Kristályba zárt érzelmek 12. fejezet

 

12. fejezet

 

Zoé fáradtan dörzsölte meg az arcát, Daniel fürdőszobájában.  Belenézett a tükörbe és megijedt a sápadt arcától, a sötét karikáktól, az álomtól és fáradtságtól homályos szemétől. Megmosta az arcát, de ez sem űzte el a rossz érzést, ami a hatalmába kerítette. Nem álmodott semmit, hiszen nem is aludt a vita után. Tudta, hogy nem mehet sokáig így. Az állandó nem alvás eltompítja, figyelmetlenné válik és bármi megtörténhet, de félt az álmaitól. Fél a következő gyilkosság látványától. Hetek óta ettől zeng az egész város, és bár képeket nem közölnek, ő pontosan látta minden egyes áldozat testét és nyakát. Az élőholt pedig csak vigyorgott. Gonoszan, véres fogakkal, és kéken villogó szeme következő gyilkosságot ígért. Lelkileg megviselte, hogy nem tudott az áldozatoknak segíteni, az álmok és a szellemük pedig nem tágított. Bár tudta, Daniel és a többiek is észrevették, hogy valami gond van, mégsem beszélt senkinek sem róla. Hogy is beszélhetne, mikor senki sem hisz a túlvilági lényekben és a képességekben. Csak nézett szembe a tükörképével és nem hitte el, hogy önmagával néz szembe. Szinte hallotta, ahogy a benne lévő erő teret követel. Engedj el! Engedj szabadon! Zoé dühösen a tükörhöz vágta a törölközőt és elhagyta a fürdőszobát. Daniel már a kocsiban várta, mire felöltözött és összeszedte magát. A feszült csönd a kocsiban egészen az egyetemig pattanásig feszítette az idegeit. Csak bámult ki az ablakon, szemügyre véve a halloweenre kitett sütőtököket, a feldíszített házakat, az iskolába igyekvő gyerekeket. Még ha el nem is szakadt a szerelmük lánca, megrepedni biztos megrepedt. Mona is döbbenten nézte őket, mikor nem egymás kezét fogva sétáltak az egyetem bejáratához, de bölcsen nem kérdezett semmit. Mikor beléptek az épületbe meglepődtek, mennyire felbolydult méhkasra emlékeztet.

− Itt meg mi történt? – fordult Zoé a barátnője felé.

− Nem tudom – vont vállat Mona, majd elindult a folyosón gyülekező fiatalok felé. Zoé és Daniel követte, de a lány teste megfeszült. Ahogy közeledtek a csoportosulás felé, úgy szivárgott be az orrába a vér fémes szaga. Bekúszott a szájába, majd ketté vált, a fele végigszaladt a nyelőcsövén a gyomrába, a másik pedig fel az agyába. Hatalmasat nyelt és egyetlen egy szó pulzált a testében, a szíve dobogására: Vér. Soha életében nem érzett még ilyen szintű éhséget, mint most. Szája kiszáradt, az agya kikapcsolt, fülét ezernyi hang ostromolta, suttogások, szívdobbanások, a vér zúgása mások ereiben és a sajátjában. Ő maga észre sem vett, hogy lihegve átverekedte magát a tömegen, majd megtorpant a vér és a holttest előtt. Kezei remegtek. Le akart hajolni és megízlelni a padlóra kifolyt vért. Le akarta nyelni, hogy csillapítsa a benne tomboló, zsigerekig hatoló éhséget. Aztán meglátta Patricia halotti maszkba fagyott arcát, nyelőcsövéig felszakított nyakát, és ugyan megjelent a borzadás, mégsem múlt el a vér utáni vágy. Továbbra is ízlelni akarta, különben az éhség darabokra szaggatja a belsejét.

