Kristályba zárt érzelmek 14. fejezet

Nagyon sajnálom, hogy ennyit csúsztam, de bevallom őszintén arra emlékeztem, hogy 27-re ígértem nektek fejezetet... Ezek a vizsgák megkevertek :/ De itt az új fejezet, bár kicsit rövidke :)

 

14. fejezet

Zoé dühösen bevágta maga mögött az üvegajtót. Fázósan összehúzta magán a kabátját, letörölte a könnyeit, majd pizsamában és papucsban elindult a garázs felé. Tiszta, lábnyom nélküli hó takarta be a kertet, lélegzete fehér pamacsként hagyta el az ajkát, papucsba bújtatott lába majd lefagyott. Nem hiszem el, hogy ennyire szexmániás! Komolyan ennyire félre ismertem volna ez alatt a közel két év alatt? Nem tudja felfogni, hogy nincs kedvem lefeküdni vele, mikor két napja megölték a szüleim. Épp elég gondom van és ő még rátesz egy lapáttal. Ennyire nem szeret engem? Ennyire nem érdekli mit érzek? Csak az a fontos, hogy ő jól érezze magát, neki jó legyen, engem pedig nagy ívben leszar. Na jó, azt talán nem, de ma rohadtul nem úgy viselkedett, mintha érdekelné a lelki világom. Nem hiszem el, hogy az a baja, hogy nem bújok vele ágyba! Milyen barát az ilyen? Én meg vele akartam leélni az életem. Most már nem vagyok ebben olyan biztos. Eddig nem volt oka arra, hogy féltékenykedjen Sebastianra, de hamarosan kap rá okot.

