Négy Őselem 1 - Lángolás 4. fejezet

Meghoztam a 4. fejezetet, így az év utolsó napjára :) Plusz kaptam egy meglepetést a Netkönyvtártól :) 

4. fejezet

–És öt…hat…hét… Eve, figyelj már oda! Nyolcra kezdünk, nem hétre! – szólt rá Len dühösen. – Mégis hol a fenében jársz?

– Bocsi, de nem vagyok valami fényesen. Most majd figyelek! – ígérte Eve, és megdörzsölte a homlokát. Már megint fájt a feje, összevissza vert a szíve, és lázasnak érzete magát.

– Eve, mégis miért nem mész el orvoshoz? Már hónapok óta rosszul vagy.

– Mert nincsen semmi bajom, csak néha pánikrohamaim vannak, ennyi az egész! – legyintett Eve. – Máskor is volt már ilyen. Akkor is elmúlt most is elfog. Biztos az idegtől van.

– Hát Eve, te aztán makacs vagy! – rázta a fejét Len. – De ha egyszer csak elájulsz, esküszöm én foglak berángatni a kórházba! – Eve csak bólintott, és nem állt szándékában Len orrára kötni, hogy ez már nem egyszer megtörtént. Az elmúlt hónapok alatt többször Kathy és Elena talált rá ájultan a szobájában, magas lázzal. Aztán egyik percről a másikra a rosszullét elmúlt. Csupán rossz álomnak tűnt az egész. Persze sem az anyja, sem az apja nem tudott erről semmit, más különben már rég a kórházban vizsgálgatnák. Emiatt pedig nem indulhatna a versenyen, amit pedig nem akart. Ez a verseny hatalmas lehetőség volt. Ha megnyerik, olyan híres és tehetséges táncosokkal dolgozhatnak együtt, mint Andrea Howard vagy Justin Blad. „Nincs az a betegség, ami miatt én ezt lemondom. Soha! Nem szalasztom el a lehetőséget, hogy feljebb jussak a ranglétrán. Különben is ezek csak rohamok, nem jelentkeznek mindig. Erről nem mondok le, ha kell, lázasan fogom végigtáncolni.”

– Rendben, kezdjük! – állt be Eve a kezdő pozícióhoz. Len csak a fejét rázta, majd megfogta a kezét és a lapockáját. – És öt, hat, hét, nyolc! – Most hála az égnek egyszerre indultak el. Minden mozdulatuk összeszokott volt. Ahhoz képest, hogy Eve először táncolt angolkeringőt, tökéletes volt a koreográfiában. Hetek alatt elsajátította az összes lépést és mozdulatot. Aki nem tudta, hogy most először táncol ilyet, azt gondolta profi. Minden mozdulata pontos volt, precíz, mégis kecses, tele eleganciával. Mintha egy igazi királynő táncolt volna a parketten. Attól függetlenül, hogy Len mennyire aggódott érte, mikor táncoltak, nem létezett azon kívül semmi más. Csak a zene, a mozdulatok, az egymáshoz simuló testük és a másik szeme. Amióta együtt jártak, mindenki azt mondta, sokkal jobban táncoltak. Előbb hangolódtak rá a másikra, és könnyebben simultak szorosan egymáshoz. Már nem féltek attól, hogy a másik félreérti. Eve szerette Lent, és elviselte tőle az állandó aggódást, pedig ki nem állhatta ha kordában tartják. Szeretett szabad lenni, és független, de amióta Lennel van, könnyebben engedte magát vezetni. De csakis a férfi tehette ezt meg. Emiatt persze sokat vitáztak, de mindegyik pár percig tartott csak. Szerették és ragaszkodtak egymáshoz annyira, hogy ne válasszák el őket a viták, mindig megbocsátottak a másiknak. A zene lassan elcsendesült, majd végleg elhallgatott.

