Négy Őselem 1. - Lángolás 1. fejezet
1. fejezet
Len
Crine hatalmasat nyújtózott. Oldalra fordult, és a lányt kereste, aki tegnap
este még mellette feküdt. A férfi felült, és körbe nézett a szobában, de sehol
nem lelte a lány levetett ruháit. Fájdalom hasított a fejébe, emlékeztetőül,
hogy előző este nem kellett volna meginni azt az üveg pezsgőt. Félálomban
botladozott át a fürdőszobába, hogy bevegyen valami fájdalomcsillapítót.
Hatalmasat ásítva beletúrt sűrű sötét hajába. Fekete szemei még homályosak
voltak az alvástól és a fejfájástól. A mosdónál hideg vizet locsolt az arcára,
hogy felébredjen, majd megtörölte az odakészített törülközővel. Egy pillanatra
megnézte magát a tükörben, és megint csak arra a következtetésre jutott, hogy
nincs mit szégyellnie. A vállai erősek voltak, a hasa lapos. Persze nem is
engedhette meg magának a pocakot, hát hogy nézett volna ki a versenyruhájában.
A mindennapos edzés és erősítés megtette a magáét, és kitűnő kondiban volt.
Büszke volt rá, hogy huszonnyolc évesen is fiatalos, erős és még mindig
kiemelkedően teljesített a versenyeken. Mielőtt teljesen belemerült volna maga
csodálatába engedett egy pohár vizet, és szájába dobott egy tablettát. Maga
mögé pillantva látta, hogy a zuhanykabin falai vizesek, vagyis a vendége nem
ment el csak úgy. Hirtelen finom illatok csapták meg az orrát, amik reményei
szerint a konyhából szivárogtak be a szobába. Mosolyogva felkapta a köntösét,
arra gondolva, hogy Eve mégse hagyta itt szó nélkül, ha csak nem a szellemek
készítenek számára reggelit. Kisétált a szobából és a konyha felé vette az
irányt.
Nem
volt nagy lakása, nem is volt rá szüksége. A konyhát egy kis folyosó
választotta el a szobától. Megállt a konyhaajtóban, neki támaszkodott az
ajtófélfának, és onnan nézte Eve-et, ahogy a reggelit készítette. A rádióból
valami latinos zene szólt, amit a lány halkan énekelt. Minden egyes mozdulata
olyan volt, mintha állandóan zene szólna valahol a fejében és az irányítaná.
Dallamosan beszélt, ritmusra járt, sőt arra vágta fel a zöldségeket is a
reggelihez. Minden megmozdulása tele volt eleganciával, a testtartása egyenes
és úgy tűnt sosem lazítja el magát. Rézvörös haját összekötötte, hogy ne lógjon
bele az ételbe, vékony testét csak Len egyik inge takarta, hosszú lábai a zene
ütemére jártak. Mikor észrevette, hogy a fiú figyeli, felé fordult és
elmosolyodott. Fehér fogai elütöttek cappuccino színű bőrétől, fekete szemei
vidáman megcsillantak. Ezek miatt a szemek
miatt szerettem bele. Koromfeketék, mint a szénkő. De mindig vidámak és annyi
tűz van bennünk, hogy még az én jeges szívemet is sikerült felolvasztaniuk.
−
Jó reggelt! – szólalt meg Eve. – Jól aludtál?
−
Fantasztikusan! – mosolygott Len és beljebb lépett a konyhába. – Viszont a
reggelem szörnyű volt! – sóhajtott fel színpadiasan majd átölelte Eve derekát. –
Azt hittem eltűntél.
−
Eszem ágában sincs – mosolygott Eve, és letette a kést. A férfi felé fordult és
a nyakára fűzte a kezeit. – A tegnap este csodálatos volt, gondoltam cserébe
csinálok reggelit.
−
Igazán nem kellett volna!– mondta Len, majd a deszkára nézett, és grimaszolt
egyet. – Már megint zöldség? Jaj, Eve, egyszer az életben ehetnénk egy normális
reggelit? Mondjuk bacont vagy valami hasonlót.