− Zoé! Ne engedd neki! – hallott meg egy ismerős hangot, de ez a fejében szólt. Mégis felkapta a fejét és tekintete találkozott Sebastianéval. A szürke szempár hidegen nézett vissza rá, mellette Lexi nyújtogatta a nyakát, hogy jobban lásson, majd ő is ránézett. Az a sötétkék szempár döbbenten elkerekedett, az arca pedig elkomorult. Zoé újra a vérre pillantott, majd megfordult és elrohant. Lábai ütemesen csapódtak a folyosó padlójára, szemeit elfutotta a könny, és fogalma sem volt, hány embernek ment neki, amíg felért a tetőre. Az egyetem tetején, nem nagy részen, de körülbelül három méter szélesen, lapos tetőt alakítottak ki, néhány paddal és egy korláttal, hogy ne essen ki senki. Nem jártak fel ide sokan, vagy mert nem volt idejük, vagy mert nem vonzotta őket. Zoé azonban imádott itt üldögélni, amikor nem volt órája. A város nagy részét be lehetett látni, a vörös tetős házakat, a távoli erdőt. Sírva, lihegve esett térdre a korlátba kapaszkodva, és még mindig küzdött a benne tomboló vággyal. Fájt mindene, úgy érezte a teste elfolyik, még mindig hallotta a társai szívdobogását, és érezte a vér ízét a szájában. Nem tudta, hogy azért van e mindez, mert tegnap nem tudta meginni a napi véradagját, vagy egyszerűen a vámpír énje is felébredt a boszorkány mellett, de ilyet még nem érzett.

− Most már te is érzed, hogy miért nem olyan egyszerű nekünk – szólalt meg mögötte Lexi. Zoé hátra fordult. Könnyein keresztül elmosódva látta a lány szőke haját, fekete ruháját. – Te sírsz…

− Nem… csak valami belement a szemembe – felelte Zoé miközben felállt és letörölte a könnyeit. – Még mindig érzem…

− A vért – fejezte be a lány mondatát, majd mellé lépett. Egy félig megszáradt könnycseppet törölt le az arcáról.

− Még nem éreztem ilyen fajta éhséget, mint most. Attól féltem, rátámadok valakire, vagy felnyalom a földről – nyögte ki Zoé és összerezzent. Lexi elnézett a távolba.

− Meg kell tanulni nemet mondani neki. Tekints rá úgy, mint egy megvadult lóra, amit neked kell lenyugtatnod. Te légy a vezér! – mondta. – Gondolj bele, mi mindennap ezzel a vággyal küzdünk meg. Szívdobogások, vér zúgás, vérszag. És gondolom, te csak konzerv véren éltél eddig. – Zoé elvörösödött, majd bólintott.

− Honnan tudtad?

− Épp elég ideje figyellek már ahhoz, hogy tudjam, nem mész el vadászni. Ha csak nem a barátod vérét szívod titokban – Lexi a szeme sarkából a lányra nézett, aki dühösen villogó szemmel nézett rá. – Mindjárt gondoltam, életedben nem szívtál emberi testből vért. Ezért nem tudsz ellenállni neki.

− Köszönöm az információt, erre magamtól is rájöttem – morogta Zoé, majd lehuppant a padra. – És mondd meg nekem, most mit csináljak? Ha lemegyek megint így fogok viselkedni.

− Ne vegyél róla tudomást! – vont vállat Lexi. – Az emberek úgyis azt hiszik, hogy csak kiborultál.

− Bárcsak erősebb lennék.

− Ha erősebb lennél, talán nem is éreznél – fordult felé Lexi.

− És az olyan rossz? Nem fájna semmi, nem szenvednék, és nem érezném úgy, hogy mindenkit cserbenhagyok, többek közt az anyámat – nézett a lány szemébe Zoé. – Miért rossz érzelmek nélkül élni?

− Mert elveszel ember lenni – felelte Lexi. – Bátor nem úgy leszel, hogy elveszted az érzelmeid, hanem úgy, ha legyőzöd a félelmed. Ha átlépsz a saját árnyékodon, mindegy, hogy érzel vagy sem. Az a lényeg, hogy mennyire vagy erős.

− Jelenleg úgy érzem, hogy semennyire.

− Mert nem tudod, mit kellene tenned. Tekints erre a helyzetre úgy, mint egy vizsgára. Ha már kihúzod a tételt könnyebb, ha eldöntöd, hogy mit is akarsz. Tudni fogod.

− Miért vagy ilyen kedves velem? – érdeklődött Zoé, mire Lexi megint csak a távolba révedt. – Lexi? Sebastian küldött?

