Négy Őselem 1. - Lángolás 6. fejezet

6. fejezet

– Biztos, hogy mindent bepakoltál, Eve? Semmit sem hagysz itthon?

– Jaj, anya! – szólt rá dühösen Eve, és levágta a földre a táskáját. – Nem vagyok már kislány, ne idegesíts! – Maria döbbenten megállt a nappali közepén, és a lányára nézett.

– Minden rendben van? – kérdezte meg halkan, Eve csak legyintett. Figyelte őt, ahogy hol ide, hol oda mászkál, idegesen tördeli a kezét, és nem nézett a szemébe. Nagyon jól tudta, hogy a középső gyereke nincs jól. Sokat fogyott, Kathy és Elena szintén furcsán viselkedett, és mindig félre beszélt, ha Eve-ről volt szó. Lerakta a kezéből az inget, amit épp összehajtani készült, és a lányához lépett. Ő el akart menni mellette, de Maria elkapta a kezét. – Eve… most komolyan, mi a baj? – A lány megrázta a fejét. – Ne mondd, hogy semmi, mert nem hiszem el!

– Anya, tényleg nincsen semmi. Csak fáradt vagyok és ideges.

– Ne hazudj nekem, Eve! Ismerlek már eléggé ahhoz, hogy tudjam, nem mondasz igazat. Valami baj van. – Mikor a lánya elfordította a fejét, Maria az álla alányúlt, és visszafordította. – Az anyád vagyok, miért nem bízol meg bennem?

– Nem arról van szó, hogy nem bízom – tiltakozott Eve. – Csak… csak ez egy olyan dolog… ami…

– Ami? Gyerünk, kicsim, tudod jól, hogy megbízhatsz bennem – fogta meg a lánya kezét.  – Nem lenne jobb, ha nem egyedül néznél szembe a dologgal?

– Anyu, valami történik velem! – tört ki belőle fájdalmasan. – Valami változik a testemben és félek! – Eve szemét elöntötték a könnyek, ezért a kezébe temette az arcát és leült a kanapéra. Maria egy pillanatig csak nézett a lányára. Eve nem arról volt híres, hogy könnyen kiborul. Kislányként is ritka volt, hogy sírt, és ha mégis csakis akkor, ha egyedül volt. Nem szerette, ha az emberek látják a gyengeségét. Most mégis itt ül előttem, és rejtegeti a könnyeit. Mi minden történt az elmúlt hónapokban, amiről én nem tudtam? Mi borította ki ennyire? Nem hiszem, hogy Len miatt lenne ilyen, hiszen imádják egymást, és az a fiú tényleg szereti. Nem, nem Len a hibás. A nő végre megmozdult, leült a lánya mellé, és átölelte a vállát. Eve erre összerezzent. Maria meglepődve húzta el a kezét, és összevonta a szemöldökét.

– Eve… Len ugye nem bántott téged? – A lánya könnyes szemmel nézett rá, de hevesen rázta a fejét.

– Nem, anya. Nem Lennel van a gond, hanem velem. Velem történik valami, ami nem normális. Megváltoztam. Én is és a testem is. Úgy érzem, hogy az, aki régen voltam fényévekre van attól, aki most vagyok. És félek… félek, hogy valami baj van velem…

– A rosszullétekre gondolsz? – kérdezett közbe Maria, mire Eve felkapta a fejét.

– Te meg honnan tudsz róluk? – kérdezett vissza a lány, mire az anyja legyintett, hogy nem fontos. Eve csak nézett rá. Nem tudta, elmondja-e neki az igazat, hiszen még most is megakadályozhatja az anyja, hogy elmenjen a versenyre, végül úgy döntött, mégis megoszt az anyjával mindent. – Nem, velük van a gond, azok az utóbbi időben már nem olyan gyakoriak, és már kevésbé hevesek. A baj inkább az álmokkal van és azzal, hogy… – Itt megállt, nyelt egy nagyot, majd kimondta. – … úgy érzem, vonzódom a tűzhöz! – A tekintete a szemközti falra vándorolt, ezért nem láthatta, ahogy az anyja először megdöbbent, majd megijedt, végül elkomorodott. – Sokszor csak állok a tűzhely mellett, és bámulom a lángokat. Nem csinálok semmit, csak nézem és akarom. De… nem ez a legrosszabb. A múltkor, Len telerakta gyertyákkal a szobát, majd ott hagyott, amíg lefürdött. Egyedül maradtam a szobában a lángokkal. Ahogy vártam rá, nekimentem az asztalnak, és feldöntöttem egy gyertyát, a fa pedig lángra kapott, mint egy éhes farkas kezdte felfalni az asztalt, én pedig csak álltam, és bámultam. Nem tettem semmit, hogy eloltsam. Néztem, és akartam. Azt akartam, hogy körbe vegyenek a lángok, azt akartam, hogy én irányítsam, azt akartam, hogy a testem része legyen. Olyan jó meleg volt, és fényes. Hívott engem. Én pedig legszívesebben odamentem volna. Szerettem volna irányítani, hogy nekem engedelmeskedjenek. Játszani akartam velük… égni akartam…

