Kristályba zárt érzelmek 8. fejezet

Itt az új fejezet, igaz kicsit rövid de jó olvasást :) Igyekszem befejezni a 9. fejezetet :)

 

8. fejezet

 

Te szánalmas, szerencsétlen Sebastian! Hányszor mondtam már neked, hogy ne a nem létező szíved vezessen? De látom, nem figyelsz rám. A király is hülye volt, hogy egyedül küldött ide, ezekkel a kis senkikkel. Te még nem vagy kész arra, hogy elvezess egy csapatot, az pedig hogy vezető módjára gondolkodj, szintén lehetetlen. Még annyira gyerek vagy. Azt hiszed, majd megmentheted a Megmentőt? Azt hiszed, más vámpír nem veszi őt észre? Azt hiszed, hogy a varázslók, majd meghagyják neked? Álmokat kergetsz. Gyerekes álmokat arról, hogy majd minden helyre jön. Pont az ilyen gyenge vámpírok miatt fogunk kihalni. Nem hiszel a vér adta erőben, nem fogadod el a hatalmat, amit ad. Próbálsz emberként érezni és emberként létezni, pedig mi nem vagyunk azok. Többek, jobbak, és igen, kegyetlenebbek vagyunk, mint ők. De legalább nem érzünk. Pont ezért vagyunk erősebbek náluk, nem kötnek le minket olyan semmiségek, mint a bűntudat, lelkiismeret-furdalás, fájdalom. Mindez minek? Lexi már kezdi átérezni az átoknak titulált pozitív adományt. A lányból tökéletes vérszopó lesz idővel. De ez a Sebastian… Sóhajtva megrázta a fejét. Gyenge vagy a kevés vértől, ami a testedben kering körbe-körbe, ezért is nem vettél észre. Pedig én tanítottalak, most mégis szégyent hozol a fejemre. Ej ej ej... azt se tudod ki volt az a lány, aki eltűnt a szemed elől, mégis megbabonázott. Ezek a boszorkányok. Majd amikor a szemed láttára tépem ki a szívét, hogy kiihassam az utolsó csepp vért is… élvezni fogom az elgyötört arcodat. És tudom, hogy nem fog fájni neked se, hiszen nincs szíved, ami fájjon. Milyen jó is vámpírnak lenni, csak ezt te nem értékeled. Lelkedben megmaradtál embernek. Gyenge, önző, megváltásra méltatlan, érző testnek. Azt hiszed, most, hogy te lettél ennek a szedett-vedett csapatnak a vezetője erős vagy és nincs szükséged senkire. De fogsz te még könyörögni nekem, hogy segítsek kordában tartani a vérszomjat, nehogy a társaidat tépd szét. Ez már nem először történne meg…

Az árny a fejjel lefelé lógásból, felült az ágra, majd finoman lehuppant az utcára. Csizmája hangosan koppant az aszfalton. Először jobbra majd balra nézett, azon gondolkodva melyik irányba induljon. Végül úgy döntött, a belváros felé veszi az irányt. Hétköznap lévén az utcák csendesek és kihaltak voltak, arról nem is beszélve, hogy vihar közeledett és lehűlt a levegő. Morogva nézelődött. Barna szemei kék színben táncoltak, de próbálta visszafogni ragyogásukat, mert a feltűnés hiányzott neki, most a legkevésbé. Nagyon remélte, hogy talál valakit, akinek a vére megfelel neki. Előbb végigsétált az egyik főúton, de miután nem volt szerencséje, kisebb mellékutcákban folytatta útját. Sokáig bolyongott Cassino belvárosában, a takaros házak között, ahol égtek a villanyok, néhány házból gyerek zsivaj hallatszott ki, néhol csak a tévé kékes fénye világított, máshol még az sem. Kezeit a zsebébe rejtve, nagyot sóhajtva nyugtázta, hogy ma sem lesz vacsorája. Már most gyűlölte ezt a várost, pedig alig két napja volt itt. Hiányzott neki a nyüzsgés, amihez New Yorkban hozzászokott. Az égen hatalmas villám cikázott keresztül szürkés fénybe vonva a sötét sikátort és a lányt. Az eső teljes erőből kezdett zuhogni. A vámpírunk megállt, gonoszan elmosolyodott, hosszú fehér szemfogai elbújtak, és ahogy felsértették a száját, lenyalta a vérét, de rögvest ki is köpte. A benne lévő vér már savanyú volt. A teste nem tudta sokáig magában őrizni a vért, mert olyanná vált, mint a romlott tej. Miközben a száján begyógyult az apró seb, a lány után indult. A csizmája immár nem kopogott a betonon, halkan, mintha ő nem is létezne, az ismeretlen lány nyomába szegődött. Még mielőtt kiért volna a kivilágított utcára, mellé suhant és szemügyre vette a lányt. Nem volt se vékony, se kövér, barna haja összefogva pihent a tarkóján. Tökéletes. Teljesen tökéletes. Mikor a lány befordult a sarkon megcsörrent a telefonja, az árny pedig háttérbe húzódott.

