Kristályba zárt érzelmek 11. fejezet

11. fejezet

Hogy milyen unalmas városba keveredtem. Itt nincs egy normális sikátor sem. Emberek meg pláne nincsenek hétköznap éjjel az utcán. Könyörgöm, hogyan szerezek magamnak friss vért, ha nem találok alanyt magamnak? Ellenben, kellemes meglepetésként ért, hogy Sebastian tud gyilkolni. Annyira mégsem végeztem vele rossz munkát, kicsit még alakítani kell rajta, de egy két hét éheztetés és végre olyan lesz, mint egy normális élőhalott. Olyan szánalmas az, hogy emberként akarunk viselkedni, hogy nem öljük meg az áldozatunkat, hogy emberek között élünk. Miért? Miért nem mutatjuk meg magunkat a világnak és igázzuk le az embereket. Úgy sem mások csak hús és vér, nekem pedig csak táplálék. A boszorkányokat pedig el kellene taposni, már évtizedekkel ezelőtt el kellett volna, de az a gyenge király se képes semmire. Nekem kellene ott ülnöm. Na, de mindegy is. Nem hiszem el, hogy nincs egy teremtett lélek ebben a nyomorult városban. Dühösen belerúgott egy kólás dobozba, ami csörögve gurult arrébb. Aztán megállt. Egy hevesen dobogó szív ritmusa ütötte meg a fülét. Gyorsan, összevissza, félve dobogva egy mellkasban. Gonoszul elvigyorodott, szemei kéken felizzottak, majd elindult a dobogás felé. Pam…pam…pam… Az éhség elemei erővel tört rá, de küzdött ellene, mert ő szórakozni szeretett az áldozataival. Csizmája sarka hangosan kopogott a csendes utcán, ám ahogy közeledett az áldozata felé, úgy halkult el. Épp eleget gyakorolta már a láthatatlanná válást ahhoz, hogy tökéletesen menjen. Mikor megpillantotta az egyetem épületét, megtorpant. Félre fordított fejjel bámulta a helyet, ahol Sebastian és a csapata, valamint a Megmentő tanult. Majd megpillantotta az ajtó előtt egyedül várakozó barna hajú lányt és az összes eddigi gondolata semmivé lett. Semmi más nem maradt meg benne, csak a lüktető, követelőző éhség. A fenébe a játékkal. Éhes vagyok! Pillanatokkal később már a lány mögött állt, és már majdnem torkon ragadta, mikor égett avar szaga csapta meg az orrát, szemét elvakította a sárga aura és végül a boszorkány is megjelent. Villámgyorsan az egyik fa árnyékába bújt, de nem mondott le a vacsorájáról. A boszorkány nem érdekelte. Felfordult a gyomra a varázserejük szagától, a vérül pedig nyúlós volt és keserű. Őt csupán megölni akarta, végülis eggyel kevesebb, mit számít? Az ő szemében a mágusok nem voltak mások, csak férgek, még az embereknél is rosszabbak. Undorodva figyelte a vékony, beesett arcú varázslót, ahogy a másik lány mellé sétált.

− Na, végre! Már azt hittem, hogy nem is jössz – szólalt meg az ember lány. A boszorkány gúnyosan elmosolyodott.  

− Csak nem félsz, Patricia? Egy igazi boszorkány nem fél az élőholtaktól, hanem elpusztítja őket.

− De igen, félek, Amanda – emelte fel a hangját a lány. – Nekem nincs akkora erőm, mint neked.

− Kishitű vagy – rázta a fejét Amanda. – Olyan felmenőkkel, amilyenek neked vannak, biztos, hogy van hatalmad, csak nem használtad. Gyere, menjünk be, ott mindent elmagyarázok! – A két lány együtt sétált az ajtóhoz, majd be az épületbe. Az árny gyorsan besuhant az ajtórésen és követte őket. A hatalmas folyosón sötétség uralkodott, csupán az Amanda által varázsolt fényes gömb világított. Halkan követte őket, miközben a vér utáni vágy és a kíváncsiság vitatkozott a lelkében. Érdekelte mit keres itt Amanda, de vágyott a reszkető ember lány vérére. Patricia idegesen tekintgetett körbe, hátán a félelem verítéke csordogált, kezeit hol ökölbe szorította, hol kiengedte, a vámpír vágya pedig a tetőfokára hágott, mikor megérezte félelme illatát. Szorosan lehunyta a szemét, hogy a kék fénnyel ne vonja magára a boszorkány figyelmét. Nem kellett látnia ahhoz, hogy kövesse őket. Sokáig nem is figyelt arra, miről beszélget a két lány, csak sétált utánuk a sötétbe húzódva, egészen addig, míg az ember lány meg nem toppant.

