Kristályba zárt érzelmek 15. fejezet

 

15. fejezet

     Zoé elgondolkodva kevergette a forró csokoládéját. Vele szemben Mona ugyanezt csinálta, néha-néha a barátnőjére pillantva. Körülöttük nyüzsgött a kávézó, mindenki beszélgetett, nevetett, csak ők ültek feszült csendben, várva, hogy valamelyikőjük megszólaljon. Zoé csak nézte az apró örvényt a bögrében, amit ő maga hozott létre. A gondolatok ugyanígy forogtak az agyában.

− Mona… − kezdett bele Zoé. – Ha lenne két fiú… és mind a kettőhöz vonzódnál… melyiket választanád? – Mona ránézett a bögréje pereme fölött.
− Várj, kitalálom, az egyik Daniel. – Zoé lassan bólintott. – A másik pedig Sebastian. – Mona hátradőlt és elégedetten figyelte Zoé döbbent arckifejezését, aztán a lány elvörösödött.
− Honnan tudtad, hogy róla van szó?
− Csak rátok kell nézni. Sebastian majd felfal a szemével, mindig lopva megsimogat valahol, te pedig hagyod. Oh, és képes téged megnevettetni, ami az utóbbi időben senkinek sem sikerült – felelte Mona. – Másrészt látszik, hogy Daniellel megromlott a kapcsolatotok. Nem fogjátok egymás kezét, igyekeztek elkerülni egymást… mármint, hogy ha nem muszáj, inkább külön vagytok.
− Ez így van – bólintott szomorúan Zoé. – Tényleg próbáltam megoldani a gondjainkat, de… az az este betette a kaput. Daniel elvágta magát nálam, és bár nem mondtuk ki a szakítást… ennek sajnos vége.
− Mit követett el Daniel, hogy ennyire kiakadtál rá? – kérdezte Mona és ivott egy kortyot.
− Bepróbálkozott pár nappal azután, hogy anyuék… meghaltak – nyögte ki elszorult torokkal. – Mármint úgy, és mikor nemet mondtam, még ő volt felháborodva, hogy mégis, miért nem akarom. – Mona felvont szemöldökkel bámult a lányra. – Aztán közölte, hogy én biztos megcsalom és mással élem ki a testi vágyaim, például Sebastiannal.
− És nem? – Zoé majdnem kiköpte a csokoládét és dühösen lecsapta a bögréjét. Szikrázó szemmel nézett a vele szemben ülő lányra és bántotta a lelkét, hogy ilyet gondol róla.
− Nem! Nem szokásom senkit sem megcsalni. Sebastiannal csak barátok vagyunk… − mondta Zoé, de a hangja a mondat végére elhalt.
− Mégsem csak barátok? – faggatózott tovább Mona.
− Egyszer… egyszer megcsókolt, mikor elvitt lovagolni.
− Lovagolni vitt – mosolyodott el Mona. – Ő legalább tudja, mivel lehet téged levenni a lábadról. Daniel sosem vitt el, igaz? – Zoé csak bólintott, és újra csak kavargatni kezdte a forró csokoládét. A szemei előtt újra látta, ahogy Sebastian ott áll Daniel lakásának ajtajában és szélesen vigyorog.

− Hát te? – mosolygott rá Zoé, és próbált nem gondolni arra, milyen jó volt éjjel a fiú mellett feküdni.
− Vedd a kabátod! – mondta Zoé legnagyobb megdöbbenésére.
− Mégis minek?
