Kristályba zárt érzelmek 7. fejezet

. fejezet

 

Zoé zötyögve ült az ősrégi buszon és ahhoz sem volt kedve, hogy a busztársaságot szidja, hogy miért ilyen régi, roncsot képesek küldeni. Bár azt is tudta, hogy ez az útvonal nem tartozik a túlzsúfoltak közé, mégis jobbra számított. A feje minden egyes fordulásnál, de még sebesség váltásnál is az ablaknak ütődött. Már kezdett szédülni, és ahogy kibámult a besötétedett utcára, nem gondolt semmire. Miután elvált a lánytól, csinált még egy kört Angelel, lecsutakolta, de a reménye, hogy mindez megnyugtatja, elszállt. Az agya magas hullámhosszon vibrált, az idegei táncot jártak, az ujjai remegtek, ahogy fentről lefelé kefélgette a lovat. Még mindig önmagát szidta, amiért kiélezte a küzdelmet saját maga és a varázslók között. Féltette a szüleit, a barátait és Danielt. Édesanyja épp eleget írt a levelében arról, hogy távolságot tartson a varázslóktól, akik megölték a nagyszüleit, akik gonoszak és ravaszak, akik mindig azt használják fel az ellenségük ellen, ami a legjobban fáj neki, akiknek talán nincs is szívük, vagy ha van is fekete korom az egész. Zoé pedig tisztában volt a gyengeségeivel. Azzal, hogy szeret, azzal, hogy gyenge és nem foglalkozott eddig az erejével, és azzal, hogy a lelke mélyén retteg a tanács kezére kerülni. Tudta jól, hogy a félelem legyengíti. Már már majdnem elaludt, talán egy újabb, a jövőt megmutató álom várt rá, mikor a feje nagyot koppant az üvegen, ugyanis a busz gödörbe hajtott. Zoé felnézett, de a sötét buszon csak pár ember üldögélt, ismerőst nem látott, ezért újra az utcára tévedt a tekintete. A következő másodpercben pedig kiegyenesedett, és a fülhallgató kiesett a füléből. Már messziről látta azt a bizonyos, túlságosan is ismerős szürke aurát, ami sosem változott. Minden élőhalott ilyennel rendelkezett, de ez az aura nem változott az érzelmeknek megfelelően, ahogy az embereknél. Csak egyformán, szürkén fonta be őket. Figyelte a fiatal fiút, amint elsétál a busz mellett, épp arra amerről jöttek. Zoé felpattant és megnyomta a gombot, hogy leszállna. Tudta nem messze innen van egy megálló, és remélte nem fogja szem elől veszíteni a fiút. Mikor az autóbusz megállt, ő leugrott róla és visszafelé indult. Szerencsére még mindig látta a fiút, ezért messziről, a másik járdán, kapucniját a fejére húzva követte a fiút. Tisztában volt vele, hogy hatalmas őrültségre készül, de nem tudta levetkőzni kíváncsiságát. A barna hajú, szemüveges vámpír, mit sem törődve az őt megbámuló emberi tekintetekkel, öles léptekkel sietett a sötétedő utcán. Sötét baseball sapkáját mélyen a szemébe húzta, kesztyűbe – amire ugyan nem lehetett semmi szüksége, hiszen ennyire hideg nem volt – bújtatott kezével feljebb tolta orrán a szemüveget és maga mögé pillantott. Zoé, félve attól, hogy a fiú észreveszi