– Na, ezt most fejezd be! – csattan fel Maria. Nagyon ritkán emelte fel a hangját, most mégis megtette. A lánya rákapta a tekintetét. Látszott a szemén, hogy nem is igazán volt ott, amikor beszélt, gondolatban nagyon messze járt, és hirtelen azt se tudta, hol van. Azt meg pláne nem, hogy az anyja miért lett ilyen ideges és feszült. Megdörzsölte a fejét, és nézett a nőre, aki megszülte, akinek az arcán olyat látott, amit nem akart elhinni.

– Anyu… miért vágsz olyan arcot, mint aki számított erre az egészre?

– Mióta történnek veled ezek a dolgok? És miért nem szóltál nekem? – válaszolt kérdéssel a kérdésre Maria. Eve gyanakvóan nézett rá, és sokáig csak hallgatott. Maria is csendben várta, míg a középső gyermeke megszólal.

– Nem tudom… talán pár hónapja, és azért nem szóltam, mert tudtam, hogy ki fogsz akadni és épp elég gondod van. Hallottam Elenatól, hogy gondok vannak az irodában, és ott van Kathy is. Elég nagy vagyok már, hogy megoldjam a problémáim.

– Ez nem ilyen egyszerű, Eve! – rázta a fejét Maria. – Ez nem csak egy egyszerű betegség. Ezt nem tudod egyedül megoldani. Majd felhívom az orvost, de nem ám itt Párizsban, áh, ezek semmit sem tudnak. Majd beszélek Dr. Martinez-zel a Salamanca-i kórházban, tudod ő az, aki régen is kezelt. Ő tudni fogja, mit csináljunk.

– Anya! – szólt rá dühösen Eve, mire a nő felé fordult. – Mégis miért viselkedsz úgy, mintha számítottál volna erre? Miért érzem azt, hogy te ezt tudtad?

– Fogalmam sincs, miről beszélsz! – jelentette ki az anyja és felállt. A nő az ablakhoz sétált, és kinézett az utcára. Kezeivel átölelte a derekát, és küzdött az ellen nehogy elsírja magát.

– Mondd csak, anya, miért hazudsz nekem? – kérdezte Eve és ő is felállt. – Azt mondod, nem tudsz semmiről, mégis érzem, hogy rejtegetsz valamit. Miért nem mondod el?

– Megjöttek Lenék. Menj, mert elkéstek! – mondta Maria, mint aki nem is hallotta lánya előző mondatát. Eve mély levegőt vett, kezét ökölbe szorította, száját vékony vonallá préselte, nehogy kicsússzon valami a száján. Dühösen a hátára dobta a táskáját, és kifelé indult. – Majd hívj, ha odaértetek.

