Kristályba zárt érzelmek 13. fejezet

13. fejezet

 

Kijelentem, megőrültem. De tényleg. A gyilkosságok miatt a dékán, tanítási szünetet rendelt el, én pedig ahelyett, hogy a barátommal és Monaval tölteném a napot, ide jövök a vámpírokhoz egy baráti csevejre. Nem. Tényleg elment a józan eszem. Miért jöttem ide? Azért hogy választ kapjak a kérdéseimre, hogy talán végre megértsem, mi ez az egész és mit várnak tőlem. Hogy találkozzam Sebastiannal. És hiába mondom magamnak, hogy neki semmi köze ahhoz, hogy itt vagyok, akkor hazudok magamnak. Akarok találkozni Sebastiannal. Pedig nem lenne szabad… nekem ott van Daniel, akivel le akartam élni az életemet, aki minden hülyeségem elviseli, aki szeret… nekem pedig viszont kellene szeretnem és szeretem is… Zoé felnézett a kovácsoltvas kapura és felsóhajtott.  Ugyan kit áltatok? Ha szeretném még Danielt, nem gondolkodnék azon, hogy milyen lehet csókolózni Sebastiannal, nem vágynám újra megérinteni, és nem róla álmodnék. Lehunyt pilláin át újra látta az éjszakai álmot. Zoé körülnézett az ismeretlen szobában, és a tekintete megállapodott a sötét íróasztal szélén üldögélő Sebastianon. A fiú tekintete meghatározhatatlan volt, hideg, de mégis megcsillant benne valami. Talán a vágy. Lassan közeledett felé. Óráknak tűnő másodpercekig bámulták egymást közvetlen közelről. Aztán végre hozzáért. Karjai átölelték a derekát, ajkai a szájára préselődtek. Zoé teste felforrósodott, szíve meglódult, és minden megszűnt körülötte. Mikor Sebastian hideg keze végigsimított a gerincén, megborzongott és még jobban a fiúhoz simult. A fiú hirtelen elhúzódott és neveket kezdett sorolni. Ismeretlen női nevek, mégis Zoéhoz tartoztak. Ahogy sorolta a neveket, úgy érzett hol gyűlöletet, hol szeretetet, hol felemésztő vágyat. Mikor Sebastian rávetette magát és fogai a torkába mélyedtek, nem tiltakozott. Nem akart, végül felriadt. Zoé megdörzsölte a szemét és próbált nem gondolni a csókra. Ez csak egy álom, egy őrült álom. Semmi közöm hozzá és nem is lesz. Meghallgatom mit akarnak, megpróbálok nekik segíteni, és az útjaink elválnak. Nem lesz egy a jövőnk. Megrázta a fejét és határozottan belökte az ajtót. Sietve tette meg az utat a házig, de hiába kopogott az ajtó nem nyílt ki. Végül lenyomta a kilincset és a bejárat nyikorogva kinyílt. Kíváncsian bedugta a fejét és döbbenten nézett körül a hatalmas hallban, majd elkiáltotta magát.

− Hahó! Van itt valaki? – A ház csöndes volt és hideg, ezernyi porszem csillogva kavargott a levegőben. Még mindig nem jött eléje senki, ezért becsukta maga mögött az ajtót és a táskája sarkát vakargatta. Tekintete végigsiklott a hatalmas lépcsőn, de nem mert felmenni. – Hahóó! Sebastian! Lexi! – Mikor meghallotta a lépteket felsóhajtott, de nem az érkezett, akire számított. A lépcsőfordulóban ugyanis Anthony jelent meg, akinek elkerekedett a szeme mikor meglátta a lányt. Zoé nagyot nyelt, mert még élénken élt az emlékezetében a fiúval való nézeteltérése, még mindig érezte a nyakára fonódó ujjakat. Már meg akart szólalni, mikor Anthony végre megtalálta a hangját.
− Te meg mit keresel itt? – De meg sem várta a lány válaszát, már le is rohant a lépcsőn és a lány után nyúlt. Zoé reflexből lépett arrébb. A táska puffanva ért le a földre. A lány maga is meglepődött a körülötte megjelenő vörös-arany csíkos aurán és a testén végigszáguldó erőn. Újra megszólalt a fejében a már jól ismert mondóka, ami mindig felzúgott, amikor megjelent az ereje. Már megszokta, egyáltalán nem zavarta már, főleg, hogy tudta, neki akar segíteni. Anthony morogva megállt tőle jó pár lépésre.
− Szerintem sem kellene közelebb jönnöd – mondta Zoé halkan, de később rájött, hogy ezzel csak olajat öntött a tűzre. Anthony dühösen felmordult és gondolkodás nélkül rárontott a lányra, akit sikeresen le is döntött a lábáról, mert nem volt felkészülve. Zoé látta egy pillanatra a fiú kéken világító szemeit és a hegyes szemfogait, érezte a meleg nyálat a nyakára cseppeni.

