Négy Őselem 1 - Lángolás 3. fejezet

3. fejezet

Nathaniel a Champs-Élyséesn sétált, és figyelte a tömeget. Május, június környékén Párizst ellepték a művészetek szerelmesei, ilyenkor rendezték meg többek között az ESMDCt vagyis az Európai Modern és Szalon Táncok Versenyét. Ám nem csak a táncosok érkeztek ide, volt itt festő, szobrász és bármilyen más verseny, ami a művészethez kapcsolódik. Dél előtt lévén az utcák tele voltak turistákkal és a versenyek részvevőivel, mert minden csak délután és este kezdődött. Fiatalok, idősek, gyerekek élvezték a napsütést és a jó időt. Árusok kínálgatták hangosan a portékáikat, hatalmas volt a hangzavar, de Nathaniel mégis megpróbált mindent kizárni a fejéből. Nézte az emberek arcát, szemét, próbált belelátni a fejükbe. Potenciális alanyt keresett egy újabb démonnak, ismerte már annyira az áldozatait, hogy tudja már első pillantásra, hogy ki az, akit pár nap alatt az uralma alá vonhat. Olyan kiszámíthatóak és szánalmasak az emberek. Csak rájuk nézel és tudod, hogy ki mire vágyik. Ez a férfi például arra, hogy a felesége végre emberszámba vegye. A nő minden áron jobb akar lenni az ikertestvérénél. Az a suhanc mindennél jobban vágyik pénzre és hatalomra. Túlságosan is átlátszóak, persze nem mindenki ilyen, de a számuk nagyon kevés és évről évre csökken. Mindenkinek van valamilyen titkos vágya, és én pont ezt használom fel ellenük. Megadom nekik azt, amire vágynak, és ezzel gyarapítom a démon seregem. Ha Leo tudná, hány de hány ember van tartalékban, akik még élik a nyugodt életük, de csak egy csettintés, és a szolgálatomba állnak. Egyszerűen fantasztikus érzés úgy játszani az emberekkel, mintha én lennék az Isten. Lucifer nagy hatalmat adott nekem, amit természetesen használok is. Nehogy már kárba vesszen. De minden tettemmel Őt kell szolgálnom, bár ez oly csekély dolog a hatalmamhoz képest, ha pedig megfelelek neki, nem úgy, mint az elődöm, akkor talán még az örök életet is nekem adja.  Ki az az ember, aki nemet tudna mondani az örök életre pláne, ha mindent megkap, és mindent megtehet, amit csak akar? Én se tudtam nemet mondani. Hat éve töltöm be ezt a posztot, de ez alatt az idő alatt, ha tíz ember nemet mondott az örök életre, akkor már sokat mondok. Három fiatal lány állt pár méterre tőle és őt nézték. Nathaniel rájuk villantott egy vigyort, mire az egyik fülig pirult, a másik kettő kuncogni kezdett és csábos mozdulatot tett. Most nézzük meg őket is… nincsenek tizenhét évesek, de már felnőtt férfiakkal kacérkodnak. Hova fajul ez a világ? Nem is csodálom, hogy Lucifer meg akarja tisztítani a földet. Most őszintén, ha démonok lesznek, nekünk engedelmeskednek, a mi szabályaink a törvények, és muszáj lesz betartaniuk. Itt nincs ilyen. Nem képesek az emberek egymást irányítani, mert mindenkinek csakis a saját jóléte a fontos, és az, hogy neki hatalma legyen. Mi nem vagyunk benne ebben az életben, nekünk semmi hasznunk nem származik, ha csak az nem, hogy Isten orra alá borsot törünk. Mi egy másik világban gondolkodunk. Itt már minden pusztul. Az emberek vagy lefelé csúsznak a lejtőn a nyomorba, vagy felmásznak a csúcsra, mindenkin átgázolva, akik csak az útban vannak. Az önbecsülés és a másik ember szeretete kezd kimenni a divatból. Jó, mondjuk, pont én prédikálok a szeretetről, mikor sosem szerettem senkit? De itt nem is az a lényeg, hogy én milyen vagyok, hanem az, hogy Lucifer egy másik világot akar létrehozni, de Leo és a csipet csapata folyton megakadályoz minket. Azért arra kíváncsi lennék, hogy ők mit gondolnak a mostani világról, amiben az emberek élnek. Vagy nem is gondolkodnak ilyenen, csak teszik, amit mondanak nekik? Bár Leot ismerve, neki az a fontos, hogy az emberek ne kerüljenek az én csapdámba, hogy aztán milyen életet élnek, az neki mindegy. Ha egy ember gyilkost akarnék démonná tenni, akkor is megmentené, mert ember. Túl nagy a szíve, és hiába közeledik már a harminchoz még mindig nem nőtt be a feje lágya. Még mindig nem ésszel gondolkodik, hanem szívvel. Pedig egy vezetőnek tiszta, érzelemmentes fejjel kell parancsokat adnia. Lehet ez is benne volt, hogy Lucifer elengedte, nem felelt meg neki, de én, vele ellentétben eddig még egész jól teljesítettem. Mennyit fejlesztettem, és hány démonnal erősítettem meg a csapatunkat. Úgy gondolom, jogosan hiszem, hogy messze túlszárnyaltam az elődöm. Ha pedig minden a terveknek megfelelően megy, a Tűz gyermeke a miénk lesz, és mindent felégetünk, Lucifer pedig létrehozza az új világot. Szükségünk van arra az erőre, amit az utolsó fiatal képvisel. Hogy miért? Mert a Tűz talán a legerősebb elem a földön. Oly kevés dolog van, ami képes őt kordában tartani, és hatalmas pusztításra képes.”