− El akarlak vinni valahova – mosolyogott Sebastian. – Szóval sapka, sál, kabát és indulás. – Zoét nem kellett sokáig győzködni, egyrészt, mert furdalta a kíváncsiság, hogy a fiú hova akarja vinni, másrészt nem sok kedve volt otthon ülni egyedül, harmadrészt pedig, nem szalasztott volna el egy alkalmat sem, amit Sebastiannal tölthet. Amikor pedig meglátta a lovardát, szóhoz sem jutott. Monan kívül senki sem tudott arról, hogy minden vágya kettesben, hóesésben lovagolni valakivel. Sebastian pedig kérés és megjegyzés nélkül kitalálta mit szeretne. Mosolyogva figyelte, hogyan szerszámozza fel a fekete csődörét, olyannyira, hogy Angel majdnem feldöntötte. A szintén fekete kanca izgatottan várta, hogy végre induljanak. Zoé felpattant Angel hátára és elhatározta, hogy nem érti félre Sebastian gesztusát. Egyszerűen csak két barát, aki szeret lovagolni, elmennek kettesben. Ennyi és nem több. Mégsem tudta megállni, hogy a gondolatai el ne kalandozzanak. Amikor lemaradtak Sebastianéktól nem tudta nem figyelni az előre mozgó csípőjét, az izmos combján az izmokat, amik dolgoztak ügetés közben, és a tekintete nem egyszer siklott a fenekére. Hatalmasat nyelt, és nem akarta látni az agyában meg-megjelenő fülledt, erotikus képeket, amin ők ketten szerepelnek és egy ágy. Ruha hol volt, hol nem, szenvedélyes csókok csattantak, izzadt testek tapadtak egymáshoz, elfúlt sikolyok, nyögések. Zoé teste felforrósodott már a képek láttán is. Megnyalta az ajkait és zavartan lehunyta a szemét, mikor a fiú hátrafordult a nyeregben. Remélte, hogy Sebastian nem tud olvasni a gondolataiban. Menten elsüllyedne szégyenében, ha a fiú megtudná, milyen mocskos gondolatai támadtak.
− Nem jössz? Mindjárt ott vagyunk – kiáltott a fiú, mire Zoé gyengéden Angel oldalához nyomta a sarkát, hogy beérjék a másik lovat. Mikor mellé ért, a fiú rámosolygott. – Azt hittem le akarsz lépni, így stikába.
− Eszem ágában sincs – felelte Zoé és újra elmerült a szürke szemeiben. Fogalma sem volt, hogy lehet rá a fiú ilyen intenzív hatással, hogy ha találkozik vele, mindenki másról elfeledkezik. Nem létezik Daniel, sem Mona, sem Lexi, se senki. De nem létezik sem a bűntudat, sem a fájdalom, sem a félelem a jövőtől, csak a jelen pillanat, vele.
− Végre mosolyogsz – jegyezte meg Sebastian, mire Zoé elkomorodott. – Jaj, nem azért mondtam.
− Nem lenne szabad mosolyognom. Zavar, hogy jól érzem magam veled, és nem úgy élem meg a gyászt, ahogy kellene. Nem lettem depressziós, nem törtem darabokra… legalábbis kívülről. Nem látszik, hogy szenvedek, olyannak tűnik, amilyen eddig voltam.
− Mit érzel, amikor a szüleidre gondolsz? – kérdezte Sebastian.
− Fájdalmat, dühöt… gyűlöletet… azt akarom, hogy aki megölte őket szenvedjen…
− Azért ne érzed a gyászt, mert a dühöd és a bosszúvágyad elnyomja. Nem a fájdalommal foglalkozol, hanem azzal, hogy aki fájdalmat okozott szenvedjen.
− Másrészt pedig azt csinálod, amit szeretsz – folytatta Sebastian. – Tudom, hogy milyen jó érzés lovagolni és kiszakadni a város rohanásából. Ezek az állatok csak szeretetet sugároznak felénk, megnyugtatnak, kikapcsolnak, boldoggá tesznek. Őszintén szeretnek minket, hiszen csak mi vagyunk nekik. – Zoé figyelte, milyen szeretettel simogatja meg az állat meleg nyakát. Lepillantott Angelre, aki felé fordította a fejét és ránézett nagy barna szemeivel.
− Ezek szerint te is szívbeli lovas vagy – mondta Zoé és a fiúra nézett. – Szereted ezeket az állatokat.
− Szeretném, ha tudnám – sóhajtotta Sebastian. – De ne erről beszéljünk! Mindjárt ott vagyunk.