Még jobban összehúzta magán a kabátot és felnézett a garázs fölötti kis házra, ahol ugyan csak egy szoba volt, de neki tökéletesen megfelelt arra, hogy ne kelljen egy levegőt szívnia Daniellel. Emlékezett rá, hány nyári estét töltöttek itt kettesben, mikor aztán elnyomta őket az álom az ágyon. Dühösen letörölte kibuggyanó könnyeit, mert tudta, még Daniel sem érdemli meg, hogy sírjon miatta. Már majdnem elérte a garázst, mikor megtorpant.
− A francba, a kulcs – csapott a homlokára, majd sóhajtva megfordult és visszaindult a házba. Fázósan dörzsölgette a kezeit, és semmi másra nem vágyott, csak hogy végre felmelegíthesse a lábait. De a házba már nem jutott be, mert a következő másodpercben valaki megragadta a torkát és a falnak nyomta. Egy pillanatra minden tótágast állt, a szeme előtt, minden apró kockákra esett, majd mikor kitisztult, egy nőt pillantott meg. Hosszú fekete haja keretezte az arcát, szürke szemeit összehúzva vette szemügyre Zoét, hófehér bőre csillogott a holdfényben, vékony ujjai a nyakára fonódtak. Nem kellett sokáig gondolkodnia azon, kicsoda a fojtogató. – Lisbeth!
− Milyen megtisztelő. Tudod a nevem – vigyorodott el gonoszan a nő és tovább fojtogatta.
− Nem akarsz egy kis levegőt adni nekem? Tudod, így megfojtasz – nyögte Zoé.
− Tisztában vagyok vele – vigyorgott tovább a nő és nem engedte el. – De tudod, különösebben nem érdekel. Miért kellene téged életben hagynom?
− Mert én vagyok a Megmentő? – próbálkozott Zoé, miközben megragadta a nő csuklóját. Lisbeth felnevetett.
− Tudod, nem nagyon érdekel az, hogy te vagy a Megmentő. Én nem vágyom visszakapni az érzelmeim. Jó így, ahogy van.
− Jó lelkiismeret furdalás nélkül gyilkolni, ugye? – kérdezte Zoé és a dühe most úgy személyt talált magának. Az előtte álló nőt, aki megölte Paolat, Patriciat és még sok mást csak azért, hogy szórakozzon. A harag, mint a kráterből kiömlő láva, elborította, és semmi más nem maradt, csak a düh. Meghallotta Lisbeth kiáltását és érezte, hogy a nő elkapja a kezét a torkáról.
− Te kis ribanc! Megégettél – kiáltott a nő dühösen. Zoé vetett egy pillantást Lisbeth felhólyagosodott csuklójára, de nem tudta sajnálni.
− Ez semmi ahhoz a fájdalomhoz képest, amit az áldozataid éltek át. Téged nem érdekel semmi más, csak hogy te ehess és vadászhass. Belőled már kiveszett minden emberi vonás, meg sem érdemeled, hogy visszaadjam neked az érzelmeid – vágta oda Zoé.
− Ez a szörnyű valóság aranyom – vont vállat Lisbeth. – A vámpírok ilyenek, és lehet, hogy Sebastian el akarja hitetni veled, hogy ő milyen szent, de nem az. Ismerem eléggé ahhoz, hogy tudjam bizony ő is vadászik, ő is ölt már embert, és talán belőle is kezd kiveszi az érzelmek utáni vágy.
− Nem él bennem álomkép Sebastianról, megnyugtatlak – gúnyolódott Zoé. – De mégis te gyilkolsz ész nélkül, vér utáni vágytól részegen. Ideje lenne elhagynod a várost, nem gondolod?
− Mintha csak anyádat hallanám – forgatta a szemét Lisbeth.
− Ne merd a mocskos szádra venni az anyám nevét! – sziszegte dühösen Zoé, és az aurája vörösen felizzott. – Nincs jogod kiejteni a nevét.
− Haj, de véded, pedig tudtom szerint öt évesen magadra hagyott.
− Semmit sem tudsz az anyámról – sziszegte dühösen Zoé és közel hajolt a nőhöz. Megcsapta a vér, a halál, és a föld szaga.
− Annyit mindenki tud, hogy nagy kurva volt – vigyorgott Lisbeth. Zoé szemei megint a színüket kezdték változtatni végül azonban zölddé vált mindkettő. A gyűlölet elborította az agyát, mint ahogy a cunami végig söpör a parton és nem hagy maga után semmit, csak fájdalmat. Zoé gondolkodás nélkül, ösztönből tette a kezét a nő homlokára és azt kívánta Lisbeth érezze, milyen fájdalmat okozott másoknak. Az agya kikapcsolt és még a nő kiáltásait sem hallotta. Úgy érezte, mintha kívülről nézné a tetteit, hidegen csillogó zöld szemeit, a kiabáló, térdre rogyó Lisbeth-et. A nő szürke szemei barnává változtak, könnyek folytak végig az arcán, kezei a hóba hanyatlottak. Tudta, milyen képek futnak Lisbeth szemei előtt, és tudta, mit érez, ugyanis ő is ezt látta, érezte. Vágy. Vér. Holttestek. Könnyek. Fájdalom. Félelem. Halál. Hidegség.
− Szörnyeteg vagyok – suttogta hirtelen Lisbeth, visszarántva Zoét a testébe. – Kegyetlen gyilkos vagyok, akinek semmi és senki se szent. Hogy süllyedhettem idáig? Hogy győzedelmeskedhetett rajtam a vágy annyira, hogy idáig csússzam?
− Emlékezz erre, ha újra gyilkolni készülsz! – mondta hidegen Zoé, de még mindig nem vette le a nő homlokáról a kezét.
− Ezekkel az emlékekkel létezni nem lehet. Túl sok fájdalmat és szenvedést okoztam – nyögte ki Lisbeth, majd kirántotta a tőrt a derekán lévő övből. Sebastian úgy termett mellettük a semmiből, mint az első csillag az égen. De a nő nem Zoé ellen fordította a fegyverét, hanem a markolattal a lány felé nyújtotta. – Ölj meg! Szabadíts fel! – Zoé a tőrre nézett, ami szintén sok ember életét oltotta ki. Sosem gondolta magáról, hogy képes lesz ilyenre, mégis elvette a tőrt. A hold ezüstös fénye végigtáncolt rajta, mielőtt Lisbeth szívébe hatolt volna. A nő szemében még egy pillanatra felvillantak az érzelmek, amelyeket egész életében elzártak a szíve elől, majd a teste fehér porrá omlott és elkeveredett a hóval.