– Na, ez az én Eve-em – nevetett fel Len, és magához ölelte a lányt. Eve fáradtan nekidőlt, és felsóhajtott. Nem örült, hogy hazudnia kell arról elájult-e vagy sem, de tudta, hogy Len képes lenne visszavonni a nevezést. „Nem lesz velem semmi gond. Biztos csak az idegeskedéstől vagyok mindig ilyen. Főleg, hogy mostanában nem alszom jól. Attól lehetek ilyen fura, nem kell ezzel foglalkozni, pláne nem orvoshoz futkosni. Majd én tudom mikor nem vagyok jól.” A férfi hirtelen elengedte, és mélyen a szemébe nézett – Minden rendben, Eve? Nagyon forró vagy – a lány elmosolyodott, és legyintett.

– Semmi gond, csak melegem van. Fáradt vagyok.

– Már megint rémálmod volt az éjjel? – simogatta meg Len Eve arcát.

– Ne is beszéljünk róla! – mondta és a padhoz sétált, hogy nagyot húzzon a vízből. Nem akart az álomra gondolni, bár így is folyton ott volt az agya hátsó szegletében. Újra elöntötte a forróság, és megfordult vele a világ. – Nem baj, ha mára befejezzük? Azt hiszem aludnom kellene egy kicsit!– A férfi odasétált hozzá, és átölelte.

– Ahogy, akarod, cica! – suttogta a fülébe, és megcsókolta a nyakát. – Hozzám vagy hozzád megyünk? – Eve lassan megfordult, és döbbenten ránézett.

– Te is jössz? Mármint úgy értem, én tényleg aludni szeretnék. Nem unatkoznál mellettem? – kérdezte a lány, mire Len felnevetett.

– Nem fogok unatkozni. Nekem az is élvezet, ha nézhetlek téged. Szóval hozzád vagy hozzám? – Eve felsóhajtott, mert tudta, úgysem sikerül lebeszélnie Lent.

– Akkor inkább hozzád. Otthon nem hagynának békén, hogy miért hagytuk abba. – Eve felkapta a táskáját, és kifele indult, de Len nem mozdult. Amikor Eve észrevette, hogy nem követi, vállból hátra fordult.  – Na, mi van? Nem jössz?

– Otthon még mindig nem tudják, hogy beteg vagy? – kérdezte Len. Ahogy a szemébe nézett, Eve látta, hogy visszafogja a haragját és a hangját, ne hallja őket mindenki.  A férfi tekintete most nem szerelmet és aggódást sugározott felé, hanem a dühöt.

– Ne kezdjük ezt a vitát elölről, Len! – sóhajtotta Eve. – Nincs most se energiám, se idegzetem veled vitázni. Nem fogom elmondani nekik, mert a kórházba cipelnének.

– Talán ideje lenne. Eve, lásd már be, hogy ez nem normális – sétált át a parketten Len. Cipője hangosan kopogott a padlón. Minden egyes koppanás Eve agyáig hatolt, és hatalmas fájdalmat okozott. Mégsem mozdult, csak állt, és imádkozott, hogy ne most ájuljon el. Len keze hűvös fuvallatként simult a vállaira. – Tűzforró vagy, Eve. Orvoshoz kell menned!

– Talán… talán csak megfáztam, semmiség.

– A harminc fokban, cica? Ez nem játék! Ha nem jössz magad, viszlek én az orvoshoz. – fenyegette meg Len, és Eve tudta, hogy komolyan gondolja.  

– Nagyon szépen kérlek, ne kényszeríts erre – suttogta Eve.  – Miért nem bízol bennem? Tudom, mikor vagyok olyan szinten, hogy orvos kell. Csak akkor megyek kórházba, ha muszáj, és most nem az. Nem akarok kórházat látni… soha többé…

– Mi bajod a kórházakkal? – kérdezte Len, de nem engedte el a lányt, sőt inkább magához húzta. Kedvese egész testében reszketett, bár ő maga észre sem vette, levegőt kapkodva simult hozzá, és kecses, kicsi ujjai a pólóját markolták.