– Ahogy mindig! – szólt vissza, de nem fordult meg. Az ajtó halkan becsukódott mögötte. Maria az ablakból nézte, ahogy a középső lánya beszáll Len mellé a kocsiba, majd elhajtanak. A könnyei lassan elszánkáztak az arcán, hogy aztán pár perc állán való egyensúlyozás után lehulljanak a földre. Egész testében remegett, és legszívesebben zokogva zuhant volna térdre, de nem tette erős volt, mint a lánya. Még ha belül ordított is a fájdalomtól, kívül nem mutatta. Ellépett az ablaktól, majd leült a kanapéra, és hallgatta az üres ház zajait. A padló recsegett, a konyhában csöpögött a csap, fent a padláson egerek futkostak. Reszketett. Minden, ami eddig olyan szépen és jól alakult, összedőlni látszott. Eve előtt újabb nehéz időszak áll. Tudom, milyen volt annak idején, mikor kislány korában ugyanilyen tüneteket produkált. Annak is mi lett a vége… el kellett költöznünk, hogy senki se nézzen úgy rá, mint valami őrültre. Az sem az ő hibája volt, nem tehet róla, hogy ilyen, de most már nem kislány, nem tudom úgy irányítani, mint akkor. Most már nem fog rám hallgatni. Amúgy is nehéz természetű, főleg ebben a szeszélyes időszakban. Valamit ki kell találnom, hogy elmenjen az orvoshoz. Újra muszáj lesz átélnie azt, amit kislánykorában. Tudom, hogy fájt neki, még ha nem is sírt, láttam a szemében a fájdalmat. Kislányként nem kellett értenie, miért történik mindez. Elég, ha azt tudta ezzel segítenek rajta. De most… most majd okokat akar, hogy miért történik vele mindez. És mit fogok mondani neki? Hogy édes kislányom, ilyennek születtél? Hogy nem tudok és ő sem tud tenni ellene semmit, csak fogadja el? Mégis hogyan tudnám elmagyarázni neki, hogy sosem lesz normális élete? Soha sem fog tudni megszabadulni attól az érzéstől, hogy a tűz őt akarja, hogy mindig lesznek rosszullétei. Mindig lesz egy olyan része, ami majd kitörni akar. Hogyan mondjam el neki azt, hogy vele tervei vannak az Istennek? Főleg, hogy ateista. Bárcsak hívőnek neveltem volna. Már nincs mit tenni, hiába rágódom azon, mit kellett volna máshogy csinálnom. Nem tudom megváltoztatni a múltat, bármennyire is szeretném.

Mikor meghallotta, hogy fordul a kulcs a zárban, gyorsan letörölte a könnyeit, és pakolni kezdett mintha semmi sem történt volna. A nappali ajtajában Elena jelent meg lihegve és csapzottan, úgy nézett ki, mint aki mérföldeket futott le. Maria a lányára nézett.

– Minden rendben?

– Nem. Nincs minden rendben. Valaki el akart kapni! – jelentette ki Elena. Idegesen és gyorsan beszélt. – Odajött hozzám egy férfi, és olyanokat mondott nekem, hogy hozzájuk kell csatlakoznom, meg, hogy tudja, ki vagyok és milyen képességem van. Amikor pedig azt mondtam, fogalmam sincs, hogy miről beszél, és hagyjon békén, magával akart vinni. A társai pedig olyan furák voltak.

– Furák? – döbbent meg Maria. – Hogy-hogy furák?

– Nem tudom megfogalmazni, csak éreztem. Mintha nem normális emberek lettek volna. – A lánya még mindig remegett attól, amit átélt. Idegesen tördelte a kezeit, és várta, hogy az anyja mondjon neki valamit. De a nő hallgatott. – Nem is mondasz rá semmit?

– Drágám, mit mondjak? Ilyen esetek megtörténnek. Biztos részeg volt az a férfi, vagy bolond. Kényszerképzetei lehetnek – vont vállat Maria. – Elhiszem, hogy megviselt, de nem kell vele foglalkozni. – A legidősebb lánya pár percig döbbenten nézett rá, majd kifakadt.

– Bezzeg, ha Eve-vel történik valami hasonló, mindjárt „Jaj kislányom, gyere ide!”. Nem gondolod, hogy a másik két lányod is igényel egy kis törődést?

– Te meg miről beszélsz? – tette bele Maria az összehajtogatott ruhákat a kosárba.

– Arról beszélek, hogy neked csakis Eve a fontos! Mást sem hallok, mint Eve így, Eve úgy. Pont, mint gyerekkorunkban. Azt hittem, ha felnövünk, és Eve is a saját életét éli, majd egy kicsit foglalkozol velünk is. De nem, még mindig Eve a legfontosabb.

– Ez nem igaz Elena! Sosem tettem különbséget köztetek – tiltakozott Maria. – Ha Eve-vel máképp bántam, az a betegsége miatt volt.

– Persze, a betegsége miatt – gúnyolódott Elena. – Miért nem vallod be végre, hogy Eve nem olyan, mint mi. Nem gondolkoztál el még azon, hogy ha nem kényszeríted arra, hogy elnyomja magában a dolgot és nem cipeled orvoshoz, akkor nem szenvedne ennyire: Most sincs jól, és szerinted miért? Mert amikor kislány volt, nem engedted, hogy tanítsák.