még jobban lemaradt. Nem akart kockáztatni. Az, hogy gyűlölte a varázslókat, nem jelentette azt, hogy a vámpírokkal szimpatizál. Sőt. Mivel ember volt, vagyis táplálékot jelentett az élőholtaknak, szeretett kellő távolságot tartani tőlük. Nem állt szándékában, hogy idő előtt főételnek nézzék és borral leöblítsék. A szíve a torkába ugrott, abban a másodpercben, amikor megszólalt a telefonja. Kapkodva kereste elő a mobilt a táskájából, több embert majdnem feldöntött közben, de leginkább attól félt, hogy elveszti szem elől a fiút. A kijelzőre nézett, ahol Daniel neve villogott, majd fújt egyet és kinyomta. Nem volt most ideje a fiúval foglalkozni. Gyorsan felhívta az anyját, elhadarta, hogy csak később megy haza, mert valami dolga akadt, majd lecsapta és kikapcsolta a mobilt. De mire felnézett, a vámpír eltűnt. Dühösen forgatta a szemét, és Danielt szidta az orra alatt, a fiúnak ugyanis beépített radarja lehetett, amivel mindig eltalálta a legrosszabb időpontot. Lassan, mélyet sóhajtva átsétált arra a járdára, amin a fiú eddig haladt, majd tovább indult. Remélte, hogy talál valamit, amiből rájön merre tűnt el az élőhalott. Az egyre sötétedő utcán, összébb húzta magán a pulóvert és meggyorsította a lépteit. Miért? Miért? Miért? Ezernyi kérdés kavarog az agyamban, mint a szél kavarta őszi falevelek, és mind miérttel kezdődnek? Miért most? Anyu halálának tizenötödik évfordulóján. Miért tűntették el Luciust? Talán mert rájöttek valamire, amit még én sem értek? Miért jöttek ide ezek az élőhalottak? Mit akarnak? Engem keresnek? Miért zaklat engem az a boszorkány, akitől még a szőr is feláll a hátamon? Miért érzem azt, hogy a világom kezd összeomlani? Hirtelen megtorpant, bár ő maga sem tudta, hogy miért. De amikor jobbra fordult, meglátta az eldugott, sötétbe borult kicsi utcát, amin még meg-megpillantotta a követettje aura maradványait. Szíve az adrenalintól újra hevesen kezdett verni, lábait sebesen szedve végigsietett a sötét, apró utcán. Talán mégis… talán mégis… A sarok előtt hirtelen lefékezett, cipője talpa megnyikordult a macskaköveken, majd óvatosan kikémlelt. A vámpír fiú egy pillanatra megtorpant, hátra fordult és végigpásztázta az utcát. Zoé még levegőt sem vett, mozdulni sem mert, nehogy a fiú észrevegye, végül az élőholt vállat vont, és tovább indult. Zoé kisimított egy vörös tincset a hajából, majd mikor a fiú besétált egy kapun, gyorsan oda futott, és még mielőtt a kovácsoltvas kapu becsukódhatott volna, besurrant a sötét kertbe. A sövény mögött elbújva figyelte, ahogy a fiú belépett a kapun. Mély levegőt vett, még egyszer kijelentette, hogy nem normális, és hogy valami az agyára ment, majd átrohant a kerten és letérdelt az egyik ablakhoz, ahonnan fény szűrődött ki. Óvatosan, a jó szerencséjében reménykedve bekukkantott az ablakon.