* * *

Sebastian szélsebesen rohant ki a szobájából, mikor meghallotta Anthony hangját. Lexi arcán ugyanazt látta, amit az ő arca is tükrözhetett, hogy itt baj lesz. Anthonynak senki sem szólt, hogy Zoé meg fogja őket látogatni, és arra nem gondoltak, hogy esetleg nem fogják hallani, ha megjön. Mind a hárman döbbenten álltak meg a lépcső tetején. Lexi leesett állal bámulta Anthonyt, aki épp maga alá szorította a lányt és meg akarta harapni.

− Anthony! – süvített végig Sebastian hangja az előszobán. – Ha jót akarsz magadnak leszállsz róla! – A fiú kéken villogó szemmel nézett rá, de mikor Sebastian elindult felé, felpattant a lányról. Zoé hatalmasat lélegezve ült fel.
− Majdnem megöltél – kiáltott Zoé, mikor megtalálta a hangját.
− Legalább kivettek vagyunk – vágott vissza Anthony. – Még mindig fáj a vállam a múltkori akciódtól.
− Megjegyzem, akkor is te támadtál rám – állt fel Zoé és leporolta a nadrágját. Anthony összefonta a karjait a mellkasán.
− Te meg kémkedtél utánunk. – Zoé nyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de végül szó nélkül becsukta, mert nem tudott mit felhozni mentségére. Sebastian mosolyogva állt kettejük közé.
− Na, most hogy ezt megbeszéltétek, szent a béke? – Zoé letörölte a nyakáról Anthony nyálát.
− Ha többet nem támad nekem, engem nem zavar. – Anthony a szemét forgatta, de inkább nem szólt többet.
− Örülök, hogy eljöttél – fordult Sebastian a lány felé.
− Így beszéltük meg nem? – mosolyodott el Zoé, de Lexi nem hagyta, hogy elmerülhessen a fiú szemében, mert már rángatta is be a nappaliba. – Mi ez a nagy sietség?
− Gondoltam átveszem a háziasszony szerepét, mert ezek a fiúk ilyet nem ismernek – mondta Lexi, miközben lenyomta a kanapéra. – Teát?
− Elfogadom, köszi. Teljesen átfagytam, míg ideértem a lovardából.
− Akkor elmagyarázhatnád Sebastiannak merre van, mert szegényem már beleőrül, hogy nem lovagolhat – ült le Zoé, mellé Nicky, és a fiúra vigyorgott. Sebastian megállt a kandalló előtt és belebámult a tűzbe. Zoé figyelte a vörös fényben játszó fehér arcát és azt kívánta, bárcsak ne érezné a gyomrában a pillangókat. Tudta, hogy félnie kellene, hiszen öt vérszomjas vámpírral ül egy szobában, még sem tette, inkább azt érezte, hogy közéjük tartozik. Valahogy biztonságban érezte magát, mint egy farkas, aki meglelte falkáját.
− Nos, miről szeretnél tudni, picinyem? – nyomta Lexi Zoé kezébe a teát, majd leült melléje.
− Kezdjük talán azzal, mit jelent az, hogy én vagyok a Megmentő?
− Rendben – bólintott Sebastian és felé fordult. – Akkor kezdjük a legelején. A Nagy Háború előtt, ami közel tíz évig tartott, a vámpírok és a varázslók megéltek egymás mellett. Igaz, akkor is voltak köztünk súrlódások, de nem gyilkoltuk egymást ilyen dühvel. Aztán az olyan vérszomjtól megőrült vámpírok, mint Lisbeth, puszta szórakozásból megkínoztak és megöltek egy mágust. Ezek után persze kitört a háború. Nagyon sok harcost veszítettünk, vámpírt és varázslót egyaránt, emberekről nem is beszélve. Értelmetlen csatákat vívtunk. Aztán a mágusok, létre hozták a követ.
− A követ?
− Hogy minket megállítsanak, elmondtak egy tiltott varázslatot, - persze Lucan nagyapja nem arról volt híres, hogy betartotta a szabályokat, - amivel minden érzésünket, örömöt, bánatot, fájdalmat, kivéve a vérszomjat, egy kőbe zárták. A követ pedig elrejtették, hogy ne mi találjunk rá és ne kaphassuk vissza emberi mivoltunk.
− És most jön a legenda – vágott közbe Anthony.