– Ugyan Elena, mit tudsz erről? Nem neked kellett döntened! – vágott vissza Maria.

– Már én is anya vagyok, vagy már elfelejtetted? És tudom, hogy soha, de soha nem tenném ki a gyerekem annak a fájdalomnak, aminek te kitetted Eve-et, mikor öt éves volt – mondta Elena. – Nem tudom, neked mennyit mondott el arról, hogy milyen volt, mikor kórházba kényszerítetted, de nekem sokat panaszkodott. Csak annyit mondok, örülj, hogy sokat foglalkoztam vele, különben teljesen biztos, hogy öngyilkos lett volna.

– Eve? Soha – jelentette ki Maria. – Ő sosem tenne semmi olyat, amivel fájdalmat okozna nekem.

– Ellentétben velem, ugye? Mert én mindig visszaszóltam neked. Mindig kiálltam a véleményem mellett, még ha a tiéddel ellentétes is – vágta oda Elena. – Kezdjük például Peterel. Sosem szeretted, és annak se örültél, hogy vele akarok élni.

– Jaj, ne kezdjük már megint ezt a vitát – sóhajtotta Maria. – Hányszor rágódtunk már ezen?

– Igaz, most nem én vagyok a fontos. Hanem ahogy mindig, Eve – gúnyolódott Elena. – De majd ha egyszer Eve is a sarkára áll, majd meglepődsz, hogy nem csak helyeselni tud neked.

– Befejezted, Elena? – kérdezte mérgesen Maria.

– Nem, nem fejeztem be. Ideje, hogy valaki végre észhez térítsen és megmondja neked az igazat. Még ha neked Eve is a legfontosabb, nagyon keveset tudsz róla. Mert igazság szerint sosem foglalkoztál úgy vele, ahogy kellett volna. Ahogy velünk se.

– Elena! Úgy hiszem, nincs semmi jogod ahhoz, hogy rossz anyának minősíts. Majd ha te is felneveltél három gyereket, és közben dolgoztál, akkor majd beszélünk. Nem egyszerű egy anya élete, erre majd te is rájössz. – Elena csak a szemét forgatta, és kifele indult. Az ajtóban azonban mégis megállt, és visszaszólt.

– Eszedbe jutott akár egy pillanatra is, hogy ha nem rám gondolt az a férfi, akkor kire? – Az anyja döbbenten nézett rá. Elena ezzel elhagyta a szobát. Maria agyában egyetlen egy név világított, mint egy szentjánosbogár a sötét éjszakában.

– Eve…

* * *

Eveline Cruz elgondolkodva figyelte a kocsi ablakból az elsuhanó tájat. A zöld fák és bokrok összefolytak a szeme előtt. Próbálta kizárni a barátai állandó csivitelését az agyából. A hátsó ülésen ülő két lány és a fiú nem tudott egy percre sem elhallgatni. Eve gondolatai hol a verseny, hol Len, de legfőképpen az anyja körül forogtak. Nagyon nem tetszett neki, hogy az anyja számított erre, és nem szólt róla egy szót se, másrészt pedig hazudik neki, amit Eve kifejezetten utált. Senkitől sem tűrte el, hogy a szemébe hazudjon, de az csak a hab a tortán, hogy a saját anyja teszi ezt vele. Nem volt szokása ellentmondani az anyjának, de ezt még ő sem hagyhatja szó nélkül. Már nem maradt időm elmondani, hogy mit gondolok erről az egészről. Elhiszem, hogy ő csak védeni akar, de ez nem azt jelenti, hogy titkolózni és hazudni kell. Azzal is éppúgy megvédhetett volna, ha elmondja nekem ezt az egészet. Akkor legalább fel tudtam volna rá készülni, mert van egy olyan érzésem, hogy ez nem csak úgy egyik pillanatról a másikra alakult ki, hanem már régóta bennem van. És persze ennek is most kellett kipattannia. Tény, én se tudtam befogni a számat, és ki kellett tálalnom mindent, anyunak, de azért nem erre számítottam. Éppen elég bajom van a verseny miatt, amit biztos, hogy nem fogunk megnyerni. Pluszban még itt van a betegség is, az állandó rosszullétek kikészítenek. Annyira elegem van. Bárcsak vége lenne már ennek az egésznek. Bárcsak tiszta lenne végre minden. Nem ezzel kellene most foglalkoznom. A teste megint felforrósodott, a szeme égett, és a szokásos „mindjárt elájulok” érzés kerítette hatalmába. Fejét a hűvös ablaküvegnek döntötte, és lehunyta a szemét. Várt. Várt arra, hogy a mindennapi rosszullét, amin már meg sem lepődött elmúljon.