A hatalmas, ezernyi gyertyával kivilágított nappaliban egy férfit és egy lányt pillantott meg, a kanapén ülve. A férfi az ölében ülő lány nyakára hajtotta a fejét. Egész erotikus is lehetett volna a látvány, ha a lány keze nem lógott volna élettelenül a kanapéra, ha a meztelen hátára nem festett volna vörös tetoválást a saját vére. Zoé nagyot nyelt, és azért imádkozott, hogy ne hányjon ide. Az általa követett fiú belépett a szobában és a szemét forgatta.

− Antony, legalább ne itt csináld! Már meg megbocsáss, de szörnyen undorító. – A lányból lakmározó férfi felnézett, megnyalta véres ajakit, hogy egyetlen édes vércsepp se hulljon a földre.

− Ugyan már Benjamin – vigyorgott gúnyosan. – Te is szoktad ezt csinálni, csak éppen titokban, elbújva valami bűzös, mocskos sarokban, hogy senki se lássa. Én ennél egy kicsit finnyásabb vagyok. Itthon jobban szeretem.

− Igen, csak minket meg rohadtul nem érdekel, hogy hogyan szívod a város lánykáit élőhalott múmiává. Sebastian is megmondta, hogy húzzuk meg magunkat, ehelyett mit csinálsz? Ebbe a szegény lányba is már csak látogatóba jár az élet. – mondta Benjamin dühösen. – Ne kelljen megint miattad tovább indulnunk!

− Nem csak én nem tudok parancsolni a vágyaimnak – morogta Anthony, majd finoman lefektette a kanapéra a lányt. – Csak úgy közlöm, hogy Sebastian, se egy tiszta lélek…

− Na jó, ezt most fejezzük be. Nem fogok veled Sebastian vágyairól és tetteiről vitázni – emelte fel a hangját Anthony, de még mielőtt kifejthette volna a véleményét, Lexi rohant be a nappaliba.

− Anthony! Végre! Hol van az a rohadt kenőcs? – A lány fel s lerugózott a sarkain, ugyanazt a ruhát viselte, amit délelőtt az egyetemen, de a bőre most a hófehér helyett vörös volt. Úgy nézett ki, mintha elaludt volna a tűző napon. Anthony a szemét forgatta és a lány felé nyújtotta a kezében tartott zacskót. – Áh, életet mentettél. – Lexi félrelökte Anthonyt, lehuppant a kanapéra, és elkezdte bekenni a kezeit, valami átlátszó krémmel.

− Akarod, hogy bekenjem a hátad? – húzogatta a szemöldökét Anthony, és szélesen vigyorgott. Lexi felnézett rá.

− Hiába tepersz, drágám. Inkább töröm ki a saját kezem, minthogy engedjem hogy hozzám érj – mondta Lexi, miközben áttért a másik kezére. – Áú, ez úgy fáj.

− Nem meg mondtam, hogy öltözz fel rendesen? – lépett be a nappaliba Sebastian, kezében egy szendviccsel.

− De utálok felöltözni, különben sem sütött ma a nap. A fene se gondolta, hogy így megéget – vágott vissza Lexi, és nekiállt a lábát is bekenni. – Utállak napfény! Utállak vámpír átok!

− Tudod, a leégésre van egy apró trükk – mondta Anthony, majd megkerülte a kanapét és a lányhoz hajolt – Öltözz kevésbé kirívóan.

 − Anthony, azt akarod, hogy rád öntsem? Bár nem, mégsem mert akkor nem lesz mit használnom, inkább megverlek – mondta Lexi.

− Nem értem, miért nem vagy képes felvenni a ruhákat, amiket adtak. Könnyebb lenne az életed – sóhajtotta Benjamin. – És az enyém is. Nem kellene mindig kenőcsért rohangálnom neked.

− Mert azok a ruhák undorítóak és rondák. Egyáltalán nem illik az én stílusomhoz, arról nem is beszélve, hogy azoknak a göncöknek még szabásuk sincs – pufogott Lexi.

− Ezért inkább minden nap vörösre sülsz? – kérdezett közbe Sebastian tele szájjal.

− Hát inkább, mint hogy tönkre tegyem az imidzsem. Van annyi önkritikám, hogy nem veszem fel, akár véd a naptól akár nem.

− Ne haragudj, de hülye vagy – jelent meg az ajtóban egy fekete hajú lány. – Azért nem mindegy, hogy neked mindened fáj és kenegetned kell, nekünk meg csak az arcunkról kell eltűntetni a vörösséget. – Lexi csak legyintett, hogy ezt a lány nem érti.

− Tudod mit Lexi? Menj el a vámpírtanács, stíluskrízis részlegéhez, őket biztos érdekelni fogja a gondod – nevetett fel Antony, majd elhallgatott, mikor a lány kése a füle mellett suhant el.