− Mi van? Még hogy Zoé Bianchi az Örökös! Ennél nagyobb baromságot még nem hallottam.

− Már pedig így van – mordult fel dühösen Amanda. – Ő Nana Sessh lánya. Az élőholtak között ez a nő nagy tiszteletnek örvend, nagy harcosnak tartják és esélyesnek tartották a trónra, amíg el nem tűnt. De azt fecsegik Lucan megölte, de arra senki sem gondolt, hogy ő szülte meg az Örököst. Ezért jöttünk rá csak most. És mivel te is itt vagy, Lucan pedig kész téged befogadni a gyülekezetbe, majd együtt rávesszük a csatlakozásra. Ez lenne a beugró feladat. – Az élőholt gondolatai közül hirtelen eltűnt az éhség. Nana Sessh összeszűrte a levet egy varázslóval? Micsoda titkok borultak homályba eddig előttem! Pont ő, aki teljes szívből gyűlölte a varázslókat, amiért a szeme láttára ölték meg a szüleit? Vajon ki lehetett az a varázsló, aki levette a lábáról, hiszen még Sebastiannak se sikerült. Pedig ha ő egyszer udvarolni kezd… forró, fülledt éjszakák emlékét idézi… De ez a Zoé gondokat fog okozni nekem, mindegy melyik oldalra áll. Azt hiszem, megvan ki vagyis kik a következő áldozataim.

 − Ismered Zoét? – kérdezte Patricia. – A legmakacsabb ember, akit valaha ismertem. Arra, hogy: Lécci, csatlakozz hozzánk! - nem fog. Vesztett ügy.

− Nem ismersz te engem eléggé – vigyorgott Amanda és sárgás aurájába fekete foltok olvadtak. Na, jó ez kezd unalmassá válni. Ideje játszani. Elsuhant a lányok mellett és szélesen mosolygott.

* * *

 Patricia dühösen meredt az előtte álló lányra. Azt hitte, hogy ha hallgat rá és találkozik vele, majd segít neki varázserőt szerezni, s végre rendes boszorkánnyá válhat. De Amanda semmi mást nem akart, csak rávenni, hogy segítsen rávenni Zoét a csatlakozásra. Nem csak azért látta veszett ügynek, mert a lány makacs, hanem azért is, mert rossz érzése volt. Már a találkozóra sem akart eljönni, mert valami azt súgta bajba fog kerülni, de a kíváncsisága nagyobb volt. Már azon gondolkodott, megfordult és itt hagyja a lányt a fenébe, és Zoéra hallgat. Mattel, amúgy is megromlott a kapcsolata az utóbbi, időben, ideje felhívni és helyre hozni a kapcsolatukat. Már nyitotta a száját, hogy közölje, ő most elmegy, mikor a falakra szerelt hangosbemondó recsegve életre kelt. Hátborzongató kacaj futott cikkcakkban a folyosón, neki-neki ütközve a sötétben sorakozó szekrényeknek. Patricia hátán végigfutott a hideg és nagyot nyelt.

− Azt mondtad, csak ketten leszünk – mondta ijedten.

− Úgy is volt… − fordult hátra Amanda. − Valaki van itt. Merre van az a szoba, ahol bekapcsolhatják a hangosbemondót?

− Arra – mutatott a sötétségbe Patricia. – Az igazgatói iroda mellett. – Amanda szó nélkül elindult, a lánynak pedig követnie kellett, ha nem akart sötétben maradni. Árnyékok bujkáltak a szekrények mellett, a kertben lévő fák csikorgatták az ablakokat, lépteik visszahangoztak az üres folyosón. – Nem kellene hívni a rendőrséget?

− És ugyan mit tudnának kezdeni egy vámpírral? – kérdezte hidegen Amanda. – Másrészt, mit mondasz miért vagy itt, az éj közepén? Nem kellenek ide emberek, ezt egyedül intézzük el.

− Egy… egy… vámpír? – nyelt egy nagyot Patricia, és állandóan maga mögé nézett.