Már mélyen bent jártak az erdőben, lovaik lépteit elnyelte a hótakaró, szemük elé a csupasz fák ágai hajlottak. A nap fénye a fehérségen táncot járva, csillogva követte őket útjukon. Zoé érdeklődve nézett körbe, mert erre még sosem járt. Messze elhagyták már a lovas iskola területét és a téli erdő csodálatos világa terült el körülöttük. Csend volt. Nyugalom. Mintha egy másik világban járt volna, ahol nincs más csak ő, a lova, és az a valaki, aki sokat jelent neki. Ránézett a fiúra, aki nem tartozott az ő világához. Aki vámpír, vért iszik, harcol, küzd a fajtájáért, aki több száz éves, aki normális esetben nem lehetne az élete része. De mégis itt van vele. Itt van és felforgatta az életét, mégsem bánta.  Az ösvény hirtelen kiszélesedett és egy kis tisztásra jutottak. Ennek a közepén terült el a befagyott tó. A gyenge napfény kacagva táncolt a csillogó hótakarón és a jégen. A táj mozdulatlan volt, emberkéztől mentes. Ez a hely tényleg egy másik világ volt. Zoé lenyűgözve bámulta a háborítatlan természetet. Főleg akkor mikor egy szürkésbarna őzmama meg a kicsinye nyugodtan, semmitől sem félve elsétáltak a tó mellett.
− Mi ez a hely? − suttogta Zoé, attól félve, hogy a hangjával megtöri a varázst.
− Itt régen egy boszorkány kunyhója állt. Távol a várostól, senkivel sem beszélve, amíg ki nem tört a nagy háború. Azon az éjjelen találkozott édesanyáddal és...
− Odaadta neki a tarot kártyákat – fejezte be Zoé, Sebastian mondatát. Keze akaratlanul is a zsebe felé vándorolt, ahol a tárcája mélyén ott lapultak a kártyák. − Már hetek óta próbálom megérteni, hogy mit jósolnak, de annyi mindent jelentenek. Anya szerinted megtudta fejteni a mondanivalójukat?
− Ha meg is fejtette, megtartotta magának – felelte Sebastian és leugrott a ló hátáról. Zoé követte a példáját és csizmája csendesen toppant a hóban. Nem kötötték meg a lovakat, tudták, úgysem mennek el. Szó nélkül sétálgattak, elszakadva egymástól a tisztáson. Zoé odasétált a tóhoz és belenézett a megfagyott víztükörbe. Önmagával nézett farkasszemet, mégis úgy érezte, ez a lány más, mint akivel eddig találkozott a tükörben. Két színű szemében csillogott valami furcsa. Elhatározás? Akarat? Cselekvéskényszer? Felpillantott és meglátta Sebastiant, amint épp egy hatalmas hógömböt gyúrt. Zoé arcán ravasz mosoly jelent meg, majd lehajolt, gyúrt egy hógolyót és a fiút felé dobta. A gombóc pontosan oda ment, ahova a lány akarta. Sebastian behúzta a nyakát mikor a hideg hólé lecsorgott a nyakán. Mikor megfordult meglátta a rajta kacagó lányt, majd ő is lehajolt.