Zoé fejében talán megfordulhatott volna, hogy vajon hogyan hallhatja csukott ablakon, vastag falakon keresztül is tisztán minden szavukat, hogy vajon honnan tudja a vámpírok nevét. De az ő figyelmét más valami kötötte le. Vagyis valaki. Sebastian. Azt már észrevette, hogy a levegő eltévedt valahol az orra és a tüdeje között. Kissé szétnyílt szájjal bámulta a fiút, akinek a szeme még így is, hogy nem nézett a szemébe fogva tartotta. Az orra, az arca, az erős vállain feszülő póló és minden egyes porcikája vonzotta. Mikor felfogta min is jár az agya, hevesen megrázta a fejét és emlékeztette magát, hogy ő komoly kapcsolatban él. Egy ilyen fiú miatta, akiről nem tud semmit, másrészt pedig élőhalott, nem fogja még csak gondolatban sem megcsalni Danielt. Inkább próbált arra koncentrálni, ami a szobában zajlott. Antony felvette a kanapéról a lányt és kivitte a szobából, Nicky segített Lexinek bekenni a hátát és a derekát, Sebastian Lexi kését dobálta fel s le, Benjamin pedig idegesen mászkált fel s alá.

− Érdekes… nem találtátok meg, pedig annak a lánynak elvileg hatalmas ereje van. Már messziről ki kellett volna szúrnotok – morogta Benjamin, talán inkább saját magának, mint a többieknek.

− Mégsem szúrtuk ki – vont vállat Sebastian. – De még csak egy napja vagyunk itt. Számítottam rá, hogy a szülei megtanították neki, hogyan rejtőzzön el.

− Szerintem viszont láttuk – szólt közbe Lexi. – Az a Patricia… tudod, aki belém kötött. Bármibe lefogadom, hogy köze van a Megmentőhöz. A fejemet teszem rá.

− Azt inkább ne – rázta a fejét Sebastian. – Annak a lánynak, csak a varázslókhoz van köze, de a Megmentőhöz biztos, hogy nincs.

− Már megint olyan okos vagy Sebastian – morogta Lexi és felpattant a kanapéról. – Rajtad kívül senkinek sem lehet igaza, és nem érdekel, hogy te vagy a főnök. Mégis miért hiszed azt, hogy felismered majd azt a lányt, ha látod?

− Mert ha az az anyja, akit én gondolok, akkor megismerem – mondta Sebastian, teljesen nyugodtan.

− Miért van annak a lánynak, olyan hatalmas ereje? – kérdezte Nicky. – Azt értem, hogy visszaadhatja azt, amitől talán újra embernek érezzük magunkat, de ezen kívül?

− Az a lány állítólag félig vámpír, félig varázsló. Az anyja vámpír volt, az apja varázsló – válaszolt Anthony, aki épp visszatért. – Úgy tartják, hogy ha ő összetöri a kristályt, amit még mindig nem látott senki, megjegyzem, én nem is hiszem, hogy létezik, akkor a minket sújtó átok semmivé lészen.

     − Mondjuk, én örülök annak az átoknak – vont vállat Lexi. – Ugyan kinek kell lelkiismeret-furdalás? Szerény véleményen szerint, jó így, ahogy van. Azzal, hogy mi itt vagyunk és keressük, a mi drága megmentőnket, csak még nagyobb harcot és feszültséget generálunk. Eddig nyugalom volt, minek ez az egész?

− Szerinted, ha a varázslók a kezük közé kapják, akkor majd nem fogják ellenünk felhasználni? Senki sem tudja, milyen ereje van annak a lánynak. Lehet egyetlen csettintéssel porrá hamvaszt minket. A vámpír király nem akar kockáztatni – felelte Sebastian.

− Mi a parancs? – kérdezte Benjamin, és mélyen a társa szemébe nézett. Sebastian azonban elfordította a fejét, és kinézett az ablakon, a sötét estébe. Zoé szíve a torkába ugrott, és nem csak a fiú arcán szétterülő szomorúságtól, hanem attól is, hogy pont felé nézett. Ne vegyél észre… könyörgöm, ne vegyél észre… megölnek… aszott hullává szívnak, ha most észrevesznek. Már éppen ugrott volna fel, hogy elrohanjon, mikor Sebastian válaszolt.

− A parancs úgy szól, hogy ha megtaláljuk a lányt, akkor vigyük a király elé, ha azonban ellenáll az erőszak is engedélyezett.