− Küldeni ő küldött, de talán az is benne van, hogy ismertem anyádat, és nincs az az isten, hogy én a boszorkányok kezére engedjelek. Ezen kívül pedig mégis csak te vagy a Megmentő. – Mikor Zoé nem szólt semmit, visszafordult. – Nem tiltakozol.

− Nem – jelentette ki Zoé. – Szeretnék a Megmentőtök lenni, csak nem tudom, hogy tudnék segíteni nektek.

− Gyere! – ragadta meg hirtelen Lexi, Zoé karját, és lefele húzta a lépcsőn. A lány meglepődött a vámpír érintése mennyire hideg, mintha jégcsapok fonódnának a karjára. Döbbenten követte, és még ellenkezni is elfelejtett. Lexi visszarángatta a már oszladozó tömeghez és a rendőrökhöz, akiket időközben kihívtak. Sebastian a falnak támaszkodva várt, és kérdő tekintettel nézett egyik lányról a másikra. – Hova lett Anthony?

− Haza küldtem. Jobb ha nem lebzsel most a környéken – válaszolta meg Lexi kérdését, majd Zoéra nézett. – Minden rendben?

− A Megmentőtök akarok lenni – bökte ki Zoé, sikeresen megdöbbentve ezzel a fiút. Sebastian Lexire nézett, aki komolyan bólintott.

− Rendben – fújta ki a levegőt a fiú. – Bár ez nem olyan egyszerű, mint hiszed. De ez itt és most nem a legjobb alkalom megbeszélni.

− Jogos. Akkor hol és mikor? – nyelt egy nagyot Zoé.

− Mondjuk holnap? Addigra talán lecsillapodnak a dolgok – ajánlotta Lexi. – Délután ráérsz?

− Rá – bólintott Zoé, de nem vette le a tekintetét Sebastianról. Az a szürke, hideg szempár valahogy megbabonázta és fogva tartotta. És megijedt. Megijedt attól, hogy azok a pillangók, amik a gyomrában repdesnek, a boldogság, ami elöntötte a szívét, hogy itt áll mellette, és a hátán végigfutó kellemes borzongás, mikor a kézfogásukra gondolt, a szerelem előjelei. Nem akarta. Be akarta csukni a szívét, a melegség elől, ami elöntötte, de félt, hogy nem fog sikerülni. Próbálta elő hívni a Daniellel töltött boldog perceket, de nem sikerült. A képek elkoptak, az emlékek megrepedtek, az érzések elhomályosodtak.

− Öhm… nem akarok beleszólni, de szerintem ide is figyelnünk kellene! – szakította félbe Zoé gondolatait Nicky hangja. – Szerintem nem véletlenül rajzolta azt a kört.

− Kört? Milyen kört? – kérdezte Sebastian, mire a lány Patricia holtestére mutatott, vagyis inkább a mellette lévő vérrel rajzolt körre. – Szerintetek mit jelent? – Zoé csak nézte és a szemei előtt lefutottak az éjszaka eseményei. Amanda holteste és a feje… a sikoly és a tetoválás.

− A saját farkába harapó kígyó – mondta magát is meglepve.

− Micsoda? – kérdezték egyszerre mind a hárman.

− Egy saját farkába harapó kígyó tetoválás volt a vámpír nyakán – felelte Zoé. Három döbbent szempár bámult rá. – Igen, biztos.

− Egy élőholt, aki imád gyilkolni és egy tetoválás van a nyakán?

− Lisbeth – sziszegte Sebastian dühösen.

− Az lehetetlen – rázta a fejét Lexi. – Azt mondták meghalt.

− Lisbeth nem halt meg… csupán visszavonult valami kisebb faluba, amit írthatott – morogta Sebastian. – Az, hogy itt van, egyet jelenthet, hogy tud Zoéról.

− Állj! Azt akarod ezzel mondani, hogy Paola, Patricia és az összes többi halott vére az én lelkemen szárad? Engem akar ezzel kikészíteni? – kérdezte Zoé, egyik élőhalottról a másikra nézve. Ugyan senki sem válaszolt a kérdésére, mégis kiolvasta Sebastian szeméből a választ. – Szóval igen. Kezdem úgy érezni rossz oldalt választottam.