- Na, várj csak! Ha harc hát legyen harc! - Ezek után hógolyók röpködtek, és az erdőt a nevetésük töltötte be. Zoé nevetve keresett magának menedéket, de Sebastian hógolyói mindig eltalálták. Már a mindene csupa víz volt, de nem érdekelte, tekintete nem egyszer Sebastianra tévedt, akinek arcán széles mosolyt látott. Apró helyes szemfogait először látta, mégsem ijedt meg, arca kipirosodott a hidegtől és a futástól. A lány figyelte, hogyan közeledik hozzá a fiú, majd futásnak eredt és a tóra futott. Nevetve kergették egymást, meg-megcsúszva, végül kikötve egymáson. Zoé kacagva nézett fel Sebastianra, mikor a fiú rázuhant. Testük szorosan simult egymáshoz, bár ez messze nem volt olyan erotikus, mint amilyennek hangzott. A vastag nadrágok, kabátok miatt, nem érezték egymást annyira, de már a tudat is elég volt nekik. Mélyen egymás szemébe néztek, Zoé vérnyomása a duplájára ugrott. Vágyakozva nyalta meg kiszáradt ajkait, de nem kellett semmit sem mondania. Sebastian ajkai a következő pillanatban szorosan az övére simultak. Majd a nyelvével gyengéden végigsimított a lány ajkain. Zoé egy percig se gondolkodott azon, hogy visszacsókoljon-e. Minden érzékszervét betöltötte a fiú ajkának íze. Édes, mégis fémes, vadító íz. Mindent kizárt az agya, nem érezte a háta alatti hideg jeget, nem érezte, hogy esni kezdett a hó, egyedül a fiú maradt meg. A testén végigcikázott a vágy, amit még Daniellel kapcsolatban sem érzett. Talán az, hogy tilos, talán az ismeretlen, vagy csak az eltitkolt érzelmei. A következő pillanatban a teste bizseregni kezdett és mintha kirántották volna a lelkét a testéből. Képek villogtak a szeme előtt, amik mind róla és Sebastianról szóltak. Hol szenvedélyesen csókolóztak egy ágyon, hol egymás ellen harcoltak, hol együtt neveltek egy szőke kislányt, de mindegyik kép Zoé halálával ért véget. A lány tehetetlenül nézte végig előző életeit, melyekben mindig Sebastian játszotta a főszerepet. Az utolsó képet látva azonban ellökte magától a fiút.
− Mi a baj? - kérdezte döbbenten Sebastian.
− Meg... megöltél... − suttogta Zoé, és tompa fantomfájdalom lüktetett a nyakában, ahol a fiú legelső találkozásukkor megharapta. A fiú tekintete elsötétült, majd feltérdelt, hogy ne szorítsa a jéghez a lányt.
− Láttad az előző életeid? − kérdezte halkan.
− Azt hiszem... − suttogta Zoé és felült. − Száz féle arc, és helyszín, csak a te arcod volt mindig ugyanaz, mely hol gyűlölt, hol szeretett. Legalábbis ezt mutatta.
− Hiba volt megcsókolnom téged. − Zoé torkába gombóc gyűlt, mikor a fiú kimondta. Nem akarta megbántani azzal, amit mondott. Figyelte hogyan áll fel és sétál el tőle, minél messzebbre. Utána akarta kiáltani, hogy nem úgy gondolta, hogy élvezte a csókját, hogy őt akarja, mégsem tette.

− Zoé! − rántotta vissza Mona hangja a jelenbe. Felnézett a bögréjéből a lányra, aki csak mosolygott. − Teljesen elbambultál.

− Csak elgondolkodtam – sóhajtotta Zoé. − Fogalmam sincs, hogy mit csináljak.
− Ha Sebastiant akarod, ha úgy érzed, vele más lehet, mint Daniellel, akkor mond ki a szakítást! Ne gondolkozz, hanem érezz! Kivel jobb?
− Most úgy érzem Sebastiannal, de Danielhez fűznek az emlékek.
− Az emlékek már elmúltak – mondta Mona. − Az a fontos, amit most érzel. Nem szabad csak azért együtt maradnod valakivel, mert szép emlékeid vannak.
− Sebastianhoz húz a szívem, mert... úgy érzem, ő tényleg ismer – mondta Zoé. Bár Mona a barátnője volt, mégsem mondta el neki sosem, hogy micsoda. Nem azért, mert nem bízott benne, tudta, hogy sose mondaná el senkinek, de félt a reakciótól. Félt attól, hogy a lány megijed és az egyik legjobb barátnője megundorodik tőle, ellöki magáról és szörnyetegnek fogja hinni. Ez az egyetlen titka volt a lány előtt és tudta, hogy ezt a sírba is magával viszi.
- Ha te így érzed, biztos így van – mondta Mona, majd az órájára nézett. - Indulnunk kellene, mert nem fogod ott érni a dékánt. - Zoé csak bólintott, majd fizetett. 