− Vagyis ha nem minket választ öljük meg? – háborodott fel Benjamin. – Már ne haragudjon meg a királyunk, megjegyzem, én nem rá szavaztam, de nem normális. Amióta csak megátkoztak bennünket, mindenki, aki nem őrült meg a vértől és nem lett szívtelen gyilkoló gép, az mind arra vár, hogy mikor szabadulunk meg. A királyunk meg kiadja a halálos ítéletet az egyetlen emberre, aki segíthet nekünk… hát ez… hát ez… − Mikor levegőhöz jutott és körbe nézett, döbbent arcokkal találkozott. – Bocsánat, kissé elragadtattam magam.

− Hozom a pezsgőt – csapta össze a kezét Anthony, mire Sebastian, mint egy jóságos atya megrázta a fejét.

− Amúgy szerintetek mégis miért alakult meg a Megmentő védelmezői nevű titkos szervezet? Ahol csak tudják, szabotálják a kivégző osztagokat, vagyis olyan csapatokat, amilyenek mi vagyunk. – Sebastianon látszott, hogy még mondana valamit, de Lexi elé állt, és Zoé már-már azt hitte elveszi a kesét és a fiúba szúrja. De a lány csak állt, és nézet rá.

− Te is szimpatizálsz a titkos szervezettel igaz? Nem akarod megölni azt a lányt így van? – Azt, hogy Sebastian mit válaszolt Zoé már nem hallotta. Dübörgő szívvel fordult meg és döntötte a hátát a falnak. Kezdett végre tisztán látni. Kezdett rájönni arra kicsoda is ő valójában. A feladatával ugyan nem volt tisztában. Nem értette mit várnak tőle a szobában tartózkodó élőholtak, és mit akarnak a varázslók, akik azt akarják, hogy igazi boszorkány legyen. Tenyerébe temette az arcát és próbált választ találni az egyre gyűlő kérdéseire. Most annyira szeretett volna az igazi anyjával beszélni, mint még soha életében. Nem szeretett rá gondolkodni, mert fájt, hogy nem emlékezett rá, szenvedett attól, hogy nem tudta úgy szeretni, ahogy kellett volna – De hiszen nem is ismered, hogy szeresed így? – szólalt meg mindig a hangocska a fejében. Mégis szeretni akarta, hisz az édesanyja volt, aki a világra hozta. Lassan kifújta a levegőt és azt kívánta bárcsak ne követte volna a fiút. Akkor most nem kellene feldolgozni milyen családba is született bele, hogy milyen erő lakozik a testében, és hogy talán van egy feladata. Élhette volna tovább a nyugodt, – többnyire – átlagos életét, megszerezhette volna a diplomáját, elmehetett volna dolgozni és együtt élte volna le az életét Danielel. De most… Ugyan! Mégis ki a fene mondta, hogy nekem választanom kell? Ki mondta, hogy nem lehetek normális ezentúl is? Az, hogy mindenki engem keres, nem jelenti azt, hogy meg is találnak. Egészen eddig titokban maradt a kilétem, ugyan miért fedném fel éppen most, és éppen én? Már megint idegeskedem a semmin. Inkább haza megyek. Elég volt mára a sok természetfeletti hülyeségből.

Ugyanúgy, ahogy jött, visszalopódzott a sövényhez és már majdnem felmászott rá, hogy kijusson az utcára, mikor a ház ajtaja kicsapódott és Antony jelent meg az ajtóban. Zoé megpördült és még olyan messziről is érezte azokban a kéken világító szemekben a dühöt és a hidegséget. Egy pillanatra úgy érezte minden megfagyott körülötte. Az élet megdermedt, és ő maga is belefagyott a mozdulatlanságba. De Zoé szíve dobogott, heves táncot járt, hangosan, életet követelve. A saját életét követelve. A lány hátrálni kezdett és azt kívánta bárcsak beleolvadhatna a falba. Egészen addig észre sem vette, hogy a kívánsága teljesült, amíg ki nem jutott az utcára. De nem volt ideje azon gondolkodni, hogyan csinálta. Lélekszakadva kezdett el rohanni. A lábai csak vitték előre, miközben próbált rájönni milyen messze lehet tőle az élőhalott. Nem akart a kezei közé kerülni. Látta mit csinált a lánnyal, látta a hidegséget és a gyilkolási vágyat a szemébe. De a fiú hangtalanul érte be és szorította az egyik ház falának.