− Igen, érzem a szagát. Vér, föld és hullaszag – mondta halkan Amanda, és ahogy közeledett ahhoz a bizonyos ajtóhoz, a léptei lelassultak. A fénygömböt messzire előre küldte, ujjai szorosan egy fekete, füstszerű tör markolatára fonódtak. Patricia teste megfeszült, a nyakán felálltak a pihék, és minden egyes porcikája azt üvöltötte, hogy fusson. Meneküljön. Tűnjön innen a fenébe és hagyja az egészet. Mégsem mozdult. Dermedten nézte, ahogy Amanda a kilincs felé nyúlt. Az ajtó hirtelen kicsapódott. A boszorkány a következő pillanatban a földre rogyott, feje jó pár lépéssel arrébb ért földet, döbbenetbe merevedett arccal. Patricia saját sikolyát hallotta táncot járni a gonosz nevetéssel. Észre sem vette, hogy vér spriccelt a ruhájára, a hajára, az arcára. A szobából kiszűrődő halvány fényben csupán egy pillanatra látta a hosszú szőke hajat, a nyakon megvillanó, a farkába harapó kígyót, mielőtt a vámpír rávetette volna magát. Az élőholt Amanda vérétől szennyezett keze a nyakába mart, felszakítva az izmokat, a húst, vér ömlött a ruhájára és érezte a hozzá simuló hideg testet. Aztán az agya kikapcsolt, a teste ösztönből cselekedett. Az önvédelmi órák és a belé programozott túlélési ösztön megtette a magáét. Ellökte magától a kezeket, elgáncsolta a döbbent vámpírt, majd megfordult és elrohant.

− Francba! – hallotta a háta mögött felhangzó kiáltást. – Most kereshetek másik vacsorát.

Patricia rohant, legalábbis ő így érzékelte, pedig csak botladozott. A látása kezdett elhomályosodni, lábai össze-összecsuklottak, fogyatkozott az ereje. Ahogy a vére elszivárgott, úgy gyengült egyre jobban és jobban. A térde megrogyott, hiába hajtotta a félelme, és arccal a padlóra zuhant. Kapkodta a levegőt, ájulással küzdött, de a keze rajzolt. A saját vérét használva festéknek jelet rajzolt. Csak értsd meg Zoé. Aztán érezte a hátára nehezedő súlyt, majd a fogak a nyakába mélyedtek. A fájdalom egy pillanatra még végigszáguldott a testén, majd minden megszűnt létezni. Ő maga is.

 * * *

A vámpír mélyen a lány torkába mélyesztette a fogait és habzsolt. A vérszagtól teljesen elvesztette az eszét és olyan durván evett, mint még soha. A vérbe, ami lefolyta a torkán bőr és szövetdarabok keveredtek. De ez neki nem volt elég. Lihegve ült a lány hátán és még enni akart. A benne lakozó éhes vadállat, kitörni készült. Vért akart. Vért. Vért. Ki akarta valaki másból is szívni az életerőt, hogy ő végre nem legyen ilyen hideg. Mikor meghallotta a két fiú hangját megdermedt, majd megnyalta az ajkát.

− Biztos, hogy nem fognak ezen kibukni? – kérdezte egy vékony, magas hangú fiú, akinek még a hangján is érződött, hogy fél.

− Ugyan, csak egy kis Halloweeni poén – szólt a társa sokkal mélyebben. – Csak berakjuk a cd-t és holnap lejátsszuk, ennyi. Te… mi ez az izé, amiben járunk? Kapcsold már fel azt a kibaszott elemlámpát! – A lámpa halkan kattant egyet, majd egy pillanatra megállt a levegő is. – Ez… ez vér?

− Úgy tűnik! – nyikkantotta a fiú. – Arra vezet… lehet még él… − Aztán gyors léptek közeledtek felé, ő pedig nem gondolkodott azon, rávesse e magát a két fiúra, mikor azok közel értek hozzá. Két rövid üvöltés törte meg a csöndet, majd hangos nyelés és elégedett sóhajtás. Az elemlámpa sokáig pörgött a földön. Végül, mikor megállt megvilágította a kéken fénylő szemű vámpírt, akinek szőke hajába véres szálak keveredtek. Elégedett arccal kortyolt a karjában tartott fiú nyakából. Minden vércseppet megbecsült, egy sem veszett kárba. Miután végzett bement a női mosdóba, megigazította a haját, a tükörképére mosolygott, majd elhagyta az egyetem épületét.