– Rossz emlékek. Kislány koromban csináltak velem valamit egy kórházban, beteg voltam és… fájt… Soha többé nem akarok visszakerülni oda, soha többé – suttogta Eve.

– Jól van, akkor majd valahogy megoldjuk – puszilta meg a lány homlokát Len. – Nem kényszerítelek arra, amit nem akarsz. Majd kitalálunk valamit.

– Menjünk haza, jó? – Len szó nélkül felvette a kabátját és a táskáját. Átölelte a lány derekát, és együtt sétáltak ki a teremből.

Eve arra sem emlékezett, hogyan jutottak el Len lakásáig. Hol elaludt pár percre, hol felébredt, a rosszulléte pedig csak romlott. Minden egyes alkalommal ugyanaz. Zúg a feje, forró az egész teste, összevissza kalimpál a szíve, ég a tüdeje és a vérét folyékony tűznek érezte az ereiben. Ha pedig ez rátört, akkor két dolog volt, ami megállította: az egyik az ájulás, a másik a hideg zuhany.

* * *

Miután Eve elaludt az ágyán, Len aggódva figyelte az arcát, ami a falfehér és a vörös között váltakozott. Nem akarta kényszeríteni, hogy menjen el orvoshoz, de úgy gondolta mégiscsak beszélnie kellene erről valakinek. Csodálkozott, hogy pont a családjának nem mondta el, pedig arra már rájött, hogy Eve-nek a család a mindene. „Mégis titkolja. Ez nem valami kis meghűlés, ez annál sokkal komolyabb. Hónapok óta szenved vele, és semmi javulás nem látszik. Csak egyre rosszabb és rosszabb lesz, arról nem is beszélve, hogy ez az egész a táncra is kihat. Nem azt mondom, soha nem veszítettünk el egy versenyt sem, de sokkal könnyebben fárad el, és sokkal figyelmetlenebb. Az most teljesen mellékes, hogy szerelmes vagyok belé, ha csupán a partnerem lenne, akkor is ennyire aggódnék érte. Különben sem vagyok, belé szerelmes csak szeretem… ajj, kit akarok áltatni? Ugyan úgy, sőt még jobban szeretem, mint Lidia–t. Soha egyetlen nő sem tudott eddig felérni hozzá. De Eve… ő más, van benne valami varázs, amit nem lehet szó és érzelem nélkül hagyni. Annyira meg szeretném védeni mindentől és mindenkitől, nem akarom elkövetni ugyanazt a hibát, mint Lidia–nál. Nem akarom, hogy az én lelkemen száradjon, ha valami baj lesz vele. Eve az én felelősségem, nekem kell vigyáznom rá.” Fáradtan megdörzsölte a szemét, majd felállt, és kiment a konyhába egy bögre kávéért.

* * *

Eve lelke már kezdett megpihenni és az álom pihe-puha takarója fonta őt körbe. A teste megnyugodott egy kicsit, és végre fellélegezhetett. A szíve normális ritmusban vert. Ám ez nem sokáig maradt így. Az álom újra visszatért. Már megint ugyanazon a hideg, kietlen tájon járt, ahol mindig. A semmi közepén. Se egy fa, se egy fűszál, se egy bokor vagy virág. Semmi. Csak a sötét föld a lába alatt és a fekete dombok a távolban. A nap vörösen világított az égen. Egy idegig a csönd vette körül, amit egy hirtelen sikoltás szakított ketté. Eve összerezzent, majd a hang irányába futott. A sikoly egyre hangosabbá vált, más kiáltások is vegyültek bele. Férfiak és nők fájdalom üvöltése töltötte be a fülét. Szíve megint gyorsan vert, és segíteni akart. Ez az egy lebegett a szeme előtt. Segíteni akart azoknak, akik ott szenvedtek és érte kiabáltak. Teljes erőből rohant a völgy felé. Mögötte a lába nyomán felvert por kavargott, a levegő egyre forróbb és forróbb lett, míg lángra nem kapott körülötte minden. A lángok, ahogy minden egyes alkalommal, most is az útját állták. Forróság vette körül. A lángnyelvek utána kapkodtak. Őt akarták. A tűznek nem volt miből táplálkoznia, mégis égett.  Forrón és követelőzőn ölelték körül Eve-et. Fájdalom futott végig az egész testét kívül és belül. Sikoltva próbált szabadulni a lángoktól, amik felkapaszkodtak a bőrén és a ruháján, de nem sikerült. Míg végül…