− Szia, Márió – szólt bele a telefonba a lány. – Nem még nem értem haza, mert elhúzódott a megbeszélés. – Hosszú szünetet tartott, amíg a hívó beszélt és közben a szemeit forgatta, de a szája szerelmes mosolyra húzódott. – Tudom, hogy sötét van és esik az eső, de van esernyőm és mindjárt otthon vagyok. Csak pár utca, ne aggódj! – A vámpírunk keze hol ökölbe szorult, hol kiengedett, hevesen kapkodta a levegőt, kéken izzó szemei halvány fényt vontak köréje. A benne lévő vadállat üvöltött és neki is ehhez lett volna kedve. Vér… vér… vér… édes meleg vér, ami még ebben a lányban csörgedezel, az enyém leszel… enyém leszel… engem erősítesz… Közelebb lépett a lányhoz, mire az megállt és hátra fordult. Szemei ide-oda cikáztak a kihalt utcán, majd nagyot nyelt és elindult. Ám megszaporázta a lépteit. Hallotta, ahogy a lány szíve szaporábban kezd el verni, érezte a lány félelmének édeskés illatát, ami csak még jobban fokozta a vágyát és a nyáltermelését. Két apró nyálcsepp hullott le a szemfogáról. Ökölbe szorított kezeit felsebezte a saját körme, a vér lecsöppent és vörösre festette a pocsolyát.

A lány tovább sietett és a félelme még nagyobbra nőtt, mikor meghallotta a lépteket maga mögött. A feléje közeledő lassú, kopogó hang visszhangzott a fejében. A szája azon nyomba kiszáradt és legszívesebben elrohant volna, de próbálta meggyőzni magát, hogy nem ő az egyetlen, aki ebben a szörnyű időben hazafelé igyekszik. De nem hitte el magának sem. A rettegés keserű ízt lopott a szájába, fogai összekoccantak, és nem csak a hidegtől. Marió épp a nem rég született kishúgáról beszélt neki, de ő nem tudott rá figyelni. Érezte, hogy valaki figyeli, a léptek pedig egyre közelebbről hallatszottak. A szíve a torkában dobogott, óriási gombócot alkotva a torkában. Aztán megállt. Nem akarta megtenni mégis megtorpant. Kapkodta a levegőt, a tüdeje összeszorult, de a teste nem mozdult. A mögötte lépkedő alak cipője, hol az aszfaltra, hol tócsába lépett. Kopp. Placs. Kopp. Placcs. Idegesítően ismétlődött, az idegeit rángatva, a szíve az ütemre dobogott.

 − Paola? Paola minden rendben? Hahó! – hallatszott ki a telefonból, de az nem válaszolt.

A vámpír nem tudta tovább türtőztetni magát és megragadta a lányt. Paola még hátra tudott fordulni, belenézni a két hideg, kékes fényt árasztó szempárba, amibe nem látott semmi mást csak dühöt, majd a feje a ház falának ütközött. Sikoltani akart, de a következő pillanatban már csak a vér bugyogott elő a torkából. A vámpír eltépte a lány ruháit, amik recsegve engedtek, feltépte a lány nyakát és a vérre vetette magát. Paola torkából hörögve távozott a levegő. Minden tagja reszketett, ahogy a vámpír ideget, izmot átszakítva lakmározott belőle, a szeme fennakadt, szájából vér folyt. Az esernyő halkan surrogva pörgött a tetején, a telefon a pocsolyába esve villogott. A fiú egyre csak a lány nevét hajtogatta. A vámpír hevesen és a kapkodva nyelte az életet adó vért, ami melegséggel árasztotta el, erőt adott neki, ami csillapította a vágyait. Amikor az első korty leszaladt a torkán, szinte elélvezett. Nem törődött a feléje áramló fájdalommal, amit a lány érzett. Paola teste percről percre lett hidegebb és merevebb. A szíve pumpálta a vért a szájába, a fémes vér lecsúszott a torkán, ő pedig minden kortyot élvezett. Lehunyta a szemét, csak nyelt és nyelt, két kézzel szorította a lány karjait, átszakítva a kabátját. Csak nyelte, nyelte és azt kívánta sose fogyjon el, de ez sosem történt meg. A vér mindig elfogyott, de elég sosem volt. A benne lévő vadállat követelte, szüksége volt rá, nem akart lemondani erről a szenvedélyről. Mikor már a vénájából nem jött több vér, a vérszopó felemelte a fejét minden cseppet lenyalt a nyakáról és a mellkasáról, majd azt is, ami kicsurrant a szájából. Végigsimított a lány barna, copfból kiszabadult haján és elmosolyodott.

− Ne aggódj, picinyem! Te legalább nem a pokolra kerülsz, és vedd úgy, hogy jó dolgot tettél, engem éltet tovább a véred – hangosan felnevetett, amely visszahangzott a kihalt utcán. A benne lévő vadállat nem nyugodott le, és még több vért követelt. Elengedte a testet, ami tehetetlenül csúszott le a fal mellett, a feje előre bukott, keze véresen hullott a test mellé. A vámpír rátaposott a telefonra, megigazította magán a bőrkabátot, majd felvette a földre dobott esernyőt és a feje fölé tartotta. Lassan, mintha mi sem történt volna elsétált, hogy újabb áldozat után nézzen.

             Az ég vigasztalhatatlanul sírt. Hatalmas cseppekben hullott a hideg eső a városra. Villámok cikáztak megvilágítva a fal tövében hagyott halott, már kihűlőben lévő testet. A pocsolyák egymásba folytak, a lány körül lévőkbe vér keveredett, néhol bőrdarabok úszkáltak. Újabb gyors léptek zaja törte meg a feszült csendet. Majd a léptek lassultak, és egy éles, női sikoly verte fel a környező házak lakóit.