− Nem minden vámpír ilyen… brutális gyilkos. Amióta csak vámpír vagyok egyetlen embert sem öltem meg – mondta Lexi. – Tény, hogy vannak ilyen elvakult őrültek, mint Lisbeth, de az ilyeneket elkapják vagy a saját társai, vagy a varázslók.

− Ne mondj véleményt úgy, hogy semmit sem tudsz rólunk – Zoé sokáig nézett szótlanul a fiú szürke szemébe, majd megfordult.

− Holnap délután találkozunk – érezte a hátába fúródó három szempárt, és tudta tényleg meg kellene ismernie őket, mielőtt dönt. Furcsa érzés volt, hogy velük kapcsolatban semmiféle rossz érzés nem kerítette hatalmába, ellenben, ha az Amandával való találkozásra gondolt, ahol minden vészcsengő csilingelt a fülében. A megérzésem eddig még sosem csalt és velük kapcsolatban nem jelez veszélyt. Ezt a Lisbeth-et meg kell állítani valahogy, és ha engem akar, előbb utóbb eljut hozzám, nekem pedig nincs semmi a kezemben, csak a néha-néha felbukkanó erőm. Sebastian és a többiek biztos meg tudnak tanítani arra, hogyan védjem meg magam. Amanda testét és fejét épp akkor rakták fekete zsákba, mikor elment mellette. A lány döbbent arca és elkerekedett, hideg, élettelen szemei rá néztek. Ha ő nem tudta megvédeni magát, én vajon meg tudom?

* * *

Lucan lassan leeresztette a kezében tartott papírlapot és végignézett az asztalnál ülőkön. Az arcukon megdöbbenés, elszörnyedés, undor látszott. Tekintete megállapodott, az asztal legvégén, mindenki mástól távol ülő férfi arcán. Barna, vékony szálú haj, keretezte vékony, beesett arcát, barna szemeivel egyre csak a papírt bámulta.

− Nos, uraim? Mit szólnak ehhez az új fejleményhez?

− Ez szörnyű uram – szólalt meg az egyik tanácstag. – Amanda Higs jó boszorkány volt, és hűséges tagja a gyülekezetnek. Igazán megérdemelte volta, hogy hosszabb életet éljen.

− Ez mind szép és jó, de most mit szándékozik a tanács csinálni? – könyökölt az asztalra Lucan. – Egy vámpír, aki valószínűleg kapcsolatban áll az Örökössel, megölte egy társunkat.

− Még nem bizonyított, hogy kapcsolatban áll vele – ellenkezett az egyetlen női tanácstag. – Amanda jelentéséből csak annyi derült ki, hogy Zoé beszélt a városban megjelent vámpírokkal.

− És ez önnek nem elég? – érdeklődött kedvesen Lucan, bár belül majd felrobbant. Bár lelkileg felkészült rá, hogy lesznek olyanok, akik ellent fognak mondani neki, mégis nehezen tűrte el.

− Nem, nem elég! – emelte fel a hangját Lindsay. – Semmi sem bizonyítja, hogy az Örökös kapcsolatot létesített a vámpírokkal. Nem kezdett el gyilkolni, nem ő ölte meg Amandat.

− Honnan tudja, talán ott volt a múlt éjszaka? – érdeklődött Lucan nyugodtan. A nő arca elsötétült, szemei szikrákat szórtak.

− Nem, nem voltam, de egészen eddig nem tett semmit ellenünk. Ugyan miért most kezdte volna el?

− Sebastian nagyon jó hipnotizőr. Bárkit képes a saját oldalára állítani, főleg ha igaz, amit Amanda gyanított, hogy Zoé kezdett beleszeretni. – mondta Lucan és elégedetten mosolygott a nő arckifejezése láttán. – Zoéban elég erős a vámpír vér is. Csak egy apró lökés kellett neki, hogy belezuhanjon a szakadékba. Most pedig nekiállt gyilkolni. Ami azt jelenti, hogy nekünk meg kell őt állítanunk. Már nincs esélyünk rá, hogy az oldalunkra állítsuk.