−
A bacon hizlal, és károsítja a szíved! – mordult fel Eve. – Nem hagyom, hogy
egészségtelenül élj, és ezzel lerontsd a tested kondícióját. A zöldség és a
gyümölcs egészséges, amúgy meg tegnap este teleetted magad, mindenféle hizlaló
étellel. Nem is értem, hogy adhattak olyan vacsorát egy táncverseny után.
−
Javíthatatlanul egészségmániás vagy! – mondta Len, és a hűtőhöz ment, hogy megcsinálja
a saját reggeliét. – Én viszont úgy gondolom, hogy a tegnapi győzelmünk után,
megérdemlünk egy kis… hm, hogy is mondjam… bűnözést! – kacsintott a lányra,
miközben előszedte a tojást és a bacont. Eve csak dühösen forgatta a szemét, de
inkább nem mondott semmit. Len pedig tudta, hogy morgolódik magában, és azt is
olyan szenvedéllyel csinálta, ahogy minden mást. Miközben sütögette a tojást és
bacont, elgondolkodott.
Mikor két évvel ezelőtt ideköltözött, hogy új
életet kezdjen, minden mással felhagyott kivéve a táncot. Párizs, akkor is, és
most is, a legjobb versenytáncos csoporttal büszkélkedhetett. Mindenki azt mondta,
hogy a sok győzelmet csakis Eveline Cruznak a fiatal versenytáncosnak
köszönhetik. Len csak legyintett, hogy „Ugyan már, nem ő viszi az egész
csapatot a hátán!” De aztán be kellett vallania, hogy tévedett. Eve volt az,
aki állandóan ott volt és segített mindenkinek, aki bátorított mindenkit.
Szenvedélyes, tüzes, kitartó fiatal lány volt, aki kislány kora óta táncolt.
Nem ő a főnök, mégis mindenki az ő szabályaihoz alkalmazkodott, az ő kérését
teljesítették, és neki próbáltak megfelelni. Amikor kiderült, hogy Len lesz a
párja, az összes táncos irigyelte, és sajnálta is őt egyszerre. Nem is értette,
míg nem kezdett el vele edzeni. Eve ugyanis napi öt órát gyakorolt és
természetesen mindent tökéletesre akart, valamint nagyon sokat követelt a
társától, ezért sajnálták. De irigyelték is, mert, nagyon sok időt tölthetett a
lánnyal. Eve volt ugyanis a legkedvesebb, legviccesebb lány a csoportban. Nem
is csodálkoztak, amikor Len félév elteltével Eve után kezdett futni. A lány
sokáig elutasította, azzal takaródzva, hogy ők ketten társak és együtt
táncolnak, nem keveredhetnek semmiféle viszonyba. Végül azonban már nem tudta
elrejteni, hogy ő is érez valamit a férfi iránt a korkülönbség ellenére is. Az
a hat év, ami közöttük volt, szinte semminek számított, ahhoz képest, hogy a
csoport hivatalos vezetője egy húsz évvel fiatalabb lánnyal kezdett. Az utolsó
félévben pedig már tisztára úgy érezték, hogy együtt járnak, mert a verseny
miatt a nap huszonnégy órájából tizenhatot együtt töltöttek. Reggel együtt
kezdték a napot, este együtt hagyták el a tánctermet. A közöttük feszülő,
rejtett vágyak pedig, csak még jobban kiemelték a legkedvesebb táncukban, a
tangóban rejlő szenvedélyt. Ám az első csókjuk még csak tegnap csattant el a
verseny előtt. Azt ugyanis senki sem mondta neki, hogy a lány nagyon izgul
mielőtt a színpadra lép, és szinte úgy kell lefogni, hogy ne rohanjon el.
−
Nekem ez nem megy! Veszteni fogunk! – egyre csak ezt hajtogatta, mielőtt
kiléptek volna a parkettre, és már indult volna az öltözők felé, amikor Len
elkapta, és megcsókolta. A lány talán a meglepetéstől, vagy azért, mert jó volt
a csók, de teljesen elfelejtette miért is izgult. Utána pedig úgy táncolt a
parketten, hogy Len már arra várt, mikor gyullad fel vagy az ő, vagy Eve
ruhája. A lány ugyanis olyan tűzzel, és átéléssel táncolt, mint még soha azelőtt,
ami miatt meg is nyerték a versenyt. Ezután pedig végre kiélhették a vágyukat
testközelből is…
−
Amúgy nagyon izgulós vagy! – törte meg a csendet Len.