* * *

Len se figyelt a hátsó ülésen zajló beszélgetésre. Csak az útra, és Eve-re. Nem tudta mi történt a házban, mielőtt a lány kijött, de azt látta rajta, hogy megviselte. Szótlan volt és ideges, feszültség sugárzott az egész testéből, mikor a lány az ablaküvegnek döntötte a fejét, átnyúlt, és a megfogta a lány térdét. Eve teste megint forró volt, amin már nem is csodálkozott. Ahogy azt is tudta, hiába jártatná a száját, a lány akkor se menne el orvoshoz. Erőszakkal meg nem viheti oda. Próbálta észérvekkel meggyőzni, hogy ez így nem állapot, és nem normális, de egyik fülén be, a másikon ki. Így mivel mást nem tudott tenni, segített neki, mikor rosszul volt, hiszen szerette. Amikor Len meglátta a pihenő tábláját, gondolt egyet, és behajtott a parkolóba. Eve még akkor sem nyitotta ki a szemét, mikor megálltak.

– Mégis miért álltunk meg? – hajolt előre Liza. – Ha nem bírod a vezetést, akkor átveszem.

– Csak szeretném kinyújtóztatni a lábam. Nem akartok mosdóba menni? – fordult hátra Len.

– Nem. Soha nem érünk oda, ha minden fél órában megállunk – kezdett bele Liza, de a mellette ülő Linda oldalba bökte, és kijelentett neki mennie kell. A lánynak leesett, hogy Len Eve-vel szeretne kettesben beszélgetni, úgyhogy mindent megtett, hogy barátnőjét és partnerét kihessegesse a kocsiból. Miután nagy nehézségek árán végre kettesben maradtak, Len megfogta a barátnője kezét.

– Jól vagy, cicám? – A lány kinyitotta a szemét, és megrázta a fejét. – Már megint ugyanaz igaz? – Eve bólintott. – Hamarosan elmúlik. Ne sétáljunk egyet?

– Ne… attól csak rosszabb lesz. Inkább… beszélgessünk – kérte Eve halkan.

– De nincs sok időnk, Linda mindent megtesz, de nem hiszem, hogy sokáig bírja – mondta Len. – Amúgy lenne egy kérdésem. Mi történt otthon? – A lány összehúzott szemöldökkel nézett rá. – Látom rajtad, hogy gond van!

– Anyu tudta… sőt számított ezekre… a rosszullétekre.

– Micsoda? – döbbent meg Len. – Számított rá? Akkor miért nem szólt?

– Fogalmam sincs. Ezen gondolkodom én is. De… ha ezt eltitkolta előttem, mi mindent titkolhat még, ami mondjuk velem kapcsolatos? Mi jöhet még, Lenny? Én ezt már nem bírom! – temette a fejét a kezébe Eve. – Bele fogok őrülni!

– Jaj dehogy fogsz! – amennyire tudta átölelte, a másik ülésen ülő lányt. – Nem fogom hagyni. Mindent meg fogunk oldani, jó? Ne aggódj, én itt vagyok veled.

– Annyira rossz érzésem van! – suttogta Eve a férfi mellkasába. – Valami rossz fog történni.

– Csak ideges vagy a verseny miatt! Nem lesz semmi gond. – Len felemelte a fejét és rámosolygott. – Szeretlek, cica, és mindig számíthatsz rám! – gyengéd csókot nyomott az ajkára.

– Mi lenne velem nélküled? – mosolyodott el Eve is. – Én is szeretlek, Lenny.

A meghitt pillanatot Liza tette tönkre, mikor dühösen bevágódott a kocsiba, és követelte, hogy induljanak már. Len ezt egy grimasszal kommentálta, mire Eve felnevetett. A férfi puszit nyomott az arcára, majd indított.

– Na, végre. Remélem többet már nem állunk meg, Dijon még messze van! – morgolódott Liza a hátsó ülésen. Len csak a szemét forgatta és már most elege volt a lányból.

* * *

Hiába mondta Lenny, hogy nem lesz semmi gond. Tudom, hogy baj lesz! Rosszat érzek. Nagyon rosszat!