A gondolatait egy furcsa érzés szakította félbe. Találkozott már olyan emberrel, akinek az aurája messze kitűnt a többi közül, de ez a vörös aura szinte kiégette a szemét. Nem látta kié, mert a tömeg takarta, de még a többi ember aurája és a szín kavalkád sem tudta elnyomni a vöröst.

– Lucifer a pokolban… ez tényleg… A Tűz gyermeke! – Hatalmas léptekkel indult meg az aura felé, fellökve maga körül az embereket. Nem is tudta elhinni, hogy már az első órában legyőzi Leot és megtalálja a Tüzet. De hiába sietett, az aura fénye egyre távolabb került tőle, és az ereje is gyengült. Körülötte emberek háborogtak és kiabáltak, de ő csak rohant, egészen addig, míg az aura fénye végleg el nem tűnt a szeme elől. Lihegve állt meg, és próbálta nem elengedni az erejét. Tudta, ha most kiengedi a szörnyet magából, semmit sem ér el vele, csak magának okoz problémát. Mélyet lélegzett, majd megigazította a szemüvegét, felemelte a sapkát, végigsimított fekete haján, és visszatette a fejfedőt.  – Nem baj! Most elszalasztottam, de legközelebb elkapom! – morogta Nathaniel az orra alatt, majd mintha semmi sem történt volna, folytatta a sétáját.

* * *

Eve már megbánta, hogy nem kerülő úton ment haza. Mivel le akarta rövidíteni az hazavezető utat, ezért átvágott a Champs-Élyséesn.

