoltók dolgát. Onnan figyelte, ahogy két fekete-sárga tűzoltóruhában öltözött férfi a kocsihoz szalad. Úgy tűnt a fiút szabadítják ki először, hiszen ő volt azon az oldalon, ami a fának csapódott. Hallotta, ahogy a kocsi fémje elreped, ami mint éles sikoltás törte meg az éj csöndjét. Kezeit tördelve figyelte, ahogy a fiatalembert kiemelik a roncsból. Két ápoló és egy orvos látta el rögtön a fiút, és ahogy Brain közelebb lépett, látta és hallotta, hogy a fiú ébredezik.

– Uram, tudja kicsoda? – kérdezte az orvos miközben vizsgálta.

– Leonard Crine vagyok! Mi… mi történt? – kérdezte kábán az ápolt.

– Balesetet szenvedett. Most húzták ki a kocsiból – felelte az orvos. – Érzi a lábát?

– Balesetet? Hol van Eve? – kérdezte ijedten Len, mikor eljutott az agyáig, mit mondott az előbb a mentős. – Hol a barátnőm?

– Kérem, maradjon nyugton, a tűzoltók, most szabadítják ki a barátnőjét a roncsból. Most az a fontos, hogy magát ellássuk, ne mozogjon! – parancsolt rá a férfi.

Brain eddig a fiúra figyelt, de hirtelen a szeme sarkából észrevette, hogy valami vörösre festi az aszfaltot. Lassan felemelte a fejét, és épp látta, ahogy az autó lángra kap. Isteni csoda folytán még nem robbant be a benzin, de a tűzoltók is tisztában voltak vele, hogy ez bármikor bekövetkezhet. A lány még bent volt. A szél, ami csak még nagyobb lángokat kreált pont felé fújt, így megcsapta az égett haj szaga. A lánglovagok kétségbeesetten próbálták oltani a tüzet legalább a lány körül, hogy kihozhassák. Mindent megtettek, de már kezdték feladni a reményt. Míg aztán egyszer csak az egyik férfi, miközben a társai oltották az ajtó helyét, odaugrott és a saját életét kockáztatva kirántotta a lányt a kocsiból. Két test csapódott az aszfaltnak. Két másik férfi ugrott hozzájuk, és távolabb húzták őket a kocsitól, mielőtt az felrobbant. A másik mentő orvosai és ápolói rögtön a lányhoz rohantak. A kamionos a nagy hangzavar és a szirénák ellenére is hallotta az orvosok beszélgetését. Úgy tűnt, a legszörnyűbb rémálma valóra válik.

– Úristen… ez szörnyű… – mondta a doktornő, miközben megvizsgálta a lány testét.

– Ezt senki sem élheti túl! – hangzott el Brain életének legszörnyűbb mondata.