− Igen, most jön a legenda, amiben sokan nem hisznek – jelentette ki Sebastian, és sokat mondóan a fiúra nézett. – Úgy tartják, egy másik varázsló, hogy úgy mondjam kiegészítette az eredeti varázslatot, azzal, hogy ha egy valaki összetöri a követ, az érzelmek kiszabadulnak, és a vámpírok megmenekülnek attól, hogy őrült gyilkossá váljanak. − Zoé szó nélkül nézett rá és nem kérdezett semmit. Sebastian belenézett azokba a két színű szemekbe, amik első pillanattól fogva tartották. – De az a valaki nem lehet egy egyszerű ember. Annak a valakinek az egyik szülője vámpír, a másik pedig varázsló kell legyen.
− Ezért vezették be, hogy varázsló és élőholt nem keveredhet – szólt közbe Lexi. – Féltek, hogy valaki véletlen megszüli a Megmentőt vagy Örököst, ahogy ők hívják.
− Mégis megszülettem – suttogta Zoé és a nyakláncával kezdett játszani. – Vagyis ha jól értem az a dolgom, hogy összetörjem a követ és visszaadjam nektek az érzelmeiteket.
− Pontosan – bólintott Nicky. – A vérszomjon és a vágyon kívül nem érzünk semmit. Sem bűntudatot, sem fájdalmat, sem örömöt.
− Mégis mosolyogtok – nézett egyikről a másikra.
− Ha nem tennénk úgy, ahogy éreznünk kellene, már régen megőrültünk volna, vagy magunkkal végeztünk volna – felelte Anthony. – Érzelmek nélkül sivár az élet. Hideg és élvezhetetlen.
− Anyád tanította meg nekünk, hogyan mutassuk ki azt, amit csak gondolatban érzünk – mondta Sebastian.
− Ismertétek anyámat? – csillant fel Zoé szeme és látszott rajta, hogy mennyire vágyik arra, hogy valaki meséljen neki róla.
− Lexi, Anthony és én, még ismertük anyádat. Felnéztünk rá, nagy harcos volt és jogosan választották volna meg királynőnknek. Ő jól kormányozta volna a társadalmunkat, és máshogy viszonyult az emberekhez, varázslókhoz, mint a mostani király.
− Szerettétek őt? – kérdezte halkan Zoé.
− Amennyire csak érzelem nélkül szeretni lehetett – felelte Sebastian. – Soha nem gondoltuk volna, hogy pont az ő gyereke lesz a Megmentőnk. – A lány a kezébe fogta a láncot.
− Azt kívánom, bárcsak olyan erős lennék, mint szeretnétek, de félek, ez csak álom marad számotokra. Szeretnék segíteni, de kevés vagyok ehhez – felelte Zoé.
− Ne légy kishitű – bokszolta vállon Lexi. – Egy kis önvédelmi oktatás, néhány nap gyakorlás és máris helyben vagyunk. Az erőd úgyis megvéd téged, és mi sem hagyjuk, hogy bárki hozzád nyúljon.
−Neked úgysem kell majd a csatákban részt venned – szólt közbe Sebastian. – Neked csak a követ kell összetörnöd, bár tény, hogy a hozzá vezető út nem lesz zökkenőmentes, de megoldható.
− És merre van a kő? Vagy kristály, vagy mi ez?
− Öööö… ez egy jó kérdés… senki sem tudja – felelte Nicky. – Mindenki keresi, de senki sem találja. Talán ez a feladat is rád vár.
− Kicsit sok feladatot kaptam a nyakamba – jegyezte meg Zoé.
− A megmentők élete már csak ilyen – villantotta rá a mosolyát Lexi. Zoé visszamosolygott és hátra dőlt.
− És szerintetek hogy fogunk a kő nyomára bukkanni? – szólalt meg most először Benjamin.
− Szerintem majd Zoé, tudni fogja, hol találjuk meg – mondta Sebastian. – Ha olyan, mint a dédanyja, akivel Nana találkozott, akkor a jövőbe is lát. Vannak álmai, amik mutatják az útját. – Zoé teste megfeszült, mert eszébe jutott a Sebastianos álma. Ha az is megtörténik… Bár az is igaz, hogy eddig minden álmom valóra vált. – Igaz? Vannak álmaid?
− Igen, vannak álmaim, és már nem egy valóra vált.
− Amint a kőnek is meg kell jelennie a történetben, Zoé tudni fogja. Ebben teljesen biztos vagyok.
− Ha te mondod Sebastian – vont vállat Benjamin. – Te vagy a főnök. Ha megbocsátotok, én felmegyek a szobámba. – Zoé döbbenten nézett a távozó fiú után.
− Ne törődj vele! – legyintett Nicky. – Ben sosem tud felengedni, esküszöm, rosszabb, mint egy jégcsap. 