– Jézusom – suttogta, amikor meglátta a sok embert az utcán. Nem szerette a tömeget, sőt tömegiszonya volt, ha fent állt a színpadon, és látta mennyi ember nézi őt, az nem zavarta, de ha már közöttük kellett lennie, szabályosan rosszul volt. Úgy érezte. nem kap levegőt, és a tömeg összenyomja őt, ha meg esetleg elesik, még agyon is taposhatják. – Eve, te nem vagy normális – szidta magát az orra alatt. – Miért erre jöttél mikor tudtad, hogy sokan vannak? Ha a lustaság fájna, már sírnál a fájdalomtól. − Az embereket kerülgetve igyekezett átjutni az út másik oldalára, hogy aztán eltűnhessen valamelyik kisebb mellékutcában. Vörös ujjatlan pólójában és fekete rövidnadrágjában is úgy érezte, meggyullad, nagyon melege volt, és már azt várta, mikor kezd el égni a ruhája. Érezte a szíve dobogását a fülében, sőt az egész testében, a tüdeje égett, de mindezt betudta annak, hogy sokan vannak, és ez csak egy egyszerű pánik roham. Nem is érzékelte, hogy majdnem az összes férfi utána fordult, és megbámulta. Hosszú, barna lábai, kecses, előkelő mozgása párosítva fényes rézvörös hajával minden férfit arra ösztönzött, hogy forduljon meg. Eve már megszokta, hogy megnézik, hiszen táncos volt, ha mindig azon izgult volna, hogy mindenki őt nézi, nem lenne jó versenyző. De akármennyire is szeretett volna gyorsan átjutni a tömegen a pánikroham miatt, muszáj volt leülnie, mielőtt átment volna az úttesten. Táskáját maga mellé téve leült a padra, és csak nézett maga elé. Többen odamentek hozzá, hogy jól van-e, Eve pedig mindenkit mosolyogva elküldött, hogy semmi baj. A teste szép lassan elhűlt, és végre érezte a hűvös szellőt, ami a Szajna felől fújt, a hal és a víz szaga keveredett az emberi testek szagával. A szíve lenyugodott, és végre minden olyan volt, mint előtte, mégsem indult el mindjárt. Csak ült, és figyelte az embereket. Nem volt szokása véleményt mondani ismeretlen emberekről, szeretett a saját kis világában élni, és boldog volt. Most mégis szinte tudta, melyik ember milyen, valahogy a viselkedésük, a mozdulataik megmutatták számára az igazi valójukat. Az átlagos emberek közül azonban egy valaki kilógott. Eve látta, de a férfi nem is foglalkozott vele. Az első gondolata az volt, hogy levehetné az a sapkát, mert elrontja az összhatást, a második pedig az, hogy ő nem átlagos. Fogalma sem volt, honnan tudta, de tudta, volt egy olyan kisugárzása a férfinak, ami azt ordította, hogy nem egy egyszerű ember. Eve-en végigfutott a hideg. „Gonosz!” sikította egy hang az agyában. Rossz érzése volt, szeretett volna elrohanni, hogy minél messzebb kerüljön a férfitól, a másik érzés, ami szintén a hatalmába kerített, azt súgta, a férfi őt keresi. Nem nézett rá, nem mutatta semmi jelét, hogy utána indul, mégis azt érezte, az illető tekintete őt kutatja a tömegben. A járása azt üzente mindenkinek, hogy ő itt a főnök, nyugodt volt, és valami hidegség áradt belőle. Nem akarta magára vonni a férfi figyelmét, ezért nyugalmat erőltetett magára, és ráérősen felállt, majd átsétált a másik oldalra. Kocsi kocsi hátán állt a parkolóban, tökéletes védelmet nyújtva a lánynak. Nem sietett, de belül legszívesebben elrohant volna. Nem tudom ki ez az ember, de nem is akarom megtudni. Éreztem, hogy engem akar, de Isten a tanúm rá, fogalmam sincs miért. Sosem voltam nagy hívő, sem Istenben nem hiszek, sem bármi másban. Minden ember a saját sorsának kovácsa, legalábbis szerintem. Sosem foglalkoztam azzal, hogy van e valami vagy valaki az emberek között, aki nem átlagos. Most mégis azt súgja valami az a férfi más volt.

– Jaj, Eve, térj már észhez! – korholta magát csendesen. – Biztos a pánikroham megkeverte az agyadat! Nem ez a legnagyobb gondod. – Ahogy az órájára nézett, rájött, hogy nagyon kell sietnie, hogy még vissza is tudjon érni időben a versenyre. Meggyorsította a lépteit, és az agya hátsó részébe száműzte az előbbi gondolatokat.

Eve és a családja egy ikerházban laktak. Az egyik lakásban Eve, a szülei és a húga, a másikban a nővére, az élettársával és a kislányukkal. Eve más sokszor gondolkodott azon, hogy elköltözik innen, de aztán mindig csak halasztotta és halasztotta. Nem azért, mert nem talált lakást, hanem azért, mert nem akart egyedül lakni. Itt mindig volt mit csinálni, imádta a húgát és az unokahúgát, sosem kellett unatkoznia. Most is nagy volt a nyüzsgés, már amikor belépett az ajtón, megcsapta az orrát kedvenc ételének illata, és a fülét a családja beszélgetése. Jó kedvük volt, és nevettek, ami az ő szívét is mindig megmelengette. Ő sosem gondolt úgy a családjára, mint nyűgre, persze nekik is voltak vitáik, de mindig megbeszélték. Mosolyogva dobta le a táskáját a földre. Izabella, az unokahúga vigyorogta totyogott elé, és nyújtotta felé kicsi kezeit.