− Ki vagy? És miért kémkedsz utánunk? – sziszegte a fiú az arcába és ez még jobban megijesztette mintha az arcába üvöltött volna. A hangja rekedt volt, mint amikor férfiak a szeretett nő testére vágynak. Ő azonban nem szexre, hanem vérre vágyott. Zoé nem szólt, nem mert, nem csak a félelem némította meg, de azt is tudta, hogy ha most megszólal, a fiú másnap felismerheti az egyetemen. Kezével még jobban az arcába húzta a csuklyát, és hallgatott. – Nem szólsz? Akkor had lássam ki vagy! – Ahol a fiú keze a kezéhez ért csontig hatoló hidegséget érzékelt. Szorosan lehunyta a szemét, és hirtelen beugrott neki egy mondóka, amit régen, nagyon régen tanítottak neki. Gondolkodás nélkül kezdte el suttogni.

− Védd meg őt, mindentől, adj erőt, mikor félted őt. Bontsd ki szirmod, halál virág, hagyja békén, a gonosz világ. Szórd csak erőd szerte szét, üvöltsön ki hozzád ér. – Ő maga nem is volt tisztában, hogy mit csinált vagy mi történt körülötte, csupán a melegséget érezte, ami az egész testében szétáradt. Még lehunyta szemhéján keresztül is látta azt az erős fényt, ami olyan meleg volt és nyugtató, mint egy anyai ölelés, mikor a gyermek keservesen sír. Aztán egy arc kezdett körvonalazódni a szeme előtt. Nem ismerte, de mégis ismerős volt a vékony, hosszú orr, a mély elő szemek, amelyekről nem tudta megmondani a színét, a vállára omló egyenes haját és az arcán elterülő szomorú mosoly. Már nyitotta a száját, hogy kérdezzen, de a fény eltűnt, a kép szertefoszlott, ő maga pedig a kertjükben állt. A szeme felpattant és megrökönyödve az átélt élményektől a fűre rogyott. Lihegve bámulta a kezeit, amin ezernyi apró fénypont táncolt, majd egyszer csak beleolvadva a testébe eltűntek. Hatalmasat nyelt és ökölbe szorította a kezeit. Ez sem változtat semmin… Ez sem… nem vagyok varázsló, és nem én vagyok a Megmentő… nem rajtam függ a vámpír a társadalom sorsa… Nem, mert ezzel nem büntethet engem Isten. Ha nem veszek róla tudomást, ahogy eddig se vettem, akkor nem igaz. Igen, a homokba dugom a fejem, de nem érdekel. Nem fogok mindent feladni, nem azért nem tudnám, hanem azért mert nem akarom. Az emberek gyűlölnek és megvetnek mindent, ami nem felel meg az elvárásaiknak. Mindenkit, aki csak egy kicsit is más mint ő, kiszekálják a világból. Nem egy fiatal ölte már meg magát azért mert a társaik kiközösítették, megjegyzéseket tettek rá, nem hagyták élni. Miért lépnék hát be önként egy embereken kívüli társadalomba, amihez még csak közöm sincs? Nem vagyok vámpír! Ember vagyok, a mai este pedig meg sem történt. Semmi sem történt.

- Semmi sem történt… - suttogta, de mindegy volt, hányszor mondta el, magát sem győzte meg. Sóhajtva felállt és besétált a házba. Miután köszönt és közölte, hogy nem kér vacsorát, a szobájába indult, de a sors megint közbe szólt.