Csendesen sétáltak az utcán. Az ég szürke volt és vastag hófelhők takarták el a napot, de a havazáshoz túl hideg volt. Zoé mélyen a kabátzsebébe süllyesztette fázós kezeit, Mona pedig mélyen a fejébe húzta a sapkáját.
− Amúgy képzeld, jött egy új tanár az egyetemre, francia történelmet tanít és nagyon jó képű – mondta vigyorogva Mona.
− Na, de Mona! Bizonyára az apád lehetne – rázta rosszallóan a fejét Zoé, mire a barátnője oldalba bökte.
− Olyan vagy, csak azt mondtam, hogy jó képű, nekem még mindig a Benito jön be – mosolygott Mona. – A holnapi randi után remélem, már együtt megyünk vizsgázni.
− Randizni megy, és nekem nem szól – tettetett felháborodást Zoé, de mosolygott.
− Mert te most Sebastiannal vagy elfoglalva – kacsintott rá Mona. – Hát van e jogom az én ügyeimmel zaklatni téged?
− Igen van – ölelte át Zoé a lány vállát. – Hát én vagyok a barátnőd, nem?
− De igen. – Az egyetemre vezető utat ezek után csendben tették meg. Zoé remélte, hogy a dékán majd segíteni fog neki, hogy passzíválhassa a félévét, mert tudta, hogy nem fog tudni felkészülni a vizsgáira, viszont az ösztöndíjra is szüksége volt. Az egyetem, szokás szerint, zsongott a fiataloktól, akik hol órára siettek, hol haza indultak, némelyek pedig tanultak két előadás között. – Nézd csak, ott az új tanár. – lökdöste meg Mona Zoét. A lány felnézett és döbbenetes látvány tárult a szeme elé. Lucan gonoszan vigyorogva beszélgetett egy fiatal tanárnővel, aki a művészeti szakon szokott órát tartani. A nő szemei dühös szikrákat hánytak, majd hirtelen megragadta Lucan ingét.

Zoé ugyan felfogta, amit látott, de újra visszatért arra a napra, mikor Sebastiannal lovagolni voltak. Amikor életében először Lucan szemébe nézett.

Zoé is lassan felállt és legszívesebben Sebastian után rohant volna, aki a lovak felé vette az útját, valami mégis visszatartotta. Lassan lesétált a tóról és felvette az elejtett kesztyűjét. A teste hirtelen megdermedt, az összes érzékszerve sötétséget jelzett, menekülni akart. Felkapta a fejét. Körülötte a hó dühösen kavargott, és amikor a hópelyhek hozzáértek, ezernyi apró sebeket okoztak neki. Vér csorgott le az arcán, a kézfejéről a szűzi hóba esve.  Az agyában újra megszólalt a már jól ismert mondóka: Védd meg őt, mindentől, adj erőt, mikor félted őt. Bontsd ki szirmod halál virág, hagyja békén a gonosz világ. Szórd csak erőd szerte szét, üvöltsön ki hozzád ér. A hópelyhek pedig elolvadtak. Zoé megpördült, de cselekedni már nem tudott. Két erős marok fonódott a nyakára, és érezte, ahogy a háta nekiütközik a fának. Orrát betöltötte az előtte álló férfi varázserejének szaga. Szürke szeme hidegen csillogott, homok szőke haja a homlokába lógott, a nyakában ott lógott a varázsló medál. Vékony arca, gonosz mosolytól ráncolódott össze.

− Végre szemtől szembe – szólalt meg a férfi rekedt hangon.
− Ki a fene maga? – szűrte dühösen a fogai között Zoé. Gondolatok és kérdések cikáztak az agyában. Miért fojtogat engem? Miért érzek fekete gyűlöletet iránta? Miért akarom, hogy a vére szennyezze a kezem? Miért érzek tehetetlen dühöt? Mit tett? Hol van Sebastian? Miért nem segít? Miért hagy engem egyedül?
− Lucan vagyok, a varázslótanács vezetője – felelte a férfi mosolyogva.