– Eve! – kiáltott rá Len, mire a lány felült. Eve zihálva nézett körül a szobában, majd a férfi karjaiba vetette magát. Ő szorosan átölelte, és ringatni kezdte. – Ez nem normális! – suttogta halkan. Eve csak lehunyta a szemét. „Tűz!”

* * *

Andy csöndesen és elgondolkodva sétált az éjszakai Párizs utcáin. Leo érdeklődőn figyelte a fiút, hiszen mindig Andy volt az, aki végig beszélte az utat, amit együtt szoktak megtenni. Egy hónapban egyszer ketten járták az utcákat, és Andy, aki folyton beszélt, most mégis hallgatott.

– Beteg vagy, haver? – törte meg a csendet Leo. A fiú ránézett majd, megrázta a fejét.  – Akkor?

– Leo… te hinnél nekem, ha azt mondanám, látom a jövőt?

– Mi van? – döbbent meg Leo, pedig ez ritkán történt meg.

– Semmi, hagyjuk – legyintett Andy, és tovább sétált volna, ha a társa nem kapja el a vállát.

– Nem hagyjuk! Miből gondolod ezt?

– Tudod… az utóbbi hónapokban álmodom. Róla… a lányról.

– Milyen lányról? – értetlenkedett Leo.

– Hát a Tűz lányáról! – mordult rá Andy. – Mindig ugyanazt az álmot látom. Ott vagyunk mi és Nathaniel. Küzdünk egymással, aztán hirtelen minden tűzbe borul, és ott áll ő. Pont a középpontban. Fogalmam sincs, hogy kinek az oldalán áll, de azt tudom, hogy létezik, és láttam az arcát. Félt…

– A tűz hatalmas erő, érthető, hogy fél – mondta Leo, és lassan elindult. – Nehéz lehet kezelni és kordában tartani. Jobb lenne minél előbb megtalálni.

– Vagyis… te hiszel nekem? – érte be Andy, és úgy nézett rá, mint egy kisgyerek, akinek megígérték, hogy elviszik a vidámparkba. Leo elmosolyodott.

– Miért ne hinnék? Isten útjai kifürkészhetetlenek, és végül is, te állsz a legközelebb hozzá. A te erőd a levegő, sokat és sok mindent hallasz, nem csoda, hogy veled üzen.

– Legalább te hiszel nekem – morogta Andy. – Nem úgy, mint…– nyitva hagyta a mondatot, de Leo nagyon jól tudta kire gondol. Egyetlen embernél bántaná, hogy nem hisz neki, ő pedig Stella. Lassan már mindent tudott arról, hogy a lány hogyan viselkedik Andy közelébe, hogy mit mondott, vagy tett. Nem is kellett beszélnie vele ahhoz, hogy tudja, mi történt vele. Andy ugyanis ki másnak mondaná el, mint neki. Még akkor is, ha Leo nem egy társas lény, attól még szeretett másokkal beszélgetni, ha volt téma. Andy pedig olyan ember, aki nagyon jól le tudta kötni a társa vagy a barátai figyelmét. Szeretett viccelődni, ez tény, de ha úgy esett, tudott nagyon komoly is lenni. A feladatát például nagyon felnőtten kezelte attól függetlenül, hogy sok minden máshoz nagyon gyerekesen állt. Például a kapcsolatához Stellaval. Mind a ketten a másik lépésére vártak, és mind a ketten azt akarták, hogy a másik lépjen elsőnek.

– Mint Stella. Andy, tudod, hogy Stella, ahhoz képest, hogy közülünk való, nagyon földhöz ragadt a mágia és a természetfeletti dolgok terén. Ne vedd a szívedre! – legyintett Leo.