- Zoé, jött egy levél neked – lépett ki a konyhából Carla, kezében egy borítékkal. – Nincs rajta feladó. – Zoé először a nevelőanyjára majd a feléje nyújtott téglalapra nézett, és nagyot nyelt. Jól ismerte ezt a világos lila, vörös viasszal lepecsételt borítékot.

- Ezt… anya nekem küldte? – suttogta, és nem is igazán várt választ. Remegő kézzel vette el, majd szó nélkül megfordult, és a szobájába rohant. Mikor becsapta az ajtót, Pocak ijedtében leesett az ágyról. Zoé lassan lecsúszott az ajtónak dőlve és nézte a kezében pihenő borítékot. Ujjaival végigsimított a már megszilárdult, hideg viaszon, és a benne kirajzolódó hattyúfejen és a hozzá tartozó nyakon. Újabb, ezernyi kérdés kavargott az agyában, majd mély levegőt vett és kifújta miközben feltépte a borítékot.

* * *

Sebastian döbbenten állt meg nem messze Anthonytól és még éppen látta, ahogy Zoé elhalványodik, majd eltűnik. Mi a fene? Ez… Ritkán esett meg vele, hogy meglepődik valamin, mindig minden eshetőségre felkészült az elmúlt jó pár év alatt, de ez még az ő meglepetés szintjét is megütötte.

− Atyám – hallotta meg Anthony nyögését. Tekintete a fiúra vándorolt, aki épp a szemközti házról a hajába szóródott vakolatdarabokat söpörte ki. Fájdalmasan sziszegve mozgatta meg a vállát, és a szemei még mindig kéken világítottak. Furcsa mód az utca mégis csendes volt. Mintha senki sem vette volna észre, mi folyik az utcán. Benjamin még mindig döbbenten bámulta a lány hűlt helyét.

− Hova tűnt? És úgy mégis ki volt ez? – kérdezte meg Lexi. Sebastian ránézett, de nem válaszolt. Szinte újra látta maga előtt, hogy ő és Lexi épp azon veszekszik, hogy melyik oldalon kell állniuk, mikor Anthony dühösen kijelentette, hogy valaki jár a kertben és kirohant. Mindenki értetlenül bámult utána, majd követték. Sebastian orrát már a kertben megcsapta egy furcsa, kellemes, valahonnan nagyon ismerős illat, ami itt a helyszínen még erősebb lett. De hiába szívta be mélyen, mégsem tudta meghatározni mire emlékezteti. Lassan, még mindig nem válaszolva odasétált a falhoz, ahol még egy pillanatra látta a lányt, és meglepődött, hogy mennyire meleg. A levegőt megtöltötte az utánuk kémkedő illata és a meleg, mintha nem is a télbe közelednének, hanem nyár közepén járnának, a falat pedig valami fénylő por lepte be.      

- Megismétlem, ki az öreganyám térde kalácsa volt ez a lány? – kiáltott Lexi idegesen.

- Lexi, drága egyetlen szőkeségem, gondolkozz! Kinek lehet olyan ereje, hogy engem a falhoz vág és kis híján megöl?

- Azért ne túlozzunk – szólt közbe Sebastian.

- Te voltál a közelében vagy én? – csattant fel Anthony. – Olyan hő áradt belőle, hogy azt hittem menten felgyújt. Azt hiszem, a Megmentővel kapcsolatos „vigyázzunk, mert felgyújt minket” mondatod találónak bizonyult.

- Te azt hiszed, ez a lány a Megmentő? – kérdezte döbbenten Nicky. – De hiszen ez egy ember volt.

- Azt hiszem, nagyon megütötted a fejedet – rázta a fejét Lexi.

- Gondolkodjatok már! Ez a lány követett minket, kihallgatott minket és mi nem vettük észre. Átment a falon a szemem láttára! Úgy rohant, hogy alig tudtam utolérni, aztán pedig elmondta azt a mondókát, majd felfénylett és a falhoz vágott. Ez csak nekem furcsa? – mondta hangosan Anthony. – Egy ember ilyenre nem képes.

- Boszorkány… - kezdett bele Benjamin.