−
Na, most dörgöld az orrom alá – fordult felé morcosan Eve. – Bár én a helyedben
meg se szólalnék a szerencsét hozó alsógatyám után.
−
Közérdekű közleményt hallottunk! – nevetett Len, és nem tudott a lányra
haragudni. Eve is elmosolyodott, ami Lennek szebb volt mindennél, és nagyobb
öröm, mint bármilyen trófea. – Örülök, hogy igent mondtál az éjszakára.
−
Miért ne mondtam volna? – érdeklődött Eve, amíg kirakta a reggelijét a tányérra.
– Végül is visszacsókoltalak verseny előtt, nem? Vagy ez nálad nem azt jelenti,
hogy járunk?
−
Nálam igen! – lépett mellé Len, és letette az asztalra a reggelijét, amitől Eve-nek
még a gyomra is felfordult, annyira egészségtelennek tartotta. – De nálad semmi
sem biztos.
−
Nagyon jól tudtad, hogy nem vagy számomra közömbös, és az Isten szerelmére,
felnőtt emberek vagyunk, nem kell hónapokig várnunk a szexszel. – Eve leült, és
kihúzta a férfinak a széket. – És mellesleg nem bántam meg.
–
Még jó! – huppant le mellé Len. – Amúgy örülök neki! Remélem, ez a te
szóhasználatodban azt jelenti, hogy élvezted is! – A lány odahajolt hozzá, és
lágyan megcsókolta.
–
Fantasztikus volt! – suttogta halkan. Mire Lenen kellemes borzongás futott
végig, de úgy döntött inkább a reggelijére a koncentrál, mint a lányra.
Különben felkapja, visszaviszi az ágyba, és délig fel sem engedi kelni. Reggeli
közben semmiségekről beszélgettek, a táncról, a többiekről, a főnökségről. Már
a kávénál jártak, amikor Eve kissé komolyabb választ szándékozott kihúzni
Lenből. Közelebb húzódott a férfihoz, és a kezét a kezére tette. Figyelte,
ahogy a másik ujjai az övére kulcsolódtak. Mikor újra megcsókolta, érezte a
férfiból áradó forróságot, és látta a szemén, hogy forgat valamit a fejében.
–
Kérdezhetek tőled valamit? Miért jöttél el Németországból, ide Párizsba? – Ahogy
a kérdés elhagyta a száját, a férfi teste egyik pillanatról a másikra hideg
lett, tekintete révedezővé vált, és teljesen bezárkózott.
–
Nem érdekes Eve! Ne foglalkozzunk a múlttal! – mondta Len hidegen, és felállt. –
Elmosogatok helyetted! – jelentette ki, majd a mosogatóhoz sétált. Háttal állt
a lánynak, így nem vette észre az arcán azt a furcsa, gyanakvó kifejezést, ami
szétterült rajta.
Hallotta,
mikor hagyta el Eve a szobát, csak ekkor megfordult, és kezébe temette az
arcát. Nem állt szándékában Eve orrára kötni a múltját. Így is épp elég nehéz
volt minden barátját ott hagyni, de nem volt más választása. Éjszakánként, sőt
olykor nappal is, mikor nem dolgozott, azon gondolkodott, hogy megmenthette
volna a családját. Kihozhatta volna a feleségét, a kislányát és a szüleit a
tűzből. Megtehette volna, ha nem épp akkor megy el szórakozni a barátaival. Bárcsak visszamehetnék! Máshogy tennék
mindent. Nem mennék el, hanem otthon maradnék, és talán akkor megmenthetném
őket. Vagy velük haltam volna. Mind a kettő jobb lenne, mint a mostani állapot.
Kicsit belehaltam én is, amikor elvesztettem őket. Az én kicsi Lindamat már
sosem látom felnőni… el sem kezdhette az életét. Az a tűz… főleg, hogy valószínűleg
én okoztam azzal, hogy nem foglalkoztam Lidia aggódásával, hogy gáz szag van.