* * *

Sebastian az este nagy részét a gesztenyefa egyik ágán töltötte, Zoéra vigyázva. Bár a lány erről nem tudott, a csapatból mindenki egyetértett abban, hogy Zoénak védelemre van szüksége. Így hát, Sebastiannak jutott a feladat, hogy ma éjjel vigyázzon rá. Fogalma sem volt, hogy min veszett össze Zoé és a barátja, de amint a lány kilépett a házból az érzékszervei életre keltek. Mégis megdöbbent, mikor Lisbeth megtámadta a lányt. Valami mégis visszatartotta attól, hogy segítsen neki. Csak figyelt és hallgatta a két nő beszélgetését. Döbbenten hőkölt hátra, mikor Zoé Lisbeth homlokára tette a kezét és a nő térdre esett. Ismerte a nőt, túlságon is jól. Éveket töltött mellette, miután átváltoztatta. Ő képezte ki, ő akart belőle ugyanolyan gyilkoló gépet csinálni, mint ő maga is volt, ő volt belé titkon szerelmes és ő gyűlölte meg Sebastiant örökre, mikor nemet mondott neki. Sosem vált a fiú számára az a példakép, aki akart lenni. Miután elváltak kezdődött csak az igazi sorozatgyilkosság. A nő falvakat irtott ki, városokat tizedelt meg és élvezte. Mégsem ment oda Zoénak segíteni. Látta Zoé szemében felgyulladni a haragot. Lisbeth szájából ömlő, őszinte érzelmekről árulkodó szavak megdöbbentették. Mi a francot csinál ez a lány Lisbethel? Megbánta minden tettét? Hát én ezt nem értem. De mikor meglátta, hogy a nő a tőre után nyúl, gondolkodás nélkül mellettük termett. Az igazi sokkot mégis az okozta, hogy Lisbeth azt kérte ölje meg és Zoé megtette. Uramisten. A lány megtántorodott, szemei újra két színűvé váltak, a tőr halkan puffanva ért a hóba. Sebastian megragadta a lány vállát, aki remegve nézett Lisbeth vérétől összekent kezére.

− Mit csináltál vele? – találta meg a hangját Sebastian.
− Nem tudom – suttogta Zoé, még mindig a kezeit nézve. – Azt hiszem, visszaadtam neki az érzéseit és az elnyomott emlékeit egy pillanatra. – Sebastian hosszan kifújta a levegőt.
− Jól van, inkább menjünk be! Megfázol. – Zoé elindult ugyan, de pár lépés után megállt és lehajolt. Egy marék havat dörzsölt a kezére, hogy lemossa a vért. Sebastian nem szólt semmit, csak figyelte. Figyelte a küzdelmet a vér ellen, a gyilkosság gondolata ellen, a tett ellen. Előbb vagy utóbb le kell küzdenie az ellenszenvet a gyilkolás ellen. Hiszen vámpír, sajnos ez az életünk. Bár igyekszünk elkerülni ilyen helyzeteket, mégis megtörténik. Evés közben, harc közben.

Miután bejutottak a garázs fölötti szobába, Zoé maga köré tekerte az összes ott lévő plédet és takarót, de még így is reszketett. Két színű szeme a fiúra tévedt, majd megnyalta kicserepesedett ajkait.

− Bárcsak én se éreznék semmit! – szólalt meg halkan.

− És az ugyan miért lenne jó? – nézett rá Sebastian szürke szemeivel és az ajtónak dőlt.

   − Mert akkor most nem fáznék – villantott rá egy mosolyt Zoé, de a fiú csak karba tett kézzel várt. – Mert akkor nem fájna, hogy Daniel így viselkedik, nem szakadna bele a szívem a szüleim elvesztésében, nem lenne lelkiismeret furdalásom, hogy sosem leszek olyan lány, mint amilyet anyám szeretett volna faragni belőlem, és most nem érzeném azt, hogy gyilkos vagyok.

− Szabadító vagy – vetett ellen Sebastian. – Megszabadítottad Lisbeth-et saját magától, az embereket pedig megmentetted. Néha be kell mocskolnunk a kezünket egy jó dolog érdekében.