- Nem boszorkány volt – jelentette ki Anthony. – A boszorkányok már a kertben elmondták volna a láthatatlanná tévő varázsigét, vagy rám szór valami átkot. Ő viszont elrohant és félt, ahogy egy ember.

- Azt mondtad varázsigét mormolt? – kérdezte Sebastian, még mindig a fal mellett állva.

- Nem varázsigét, hanem olyan mondókát, amit a gyerekeknek szoktak tanítani. Tudod, aminek fülbemászó ritmusa van, hogy könnyebb legyen tanulni – mondta Anthony és kiszedett a hajából még egy vakolatdarabot.

- Akkor sem hiszem, hogy ez a lány a Megmentő – fonta karba a kezét Lexi. – Nem létező álmot kergetsz.

- Ha a lány létezik a kristály is létezik – mondta Benjamin. – Ami azt jelenti… hogy nekünk jelentenünk kell a parancsnoknak… - A csapat elhallgatott, és minden megdermedt. A levegőben feszültség szikrák pattogtak, az égen nehéz, sötét felhők tornyosultak, a távolban villámok cikáztak. Mindenki várakozóan Sebastianra, nézett, de ő csak a falról leszedett port dörzsölgette az ujjai között. – Khm… Sebastian…

- Nem jelentünk semmit, amíg nem biztos… 

− Nem biztos? – döbbent meg Anthony. – Akkor ez a lány mégis mi a jó anyám? Csak úgy gondolt egyet, és hirtelen gyilkos erővel ruházta fel magát? Ki a megmentő, ha nem ő?

− Senki sem mondta ki, hogy ő a Megmentő. Nem tudjuk biztosan, és nem fogok egy ártatlan lányt belekeverni, akinek esetleg semmi köze az egészhez – vágott vissza Sebastian.

− Inkább mondd azt, hogy nem akarod jelenteni a parancsnoknak – mondta Lexi és lebiggyesztette az ajkát. – Bár nem tudlak megérteni. Ő az, mindannyian tudjuk a lelkünk mélyén, te pedig hallgatni akarsz… őrültség… Ha a parancsnok megtudja…

− Nem tudja meg, ha te nem csipogod el neki – sziszegte dühösen Sebastian, és a lány elé sétált. – Nem mondtam még ilyet, de itt én vagyok a főnök. Ha azt mondtam nem jelentjük, akkor nem jelentjük. Ne kelljen bántanom téged, Lexi. Semmi kedvem nincs hozzá.

− Nem értelek – rázta a fejét a lány.

− Nem is kell, te csak csináld azt, amit kérek tőled. Jelenleg pedig azt kérem, hogy hallgass a lányról. Tudom, mit csinálok.

− Rendben, de nekem ne sírj, ha emiatt bajba kerülsz – vont vállat Lexi. – Jól van, induljunk haza! Anthonynak még el kell tüntetnie a lányt. Remélem nem ölted meg, nincs kedvem sírt ásni a hátsó kertben.

− Ezt légy szíves közöld hangosabban, az utca végén élő öreg néni még nem hallotta – morogta Anthony, majd követte a többieket. Sebastian is lassan elindult, de hirtelen megtorpant. A közelben lévő fák lombjai megrezzentek, bár a szél nem mozdult. A feszültség nőttön nőtt, az ég egyre hangosabban morajlott, a villámok olyakor kékes-szürkére festették a fákat és lehűlt a levegő. Sebastian megfordult és végignézett a kihalt utcán, de szinte hallotta, ahogy valaki kifújja a levegőt a közelében. De nem látott egy árnyat se a fal tövében surranni, nem hallott lépteket. Minden mozdulatlanságba dermedt. Hallotta, ahogy Nicky a nevét kiáltja, mire lassan visszafordult, és elindult. De az érzés, hogy figyelik és, hogy valami rossz készül nem tűnt el. Sőt. Ahogy távolodott a lány generálta melegségtől még erősebb lett. A világ kifordul a sarkaiból. Elkezdődött.