− És önnek mi a terve, uram? – kérdezte a jobbján ülő varázsló.

− Nos, mivel Val is elbukott, a holttestét nem rég találták meg a folyóban, úgy döntöttem személyesen veszem kezembe a dolgot. Odamegyek, és én, személyesen beszélek vele.

− Nem veszélyes ez? – érdeklődött Lindsay, de az arcáról nem az aggodalmat lehetett leolvasni. Lucan tisztában volt vele, hogy sokan gyűlölik a tanácsból, de a nőre nem számított. Ő volt az egyetlen, akit el tudott volna képzelni maga mellett, de Lindsay utálta őt. Látszott a szemén, hogy legszívesebben felpofozná, és egy könnycseppet sem ejtene, ha a férfi meghalna.

− De igen. Veszélyes, de mint a tanács elnökének kötelességemnek érzem, és nekem talán van esélyem ellene – felelte Lucan. – Ezen kívül pedig van egy titkos fegyverem. Valaki, aki közel áll hozzá. – Minden szempár az asztal végén ülő sápadt, vékony férfira szegeződött. A varázsló felemelte a fejét, lassan leeresztette a papírt és az Amanda holttestét ábrázoló fotót, majd mélyen Lucan szemébe nézett.

− Nem fogom megölni – mondta halkan, rekedt hangon.

− Nem kell megölnöd – mosolygott gonoszan Lucan. – Már megvan a tervem, neked csak segítened kell. – A férfi szó nélkül bólintott, majd felállt az asztalról és kinézett az ablakon. Nem is figyelt arra, hogy a tanács ezek után miről beszélget, csak nézte a havas tájat és nem mozdult. Lucan fél szemmel mindig őt nézte, és nem tudott rajta kiigazodni. Nem értem miért hagyta el magát ennyire. Nem lett volna szabad hagynia, hogy ennyire megcsappanjon az ereje. Miért volt jó neki, hogy tíz éve egyedül járja a világot és teljesen begubózott? Mi elől menekült el igazából? Előlem vagy inkább a saját lelkiismerete elől?

Miután mindenki elhagyta a szobát, összecsukta Amanda aktáját és felállt. Már vette a kabátját, és tervezte, hogy itt hagyja a férfit, mikor az megszólalt.

− Miért akarod annyira Zoét? – Lucan felé fordult.

− Mert hatalmas erők mozognak benne, amiket ha nem tud irányítani, gondok adódhatnak.

− Ne tény úgy, mintha érdekelne a világ! – fordult felé a férfi. – Te egyes egyedül csak saját magadra gondolsz, és annak is oka van, hogy varázslóként akarod látni Zoét. Mi az?

− Az érzelmek kövét fenyegeti… ha összetöri, minden, amit a nagyapám megtett, azért, hogy elpusztíthassuk az élőholtakat, sírba dől. Nem hagyhatom – jelentette ki Lucan.

− Mit akarsz igazából? Az erejét? – lépett közelebb a férfi, aki szinte eltörpült a széles vállú tanácsvezető mellett. – Azt a hatalmat, ami a két vér keveredése ígér? Azt akarod ugye?

− És ha igen? – mordult rá fenyegetőn Lucan. – Velem akarsz ujjat húzni Damien? Nem ajánlom.

− Tudod jól, hogy ha nem lennék ilyen gyenge, esélyed sem lenne. Nem véletlenül engem akartak a székbe rakni helyetted, csak apád is félt tőlem – vágott vissza Damien.

− Apám semmitől sem félt – kiáltott dühösen Lucan.

− Apád a fekete mágiába menekült, hogy leplezze a felmenői között lapuló embert. Nem volt tiszta vérű varázsló, és ezzel ő is tisztában volt – mondta Damien, és figyelte, hogy sötétül el az elnök arca. – Gyengének hitte magát, és ebbe teljesen beleőrült. Mondjak még neked titkos dolgokat az apádról? Kezdjük azzal, hogyan fogantál te meg… anyád nem éppen repesett az örömtől.