Bárcsak figyeltem volna rá, csak annyi minden összejött az irodában és a
tánccal is, hogy csak legyintettem rá. Láttam porig égni azt a házat, amit
azért építettem, hogy együtt éljek ott a családommal. Erre szokták mondani,
hogy ember tervez, Isten végez! Meghalt mindenki aki, fontos volt nekem, nem
volt értelme tovább ott maradnom… muszáj volt elszakadnom onnan. Hány, de hány
országot jártam végig, amíg ide jutottam? Itt pedig eljött számomra a
megváltás… Eve! Valaki, aki miatt végre egy kicsit elfelejtettem a múltam és a
bűntudatom. Azt hittem, itt új életet kezdhetek, de most Eve tudni akar mindent
a múltamról. Nem… erről jobb, ha nem tud…
* * *
Valamit
titkolsz előlem Len! Tudom, hogy elhallgatsz valamit, és ez nem csak engem
zavar. A csoportból se tud senki semmit arról, honnan és miért jöttél hozzánk
olyan hirtelen. Valami van a múltjában, amit nem akar senki orrára kötni. De
miért? Nem bízik bennem? Vagy annyira szörnyű, hogy ő bánja meg, ha valakinek
elmondja? Nem értem, miért nem akarja elmondani nekem… Hát nem a bizalomról
szól két ember kapcsolata? Akik járnak, azok megbíznak egymásban és nem
titkolóznak egymás előtt. Tény, ő se tud rólam mindent, sőt mondjuk úgy, hogy
azon kívül, hogy Spanyolországból származom, semmit, ez így nincs jól, de úgy
érzem őt nem is igen érdekli. Én meg nem fogok csak úgy mesedélutánt tartani a
családomról és a közelben lévő tragédiákról. Nem titok, mindenki tudja, aki
csak egy kicsit utánam néz. Épp elég nagy port kavartak a tüzek, még jó, hogy
elkapták a gyújtogatót. De ha Len így… én is így. Majd elmondja, ha akarja!
Bár… lehet, hogy túlreagálom a dolgot és csak idő kell nekünk. Ezek a
gondolatok jártak Eve fejében miközben felöltözött. és menni készült. Már a
kabátját vette, amikor Len megállította.
–
Hova mész, cica? – kérdezte a férfi, és elkapta a lány karját. Megijedt, hogy
azzal, hogy nem nyílt meg előtte, most elriasztotta magától, és sosem fognak
megint így reggelizni.
–
Haza kell mennem! – mondta Eve. – Anyu így se fog békén hagyni, hogy hol
maradtam eddig.
–
De... – kezdett bele, de a lány a szájára tette az ujját.
–
Délután találkozunk, aztán főzünk valami finom vacsit, jó? – mosolygott Eve,
mire Len magához rántotta, és megcsókolta.
Szia :)
VálaszTörlésÉlvezetesen írsz, igazán "filmszerűen". Jók a leírások, részletesek, talán túl részletesek is (ezt csupán ezért említem meg, mert ha mondjuk mostani publikált regényeket megnézel kevés az olyan, ahol az író szakított volna időt a részletezésre) de ez nem baj! Személy szerint nagyobbra tartom azt, aki egy alapból könnyedebb, hétköznapibb helyzetet képes hosszan és szépen leírni. A szókincsed remek, fogalmazásban hibát nem látok és még a tördelés is jó! :D
A párbeszédek könnyedek, életszerűek. Egyedül a ferde betűs szövegekkel vannak "gondjaim". Túl mesterkéltek, túl nyíltak. Értem én, hogy gondolati síkon játszódnak, de sokkal jobban illeszkednének a történetbe, ha megmaradnának ugyan olyan stílusban, mint a szereplők kimondott mondatai.
Összességében nagyon jó, nagyon élveztem, te pedig egy nagyon tehetséges író vagy! :)) (ez idegesítően sok szóismétlés volt XD) Szóval szakítok időt és gyorsan elolvasom a többi fejezetet is.
Üdvözlettel;
Vivuss
Kedves Vivuss!
VálaszTörlésNagyon szépen köszönöm a véleményt :-)
Örülök hogy tetszik a történet :-)