Ő maga is meglepődött milyen hamar eltelt velük a délután, attól függetlenül, hogy nem éreznek, a humoruk semmit sem homályosult. Sokszor sírva nevetett a vicceiken, Anthonyval folyton szekálták egymást, de sosem léptek át azon a bizonyos határon, Lexi pedig úgy viselkedett, mint egy régi barátnő. Sebastian sokat mesélt a régi csatákról, az anyjáról és magáról. Sokszor észre sem vették mennyire másról beszélgetnek, mint a többiek. Ott üldögéltek a kandalló előtt és beszélgettek, nevettek, közös témákra bukkantak. Mikor meglátta a mobil kijelzőjén, hogy Daniel hívja, gondolkodás nélkül kinyomta. Nem, nem kellett neki a fiú, most minden érzékszervét Sebastian kötötte le. A hangja, a nevetése a hátát borzongatta, a tekintete szinte a veséjébe látott, a kósza érintések felforrósították mindenét. Ugyanúgy érezte magát vele, mint annak idején Danielel. A többieket pedig már most a barátainak tekintette. Bár tudta, hogy őrültség, a testének és az érzelmeinek nem tudott parancsolni. Érdekelte a fiú, el akart vele menni lovagolni, hozzá akart bújni, azt akarta hogy szeresse. Hogyan is tudna szeretni, hiszen nem érez semmit! Szólalt meg ilyenkor egy gonosz hangocska a fejében, de mindig elhessegette, hogy majd ha megmenti őket, akkor más lesz. Nem akart arra gondolni, hogy Sebastian több száz éves, és hogy nem öregszik, hogy vért iszik, hiszen ő is azt csinálja, csak kulturáltabb keretek között. Nem akart semmire és senkire sem gondolni, csak élvezni a fiúval töltött időt.  

* * *

Már sötétben indultak útnak, de csak Lexi és Sebastian kísérte el Zoét hazáig. Bár a lány messze lemaradt mögöttük, mert nem szeretett volna zavarni. Magában bezzeg mosolygott, és csak nézte a köztük felbukkanó szerelem szikráit. Ritkán látta Sebastiant ennyire nyugodtnak, pedig már vele járja a világot egy ideje. Zoé furcsán hatott rá, úgy, ahogy annak idején a szerelmei.