− Nem…

− Vagy inkább arra vagy kíváncsi, hány vámpír nőt erőszakolt meg a pincerendszerben, hogy megszülessen az örökös, aztán megölje az erejéért?

− Hazudsz! – kiáltott Lucan, és a széke az ajtónak csapódott. – Apám teljes jogú tagja volt a tanácsnak és mindenki félt tőle. Tőlem is fognak. Apám gyűlölte a vámpírokat, és sosem feküdt volna össze eggyel sem, nem úgy, mint egyesek.

− Most azt hiszed, ezzel nekem fájdalmat okozol? – mosolyodott el Damien. – Tudd meg, az az egy éjszaka ami Nanaval együtt töltöttünk, életem legjobb egy éjszakás kalandja volt.

− Még sem nevelted fel a gyereked – sziszegte az arcába Lucan.

− Nem… de ez talán had legyen az én magánügyem. Zoé az én lányom, és nem hagyom, hogy megöld az erejéért – jelentette ki Damien.

− Azt hiszed, érdekel, hogy hagyod-e? Ha nem tudnám, hogy érdekli őt, ki az apja, meg se kerestelek volna. Ott rohadtál volna meg Kína hegyein – kiabált Lucan, és az aurája feszülten remegett körülötte. Damien lehunyta a szemét és felszikrázott aranyszínű aurája. Az övé tiszta volt, nem fertőzte be a sötétség. Lucané ellenben már nem sötétkék, hanem fekete volt.

− Zoét… érdekli, hogy ki volt az apja?

− Igen. – morogta Lucan, de magában az örömszintje a plafont ütötte. Hogy te milyen hiszékeny és gyenge vagy Damien! Azt hiszed majd az apámról terjengő pletykák eltántorítanak a célomtól? Hát rosszul hiszed. Akarom Zoét! Az erejét és mindenét. Damien kinyitotta kék szemét és mélyen Lucan szemébe nézett, majd mintha csak képes lenne olvasni a gondolataiban.

− Nem is akarod megölni. Azért nem, mert Nanara emlékeztet, igaz? – Lucan összerezzent, és az arcán minden izom megfeszült. – Azt hitted nem tudom, hogy annak idején meg akartad szerezni magadnak Nanat? De ő inkább elutasított, és még akkor is nemet mondott neked, mielőtt megölted.

− Nem tudom miről beszélsz – jelentette ki Lucan.

− Ugyan Lucan! – mosolygott fölényesen Damien. – Annak idején, mindenki vámpír nőkre hajtott, mert erőt reméltek a gyerektől, még akkor is, ha törvénytelen volt. De ők nem voltak olyan hülyék, hogy keveredjenek velünk.

− Nana mégis megtette.

− Nana más volt mint a többiek – mondta halkan Damien. – Ő valahogy érezte, hogy az a sorsa, hogy megszülje az Örököst.

− És most kilyukadunk oda, hogy szeretted? A saját terved csapdájába estél. Te sem akartál mást, csak a gyerekből származó erőt.

− Bizonyára, mert te annyira ismersz – gúnyolódott Damien.

− Nem vagyok hajlandó tovább folytatni ezt az értelmetlen vitát. Jössz velem, vagy keressem meg a lányod egyedül? – kérdezte Lucan. Pár percig farkasszemet néztek végül Damien elfordult.

− Megyek veled – suttogta halkan.

− Helyes. Pakolj össze, két nap múlva indulunk. – Lucan ezzel megfordult és kirobogott az ajtón. Damiennek fogalma sincs semmiről! Nem akartam magamnak Nanat! Csupán… csak egy éjszakát akartam semmi mást… nem jelentett nekem semmit. Semmit. Csak egy nő volt… egy gyönyörű nőt… egy harcost… a vágyat… Nana nem jelentett nekem semmit! Ugyan kit akarok becsapni? Nana volt az, akit mindenáron meg akartam szerezni, ő volt az elérhetetlen nő. Magamnak akartam, de ő ellökött magától, majdnem megölt… És helyettem ezt a kis senkit választotta. Miért Damient és miért nem engem? De majd Zoé… Zoé nem olyan mint az anyja… Zoé ereje és ő maga is az enyém lesz… az enyém…