− Kezet fognék magával, ha éppen nem azon ügyködne, hogy megfojt – mondta Zoé hidegen és még ő maga is meglepődött, milyen hideg a hangja. Az agyában állandóan ismétlődött a mondóka, a teste tűzben égett és készen állt rá, hogy a férfit porrá hamvassza.
− Nem foglak megfojtani – vigyorodott el Lucan. – Túl fontos vagy ahhoz, hogy megtegyem.
− Ó, ez igazán megható, de nem akarsz elengedni? Vagy az már túl nagy kérés lenne? – gúnyolódott Zoé és az első pillanati félelme szertefoszlott. Vörös haja végén szikrák pattogtak, aurája felizzott.
− Szemtelen van, kicsikém.
− Nem vagyok a kicsikéd – sziszegte Zoé, majd meglökte férfit és maga is meglepődött, mikor Lucan a tisztás másik végén kötött ki. – Maga megölte az anyám – bukott ki belőle, bár fogalma sem volt, hogy honnan tudta. A férfi arca elsötétült és a dühe gyomron vágta a lányt. Döbbenten vette észre, hogy a férfi minden érzelmét érzékeli, a fájdalmat, az izgatottságot, a dühöt, és a vágyat.
− Mit tudsz te rólam, kicsi lány? Semmit – vágta oda dühösen Lucan és visszasétált a Zoéhoz. A lány azonban mégsem hátrált el. Kihúzott háttal állt és várt. – Fogalmad sincs, hogy ki vagyok, fogalmad sincs, hogy mire vagyok képes, nem ismersz.
− Nem is akarlak – vágta oda Zoé. Lucan dühösen vicsorgott, majd suttogott valamit és megjelent egy fekete tőr a kezében. Az éles fegyver suhanva szelte keresztül a levegőt, majd… a fába csapódott. Zoé észre sem vette Sebastian mikor rántotta el a tőr útjából, de azt igen, hogy a fiú alatt fekszik a hóban. Majd Sebastian felpattant.
− Hagyd őt békén Lucan!
− Semmi közöd az egészhez, mocskos vámpír – csattan fel Lucan. – Zoé, boszorkány. Szüksége van rám, hogy tudja irányítani az erejét.
− Zoé, vámpír – közölte Sebastian. – Is. Az erejét pedig, ha jól vettem észre, tudja irányítani. Végülis a tisztás másik végén kötöttél ki.
− Mit tudsz te rólunk, élőholt?
− Többet, mint gondolod, Lucan. – Zoé közben feltápászkodott a földről, megdörzsölve fájó vállát.  Döbbenten nézett az előtte álló fiúra, aki mindig úgy helyezkedett, hogy ő védve legyen.
− Nem veled van dolgom – csattan fel Lucan. – Zoéval kell beszélnem. Velem kell jönnie.
− Soha! – vágta oda Zoé és kilépett a fiú védelméből, bár Sebastian tiltakozni szeretett volna. – Nem szívok egy levegőt olyas valakivel, aki elvette tőlem az anyám, a védelmezőm és a nevelőszüleim. Az én szememben nem vagy más, mint gyilkos és rosszabb vagy, mint egy vámpír. Ők legalább ráfoghatják az átkukra. De te… mire fogod?
− Szükséges rossz – felelte hidegen Lucan.
− Persze, hogyne – gúnyolódott Zoé. – Menj innen és szállj le rólam! Végleg. Nem leszek boszorkány.
− Még találkozunk – suttogta Lucan, gonoszan. – Mikor kettesben leszünk. – A következő percben pedig köddé vált.

Most pedig itt áll pár lépésre tőle és a tanárnővel veszekszik. Nyugalmat erőltetett magára és Monat követve odasétált. A fiatal lány szinte füstölgött a dühtől, de aztán Zoéra nézett. Ahogy a tekintetük találkozott Zoé felismerte benne Nana régi barátnőjét, Selenat. Bár a nő haja már nem kék, hanem fekete és idősebbnek tűnt, mint álmában, mégis tudta, hogy ő az.

− Minden rendben van? – kérdezte megszeppenve Mona. Selena elmosolyodott.