− Köszi, hogy haza kísértetek – mosolygott rájuk az ajtóból Zoé. – Azért mégiscsak egy őrült vámpír garázdálkodik a közelben.
− Nem kell aggódnod, Zoé! Mi mindig figyelünk rád, még éjszaka is van valaki itt, nehogy bajod essen – felelte Lexi. Sebastian és Zoé csak mosolygott egymásra és nem mozdultak. – Na, Seb drága, próbálj meg elszakadni szíved vágyától és menjünk.
− Nagyon vicces vagy Lexi – fordult felé a fiú.
− Tudom – vigyorodott el a lány. – Induljunk! – Integetett Zoénak, majd a fiúba karolva elindultak. – Vörös szívecskék repkednek a fejed fölött, drágaságom.
− Ugyan, Lexi! Semmit sem érzek Zoé iránt. – Lexi már nyitott volna a száját, hogy visszavágjon, mikor éles sikoly törte meg a csendet.  Sebastian gondolkodás nélkül rohant be Zoé után a házba. Az ajtó döngve csapódott a falnak, Lexi pedig már csak Sebastian elfúlt hangját hallotta
− Szentséges úristen! – Mikor Lexi a nappali ajtóhoz ért, ő is elhűlve torpant meg. A szobát belengte a vér, és a belső szervek kesernyés illata. Emberi maradványok terítették be a fehér kanapét, belek, és különböző szervek lepték be a szőnyeget. Ruhafoszlányok, hajcsomók, majd megpillantotta a két holttestet. Egy férfi és egy nő feküdt egymás mellett, a testük kulcscsonttól az ágyékukig felhasítva, az arcukat, mintha ezernyi kés vagdalta volna össze. Torkuk nyelőcsőig felszaggatva, üveges tekintetük a semmibe révedt. Köréjük a vérükkel festett valaki egy pentagrammát, a falra pedig szintén vérrel írták a következő feliratot: Megéri Zoé? Megéri őket választani? Lexi elfordította a tekintetét és a zokogó lányra pillantott. A földön, vértócsába térdelve zokogott, a lámpafényben csillogó könnyei a padlóra hullottak, és mint ezernyi kristály darabokra törtek. Lexi lehunyta a szemét és tudta, mit érezhet a lány, hasonló látvány fogadta a saját családja legyilkolásakor is. Tekintete találkozott Sebastian pillantásával és egy emberre gondoltak. Tudták ki képes is ilyen kegyetlenségre és mivel. A fiú felhúzta Zoét a földről és magához szorította.
− Lexi, hívd a rendőrséget! – A lány nem is kérdezett semmit, már tárcsázott is. Miközben bemondta a címet, tekintete Sebastian és a holttestek között ingázott. Régen nem találkozott ilyen szintű mészárlással, és el tudta képzelni az elkövető mennyire élvezte a vérontást. Pont olyan, mint az apja. Nem ismer sem istent, sem embert és még mi vámpírok vagyunk undorítóak.   
− Megölte őket… meghaltak… miattam – hallotta meg Zoé el-el csukló hangját. Sebastian a lány feje felett nézett rá.
− Ezzel most nagyon kihúzta a gyufát. Ezeknek az embereknek semmi közük nem volt a mi dolgunkhoz – mondta Lexi. – Teljesen megőrült. Elvesztette a józan eszét.
 − Lucan sosem volt teljesen normális, de ezzel a terve ellenkezőjét éri el – simogatta meg Sebastian a karjában tartott remegő lány hátát. – Másrészt nem vagyok biztos benne, hogy nincs benne Lisbeth keze is ebben a mészárlásban. Ezek után csodálkozol, hogy nem engedem Zoét a közelükbe? – Lexi szótlanul megrázta a fejét.