– Te könnyen mondod… – morogta az orra alatt a fiú.

– Hm… már vagy százszor mondtam, hogy tégy felé egy lépést. Csak egy icipicit. Hogy tudja, van ott valami. Mert így csak kerülgetitek egymást, én meg már nagyon kezdek beleszédülni és… 

– Csiss… – kapta fel a fejét Andy, és fülelni kezdett. Leo megtorpant, és várt. Tudta, hogy a fiú mindjárt megszólal, és pontosan elmondja, merre találnak démonokat. Ezért volt jó a levegő gyermekének lenni. Kilométerekről meghozta neki a szellő a hírt, hogy merre, mi történt. – Négy démon a másik utcában egy fiatal srácot üldöz… puszta poénból. Arra!– mutatott Andy pont abba az irányba ahonnan jöttek. – Aztán balra.

– Na, akkor siessünk! – ezzel Leo megpördült, és rohanni kezdett. Nem kellett azon gondolkodnia, Andy követi e, ő nem olyan fiú volt, aki meghátrál egy kis verekedéstől, sőt talán egy kicsit helyre is rázza az egóját. Teljes erővel futottak a csendes, esti utcákon. Amikor befordultak abba az utcába, amit Andy mondott, kiderült, hogy megint csak igaza volt. Négy fura külsejű alak vett körül egy fiatal, húsz év körüli fiút. Mikor észrevették őket, ott hagyták az áldozatukat, és feléjük közeledtek. Az egyik férfi lehetett valamikor az előző életében, most azonban már csak egy furcsa nyúlós massza volt.  A másik a nyelvét tudta ostorként használni. A harmadik, mint egy kígyó, sziszegve csúszott feléjük a köveken. A negyedik teljesen átlagos férfinak tűnt, de senkit sem szabad a látszatról megítélni, ezt már jól megtanulták. Bárki, aki normálisnak néz ki, lehet nagyobb, és rosszabb képességgel rendelkezik, mint bármelyik társa. 

– Ez jó kis móka lesz!– tördelt az ujjait Andy majd összenézett Leoval. A fiú bólintott, majd kilépett jobbra, és előre nyújtotta a kezét. Az ujjaiból, mint öt apró forrásból, víz kezdett folyni. De nem a földre érkeztek, hanem mint öt hosszú kígyó a démonok köré tekeredtek. Andy legyintett egyet a kezével, és mindegyik a falhoz vágódott, még a csontok reccsenését is hallani lehetett. Leo ökölbe szorította a kezét, így a víz szorosabban fonódott a testek köré. De a massza kislisszant a víz csapdájából, és Andy felé indult. Leo a másik kezével legyintve csurom vizessé tette, Andy pedig ráfújt, mire az alak jéggé fagyott. A fiú megpöccintette a jégszobrot, mire az eldőlt és apró darabokra tört. Kinyújtóztatta magát, majd átvette Leotól az egyik démont. Előbb fogta, és a járdára vágta, majd a két fal között oda vissza, végül megpörgette a levegőben, és elengedte. A férfi minden egyes csontja darabokra tört, de üvölteni nem tudott. Andy nem arról volt híres, hogy hagyja őket szenvedni ezért letérdelt mellé, mormolt valamit az orra alatt, majd keresztet vetett. A férfi teste rángatózni kezdett, majd tűzbe borult, és eltűnt.

– Andy vigyázz! – hallotta meg Leo hangját, de reagálni már nem tudott, így a kígyónő farka telibe találta, és a falhoz vágta. Az ütéstől kissé elkábult ezért nem tudta megakadályozni, hogy a nő teste rátekeredjen. Andy meg akarta fogni a nőt, de a csúszós, nyálkás teste folyton kicsúszott a kezei közül, a kígyó pedig egyre jobban és jobban szorította a fiú mellkasát. Alig jutott levegő a tüdejébe, és kezdte elveszíteni az eszméletét.