–Szia, Bella! – kapta fel a kislányt, és puszit nyomott az arcára. Bella kinézetre egy az egyben az apjára, Peterre ütött. A kislány haja világos barna volt, a szeme zöld, a bőre fehér. Bellaval a karján lépett be a konyhába. Anyja épp a paellat keverte meg a serpenyőben, fekete haja összekötve lógott a hátán, mikor észrevette a lányát, fekete szeme büszkeségtől csillogott.

– Itt az én kis győztesem! – csapta össze a kezét Maria Cruz. – Annyira büszke vagyok rád. – Eve csak szégyenlősen mosolygott, mert még mindig zavarba jött, ha gratuláltak neki. Ezért inkább a nővére, Elena kezébe adta a kicsi Bellat.  

– Ugyan, anya! Nem nagy dolog! – legyintett Eve, és leült a nővére mellé. Mielőtt még az anyja feltehette volna „ez-igenis-nagy-dolog” című lemezt, a húguk, Kathy csoszogott be álmosan a konyhába. A három lány közül Kathy volt az egyetlen, aki az apjukra ütött. Ő a nővéreivel ellentétben szőke volt, kék szemű és fehér, mint a hó. Tizenöt éves tiniként, ahol csak tudott, lázadt, de a lelke mélyén szerette a családját. – Ilyenkor kell felkelni? – kérdezte vigyorogva Eve.

– Ilyenkor kell hazajönni? – vágott vissza szintén vigyorogva Kathy, és a hűtőhöz battyogott.

– Tényleg, ha már ilyen finoman felhozták a témát, hol aludtál? – szólt bele Elena is.

– Öhm… egyik versenytársamnál – mondta Eve, de nem tudott nem elpirulni.

 – Ohó, kitalálom Lennynél! – ragadta meg Kathy Eve vállát, mikor visszalépett az asztalhoz.

– És ha igen? – érdeklődött Eve. – Az én életem nem?

– Len nagyon rendes fiú! – szólt közbe Maria. – És egyáltalán nincs azzal gond, hogy végre összejöttetek. Így is túl sokáig tartott.

– Mi van? – lepődött meg Eve. – Ti ezt láttátok? Már hogy mi ketten… szóval… hogy alakul valami?

– Alakul? Már két éve alakult… – jegyezte meg Elena

– Mi alakul már két éve? – lépett be a lányok apja, Charles Cruz is a konyhába. Az apjuk európai volt, a spanyol vezetéknevét a nevelőapjától kapta. És igazság szerint az apjának köszönhették, hogy Charles és Maria találkoztak.

– Eve és Len kapcsolata – előzte meg a válasszal Eve-et Kathy. – Mert tegnap összejöttek.

– Na, végre!

– Na, végre?? Na, de apa! Legalább játszd el, hogy fontos vagyok! – fonta karba a kezét Eve.

– Jaj, elnézést! Szóval… nagyon remélem, hogy az a fiú rendesen fog veled bánni, mert ha nem, én…  – A férfi nyitva hagyta a mondatot, és mindenki érdeklődve várta a mondat végét. Charles csak hallgatott, és fokozta a feszültséget.  – … sajnos kénytelen leszek seggbe rúgni.

– Ajj, pedig én már valami extra befejezésre számítottam – sóhajtott fel látványosan Kathy.

Eve csak mosolyogva figyelte, a családját, ahogy nevetnek és boldogok. Ő is az volt, és semmi pénzért nem hagyná itt őket.

 Csak azt nem tudta, hogy az előbbi rosszulléte, nem egy egyszerű pánik roham volt. A testében elindultak azok a változások, amik az egész életét megváltoztatják. Csendesen kialakult benne valami, ami eddig nem volt ott…