Nem kellett sokáig várniuk, míg megérkeztek a rendőrök. De ilyen látványra még ők sem számítottak. Kék egyenruhás, halálra sápadt férfiak biztosították a helyszínt, indultak kihallgatni a szomszédokat és nyomok után kutattak. Egy negyven év körüli, vörös hajú, szeplős nyomozó lépett oda hozzájuk, fűzöld szemei alatt hatalmas sötét karikák húzódtak. Úgy nézett ki, mint aki már napok óta nem aludt semmit. Miután bemutatkozott, Zoét próbálta rávenni, hogy válaszoljon a kérdéseire, de a lány még mindig annyira a sokk hatása alatt állt, hogy csak sírni tudott.

− Rendben – sóhajtotta a nyomozó, majd Sebastianhoz fordult. – Tudja esetleg hol volt a kisasszony ma délután?
− Az egész délutánt nálunk töltötte uram – felelte Sebastian. – Egy óra körül érkezett, és körülbelül fél órája kísértük haza.
− Miért? Miért? – suttogta Zoé, és a ha Lexi nem kapja el a vállát, odamegy a holttestekhez. – Miért nem engem? Miért őket? Miattam haltak meg. – A férfi tolla megállt jegyzetelés közben.
− Hogy mondta kisasszony? Maga miatt haltak meg?
− Uram, Zoé sokkot kapott, össze vissza beszél – nézett Sebastian mélyen a rendőr szemébe, aki lassan bólintott, majd megfordult és a társaihoz sétált.
− Sebastian, biztos, hogy jó ötlet volt egy rendőrt hipnotizálni? – szűrte Lexi a szavait a fogai között.
− Volt más választásom? – fordult felé a fiú. – Vigyük ki innen Zoét, hátha a hideg levegő segít neki megnyugodni. – Meg sem várta míg Lexi reagál, csak átölelte a lány vállát és az ajtó felé kísérte. Kint hatalmas pelyhekben kezdett el hullni a hó, és a ház köré gyűlt az összes szomszéd és járókelő.
− Mocskos szenzáció hajhászok. Még ilyenkor sem tudnak tekintettel lenni az embertársaikra – sziszegte dühösen Lexi. – Most legszívesebben odamennék és mindenkit elküldenék a picsába.
− Nyugodj meg Lexi! – mondta Sebastian, majd körbenézett, hogy ki van a tömegben. – Na, már csak ő hiányzott! – Lexi kérdőn ránézett, de a fiú már nem tudott válaszolni, mert Zoé a mellkasára vette magát.
− Ölj meg! Hadd halljak meg, hogy ne érezzem ezt az elviselhetetlen fájdalmat, ami a szívemben tombol. Ölj meg engem is! – kiabálta Zoé, el-elcsukló hangon. – Szabadíts meg!
− Mi értelme lenne? – ragadta meg a karját Sebastian és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. – Hagyd abba ezt, Zoé! Semmi értelme nincs azt kívánni, hogy meghalj. Éld meg a fájdalmat, hagyd, hogy átfolyjon rajtad, de nem akarj meghalni! Élni akarj, magadért, a jövődért és azért, hogy büszkék legyenek rád! Feladatod van. – A lány remegése alább hagyott, hatalmas levegőt vett, majd kifújta. – Mindjárt jobb. Lexi, visszamegyek a házba. Figyelj rá és ne hagyd, hogy ebben az állapotban bárkinek mondjon bármit! – Lexi a lányba karolt, majd letelepedtek a lépcsőre. Zoé sokáig szipogva ült mellette, a könnyeit törölgetve.
− Neked is ennyire fájt elveszteni azokat, akiket szerettél? – kérdezte a sírástól rekedten Zoé.
− Amíg éreztem, igen. Úgy érzed, darabokban hever a szíved és mindenedet apró fecnikre szaggatja – Lexi a lány álla alá nyúlt és maga felé fordította. Mosolyogva letörölt egy könnycseppet az arcáról, de nem törölte le, hanem a sajátjára simította, mintha az ő könnye lett volna. – De túl fogod élni. – Zoé könnyei elapadtak.
− Túl fogom élni – bólintott. – Miattuk.