− Persze, drágám. Zoé beszélhetnénk egy pillanatra? – Zoé szóhoz sem bírt jutni, mert a nő máris megragadta a kezét és elhúzta onnan. Bár nem nézett Lucanra, érezte a férfi hideg, gyilkos tekintetét a hátában. Majd meghallotta a hátborzongató hangot az agyában: Mindenkit elveszek tőled, akit szeretsz. Akkor majd rájössz, hogy az az élet, amit én kínálok, jobb, mint amiben élsz. Enyém leszel. Testestől, lelkestől. Ő maga is észrevette mikor megtorpant. Agyát elborították a szörnyűbbnél szörnyűbb képek Mona, Rose és Daniel haláláról. Cafatokban heverő holttestek, vér, belső szervek. Itt egy ujj, ott egy szem, amott egy fej, megint másutt egy még dobogó szív. Aztán látta Nickyt, Anthonyt és Lexit, amint kínozzák őket, de meg mégsem tudnak halni. És végül Sebastian elgyötört, de nem megtört tekintetét. Ekkor kinyitotta a szemét és megpördült.
− Mona, nem jössz velünk?
− A tanár úr azt mondta, segít nekem felkészülni a vizsgára – felelte a lány. Zoé lassan pislogott egyet és látta maga előtt Mona saját vérébe fagyott testét az egyik teremben.
− Pedig azt hittem, akarsz találkozni Benitoval. Hiszen a dékáni iroda fele van a szekrénye. – Mona szeme felcsillant, majd bocsánatot kért Lucantól és már rohant is Zoé felé. Selena szélesen elmosolyodott, majd átölelte Zoé vállát és elindultak. Ahogy távolodtak, úgy csökkent Zoéban a feszültség, úgy engedte el a tagjait a férfi hideg tekintete miatti görcs.
− Szép munka volt – suttogta a fülébe Selena.
− Hogy kerülsz ide? – suttogta vissza Zoé, miközben figyelte, Monat, ahogy Benitohoz rohan, és Roset, amint nem messze tőlük egy fiúval beszélget.
− Mindig is a közeledben voltam – mondta Selena. – Most azonban felpörögtek az események. Már mindenki rólad beszél a vámpír világban.
− Látom, gyorsan terjednek a hírek – morogta Zoé, és egyáltalán nem örült neki, hogy tudnak a létezéséről. Még ő sem volt tisztában a saját erejével, tetteinek következményeivel, máris mindenki tőle várja a csodát. Selena megfogta a kezét és megállította.
− Miért nem örülsz ennek?
− Te is jól tudod, hogy anya nem véletlenül titkolta a kilétem mindenki előtt – felelte Zoé. – Nem vagyok kész. Még nem. – Selena hirtelen maga fele fordította a lányt és a szemébe nézett.
− De, igen. Kész vagy arra, hogy szembe szállj Lucannal. Most is ezt tetted. Fél tőled… mert mersz neki nemet mondani, mert tapasztalta az erőd, és tudja, hogy még a sötétmágia sem ér fel hozzá. És azt is tudom miért. – Zoé belenézett a nő szürke szemébe és látott benne valamit. Reményt. – Azért mert a tiéd a szeretetből fakad és nem a gonoszságból. Lucan tehet bármit, amíg te szeretsz, addig mindig le fogod győzni.  
 − Ez szép… de nem vagyok harcos – rázta a fejét Zoé. – Ahhoz hogy győzzek, fejlődnöm kell. Ha most mindenki meg tudja, hogy létezem, akkor most akarnak változást. De még nem lehet. Nincs itt az ideje.
− Pedig azt rebesgetik, a király idetart – engedte el a kezét Selena.
− Tartson. Az időt ő sem tudja meggyorsítani – felelte Zoé és még ő is meglepődött mennyire komolyan gondolja mindezt. Nem fogok találkozni a vámpír királlyal. Van ezer más dolgom is. Kezdve a ma esti találkozónkkal, Sebastiannal. Nem tetszett a tekintete.