− De miért fáj?

− Hogy tudd, élsz! – mondta Sebastian. – Mi vámpírok nem érzünk, mint egy vegetáló szervezet élünk napról napra. Hétről hétre. Évszázadról évszázadra. Csupán egy szerepet játszunk, hogy meggyőzzük magukat igenis élünk. Nevetünk, de belül nem örülünk, sírunk, de belül nincs fájdalom, gyűlölünk, de belül csak ridegség van. Felveszünk egy álarcot, és mint egy színész, csak játszunk. Az emberekkel próbáljuk elhitetni, hogy ugyanolyanok vagyunk, mint ők, de erre esélyünk sincs. Nem lehetünk érző lények, mint ti. Nem szerethetünk, nem szenvedhetünk.

− Ugyan ki akarna szenvedni? – vágott vissza Zoé.

− Azok, akik már nem is emlékeznek rá, mi az – mondta Sebastian és halványan mosolygott. – Élj meg minden érzelmet és próbáld meg átadni másnak! Szórd szét a szereteted és az érzelmeid, hogy mi is érezzünk végre valamit! Nekem ezt jelenti Megmentőnek lenni.

− Sebastian… te titkon talán érzel? – kérdezte Zoé mosolyogva.

− Nem. Csak tudom, hogy mit kellene éreznem. Még emlékszem, milyen volt szeretni, milyen volt, ha fáj valami, és visszavágyom.

− Ahogy Lexi is – suttogta Zoé. – Láttam a tekintetén, mikor letörölte a könnyeim, hogy ő is akar.

− Ez már csak rajtad múlik – Zoé a fiú szürke szemébe nézett.

− Hidd el, hogy rajtam nem fog múlni, ha oda jutunk. – Sebastian pedig végre látta megcsillanni azt a szemében, amire várt. Az elhatározást. Az akaratot, hogy mindent megtesz azért, hogy a vámpírok újra érezzenek. A lány aztán nagyot ásított és oldalra dőlt.

− Min vesztetek össze Danielel? – bukott ki Sebastianból a kérdés, bár nem akarta feltenni. Zoé kinyitotta az egyik szemét. A zöldet.

− Semmi fontoson – morogta félálomban. Sebastian már megfordult, hogy kimenjen, mikor a lány megszólalt. – Ne menj ki! – A fiú a válla fölött hátra lesett. – Feküdj mellém! Kérlek! – Sebastian sokáig nézett rá, végül mégsem tudott ellenállni neki. Elfeküdt a takaró felett és hagyta, hogy a lány hozzá bújjon. A lány illata, lélegzése, és a belőle áradó melegség felébreztette az érzékszervit. Meleg ujjai az övére fonódtak és a derekára húzták. Zoé hozzá simuló teste eldöntötte a belsejében tomboló vitát. A teste, a lelke, még a nem létező érzelmei is Zoé után kiáltottak. Nem lenne szabad beleszeretnem. Nem lenne szabad bármit is akarnom tőle. Nem lenne szabad mégis… akarom… De ugyan mit adhatok én neki? Szerelmet nem. Testi kapcsolatot? Annak ugyan mi értelme? Semmit sem adok neki, amit Daniel ne tudna neki megadni. Felesleges is gondolkodnom ezen. Zoé Danielt szereti. Mély levegőt vett, de mindjárt meg is bánta. A lány illata és a szeme előtt lüktető ütőere együtt felébresztette a vér utáni vágyát. Meg akarta ízlelni és lenyelni a lányban csörgedező meleg vért. Azt akarta, hogy ő tartsa életben. A szemfogai megnyúltak és már a lány nyaka felé mozdult, mikor Zoé megfordult. Kezeit finoman ökölbe szorította.

− Ne tedd! – suttogta, mire a vágy, meglepő módon visszahúzódott. Kifújta a levegőt és már nem is gondolkodott azon, milyen hatalma lehet még a lánynak. Miközben hallgatta a lány szuszogását, megpróbálta leküzdeni a testi vágyát is. A meleg test szinte vonzotta magához.