* * *

Daniel döbbenten torpant meg mikor meglátta Zoé háza előtti csoportosulást. Miután nem vette fel a telefont se neki, se Monanak, megkereste a lányt és elindultak Zoéhoz.

− Itt meg mi a fene történt? – döntötte félre a fejét Mona. Daniel megszaporázta a lépteit és átfurakodott a tömegen. A szíve a torkában dobogott, ha arra gondolt, hogy a lányt nem tudta elérni és itt van a rendőrség, meg a mentők. Mikor Zoét megpillantotta a lépcsőn ülve, megkönnyebbülten felsóhajtott. – Már megint ezzel a csajjal lóg? – Daniel Mona felé fordult, aki csak a két lány felé bólintott. Ekkor pillantotta meg Lexit, aki a barátnője vállát simogatta.
− Az utóbbi időben nagyon sokat vannak együtt, nem? Mikor lettek ilyen jóban? – érdeklődött a fiú, de Mona csak vállat vont.
− Én a helyedben inkább azzal foglalkoznék, Sebastian mit keres itt – felelte a lány, mire Daniel visszafordult a ház felé, ahonnan épp Sebastian lépett ki. Majd leguggolt Zoé mellé és valamit mondott neki, a lány csak bólintott, majd elfogadva a felé nyújtott kezet, felállt. Daniel nem bírta tovább nézni őket és nagy nehezen átverekedte magát a kordonon. Sebastian volt az első, aki megpillantotta, de rögtön el is fordult.
− Már csak ő hiányzott ide – mondta. Daniel dühösen nézett rá, de úgy döntött nem fog jelenetet csinálni. Zoéhoz sietett és szorosan magához ölelte.
− Úristen, kicsim annyira aggódtam, hogy nem vetted fel a telefont. Mi történt? – szinte hallani lehetett, ahogy Zoé nagyot nyel.
− Megölték a szüleim…
− Micsoda? – kiáltott fel Daniel és eltolta magától a lányt. – Úgy érted, hogy…
− Igen, úgy érti – szólt rá mérgesen Sebastian. – Nem hiszem, hogy pont neki kellene elmondania, hogy mit történt.
− Te meg mit szólsz bele? – fordult felé Daniel. – Zoé az én barátnőm és azt kérdezek tőle, amit akarok.
− Gyere, Sebastian! Segíts nekem, mielőtt itt verekedtek össze – karolt bele Lexi a fiúba és a ház felé terelte.
− De te jól vagy ugye, kicsim? – kérdezte gyengéden Daniel és megsimogatta a lány arcát.
− Nem. Nem vagyok jól – kiáltotta Zoé. – Az előbb néztem szembe a szüleim üveges tekintetével, szerinted jól vagyok?
− Testileg értettem, kicsim – csitította Daniel. A nyomozó éppen ekkor lépett ki a házból és hozzájuk sétált.
− Ha elég erősnek érzi magát kisasszony, akkor holnap felkeresném. Lenne pár kérdésem. – Zoé csak bólintott és küzdött az újabb sírógörcs ellen.
− Haza vihetem? – kérdezte Daniel, miközben a lány hátát simogatta. A férfi felsóhajtott és körülnézett.
− Igen, nem tud itt már semmit tenni. – A fiú kezet rázott vele, majd Mona felé terelte a barátnőjét, aki könnyezve várta őket. De mikor Zoé nevét kiáltották a lány megfordult és Lexihez sétált.

− Szedtünk össze neked pár ruhát – mondta a lány és Zoé felé nyújtotta a sporttáskát. Zoé elvette, majd hagyta a földre esni. Lexi felvont szemöldökkel nézett rá, majd még jobban megdöbbent mikor Zoé átölelte. Akármit is mondott neki Zoé, a lány arca ellágyult és megsimogatta a hátát. Aztán Zoé Sebastian szemébe nézett. Nem szólt semmit, nem tett semmit, csak nézték egymást. Ezután fogta a táskát és Danielhez sétált.

* * *

− Mit súgott neked? – kérdezte Sebastian, miközben figyelte, ahogy Zoé, Daniel és Mona távolodik.

 − Köszönöm.