Négy Őselem 2. - Szenvedés
Négy Őselem 2. – Szenvedés
Prológus
Vér… a tiéd és másé…
Veríték… a forróság kiszárít, megfullaszt, megéget…
Könnyek… a harag, a tehetlenség, a kín könnyei…
Fájdalom… A nap minden órájában, percében, másodpercében tomboló, elviselhetetlen szenvedés. A láva, amely porrá hamvaszt, hogy aztán kilökjön valahol, hogy te újra éledj. Majd kezdődik minden előrről. A többi démon, aki élvezi, ha megölhet... újra és újra és újra. Beléd mártja a kését, iszik a véredből és mikor újra éledsz, ismét megteszi.
Küzdelem az új testtel, az új erőkkel… amik nem teljesedhetnek ki, mert ide vagy bezárva…
A bűnnel élsz együtt, ami soha nem nyer megbocsátást…
Összetört álmok… melynek darabkái még mindig a lelkedben lakoznak és megsebeznek. Összetépnek. Magukhoz láncolnak.
Monoton, sivár, szürke táj immár minden démon otthona. Nem hagyhatjuk el a poklot, ahol csak annyi könnyebbsége van az embernek, hogy folytathatja a szenvedélyét. Itt nincsenek érzések, nincs lelkiismeret.
Ez nem az angyalok hazája. Nincsenek szárnyaink, nem vagyunk boldogok, nem vagyunk szabadok. Leláncolnak a saját bűnünk, tettünk, hibáink. A lelkünk nem szárnyal fel az égbe, az Istenhez. Mi az ő büntetésének súlyát hordozzuk a vállunkon.
Meghaltunk. Elsirattak minket. Megtisztulást azonban nem kaptunk.
Itt nőttem fel, itt haltam meg és most én teljesítem Istennel kötött egyesség rám eső részét.
A Sátán meghalt… A pokol pedig immár Lilith kezében nyugszik…
Prológus
Vér… a tiéd és másé…
Veríték… a forróság kiszárít, megfullaszt, megéget…
Könnyek… a harag, a tehetlenség, a kín könnyei…
Fájdalom… A nap minden órájában, percében, másodpercében tomboló, elviselhetetlen szenvedés. A láva, amely porrá hamvaszt, hogy aztán kilökjön valahol, hogy te újra éledj. Majd kezdődik minden előrről. A többi démon, aki élvezi, ha megölhet... újra és újra és újra. Beléd mártja a kését, iszik a véredből és mikor újra éledsz, ismét megteszi.
Küzdelem az új testtel, az új erőkkel… amik nem teljesedhetnek ki, mert ide vagy bezárva…
A bűnnel élsz együtt, ami soha nem nyer megbocsátást…
Összetört álmok… melynek darabkái még mindig a lelkedben lakoznak és megsebeznek. Összetépnek. Magukhoz láncolnak.
Monoton, sivár, szürke táj immár minden démon otthona. Nem hagyhatjuk el a poklot, ahol csak annyi könnyebbsége van az embernek, hogy folytathatja a szenvedélyét. Itt nincsenek érzések, nincs lelkiismeret.
Ez nem az angyalok hazája. Nincsenek szárnyaink, nem vagyunk boldogok, nem vagyunk szabadok. Leláncolnak a saját bűnünk, tettünk, hibáink. A lelkünk nem szárnyal fel az égbe, az Istenhez. Mi az ő büntetésének súlyát hordozzuk a vállunkon.
Meghaltunk. Elsirattak minket. Megtisztulást azonban nem kaptunk.
Itt nőttem fel, itt haltam meg és most én teljesítem Istennel kötött egyesség rám eső részét.
A Sátán meghalt… A pokol pedig immár Lilith kezében nyugszik…
