Kristályba zárt érzelmek 5. fejezet

5. fejezet

 

A Via Dante csendesen volt ezen a kora reggeli órán. Még senki sem indult el a munkába, inkább az asztal mellett olvasták a reggeli lapokat forró kávéval a kezükben, mások a gyerekeket öltöztették, hogy elkészüljenek az óvodába, iskolába vagy reggelit készítettek. Carla Bianchi mosolyogva tette a tányért a férje elé, aki elveszett az újság mögött. Hosszú barna haját befonta, kék szemét kétszer akkorára nagyította a szemüveg, pufi, kerek arcán mindig mosoly terült szét. Miközben kitöltötte egy pohárba a narancslevet megkérdezte:

- Zoé, még mindig alszik? El fog késni.

- Ne aggódj, biztos mindjárt lejön – mondta Raul Bianchi és egy pillanatra felnézett az újságból. Barna haja a válláig ért, barna szemében mosoly szikrák pattogtak, fekete, hajszál csíkos öltönye tökéletesen állt a testén, és még ezen a korai órán is készen állt arra, hogy meggyőzzön valakit az igazáról. Már tíz éve, hogy feleségül vette a nőt, aki ellátta és újra megtanította járni a balesete után. Szerette Carlat, mert kedves volt, kitartó, hasonló volt az érdeklődési körük, mindent megtudtak beszélni és végtelenül türelmesen viselte a férje ideges természetét. Raul rápillantott a tányérra és felvette a vajas pirítóst róla.

- Ilyenkor már idelent szokott lenni. Megyek és felkeltem – jelentette ki Carla, és már indult volna a lépcső felé, mikor lépteket hallottak.

- Mondtam neked – mosolygott rá a férje, és végszóra belépett Zoé. – Jó reggelt, kicsim!

- Jó reggelt nektek is! – próbálta összefogni rakoncátlan tincseit a lány, több-kevesebb sikerrel. Carla letette a palacsintát és a narancslevet a lánya, elé, amikor az leült. Zoé mosolyogva megköszönte, majd nekiállt eltűntetni a reggelit. Elgondolkodva nézte azt a két embert, akit imádott és a szüleinek tekintett, attól függetlenül is, hogy nem Carla szülte meg. Ők nevelték fel, miután az édesanyja meghalt és intézetbe került. Egészen addig, amíg meg nem találta az anyja levelét a Bianchi házaspárnak, fogalma sem volt, hogy talált rá ez a két csodás ember. Zoé anyja tudta, hogy Carlanak sosem lehet gyereke, de a nő és a férje is szeretne gyereket, ezért is bízta meg őket, a gyermeke nevelésével. Tudta, hogy szeretni fogják és az ő rossz akarói nem fognak a lánya nyomára bukkanni. Ám most… tizennégy évvel anyu halála után mégis rám találtak. Annyira elmerült a gondolatiban, hogy a palacsinta már tocsogott a juhar szirupban. Carla és Raul döbbenten összenézett.

- Drágám, minden rendben? – kérdezte Carla, mire Zoé összerezzent.

- Tessék?

- Elgondolkodtál – felelte a nő és a lány előtt álló palacsintára nézett, ami már inkább szirup volt, mint tészta. Zoé is követte a tekintetét, és megdörzsölte a szemét.

- Nem nagyon tudtam aludni az éjjel. Rossz érzésem van, és sok mindenen gondolkodom – felelte Zoé és sóhajtva felállt, hogy kidobja a szemetesbe az ehetetlen palacsintát.  

- Talán valami gond van Daniellel? – tette le az újságot Raul. – Tudtam én, hogy azzal a gyerekkel nincs minden rendben.

- Nem Daniellel van a gond – rázta a fejét Zoé. – A levelező társammal. Tudom, hogy bajban van, érzem, de nem érem el, és egyre jobban aggódom.

- Ugyan, biztos sok a dolga – mosolygott rá Carla. – Nem szabad mindjárt rémeket látni. Inkább az egyetemre koncentrálj! Hamarosan itt a vizsgaidőszak, tanulnod kellene.

- Anya, tanulok rendesen – sóhajtotta Zoé. – Akkor van baj, amikor már nem tudok, és pihennem kellene. Nem tudok aludni, mert gondolkodom és az agyam szörnyű rémálmokat kreál. Nem tudom elviselni, hogy minden éjjel látom meghalni Luciust.

- Minden gyógyszeredet rendesen szeded? – kérdezte Raul, és lopva a feleségére nézett. Amikor magukhoz vették az akkor még csak öt éves Zoét, aki végignézte az anyja halálát, nem tudták, hogy milyen sok gond lesz vele. Fogalmuk sem volt, ki juttatta el hozzájuk Zoé anyjának leveleit, amik félévente érkeztek és lassan eléjük tárta milyen is az a kislány, aki náluk lakik. Sokat gondolkodtak azon, hogy visszaviszik az intézetbe mikor újabb és újabb gondok jelentkeztek. De annyira megszerették, hogy nem volt szívük visszavinni. Zoé a mindennapok nagy részében átlagos kislány volt, de aztán a teste követelni kezdte a vért. Ekkor jött a következő levél, hogy ha Zoé anyjára hivatkoznak a vérbankban kapni fognak vért. Azóta is rendszeresen járnak oda, hogy a lány rohamait csökkentsék, de ahogy Zoé nőtt úgy kellett neki egyre több és több. Bele se mertek gondolni mi lesz akkor, ha már nem lesz elég a lánynak a vér. Az utóbbi időben pedig csatlakoztak a vér utáni vágyhoz, az álmok. Napokon, olykor heteken keresztül nem aludt, ezért felírtak neki feszültségoldót, hogy aludjon, de semmi sem javult. Az álmok nem tűntek el, nem is csillapodtak, csak Zoé nem szólt róluk.

- Persze, apa – mondta Zoé, miközben zabpelyhet és tejet öntött egy tálba. Úgy döntött, nem mondja el a szüleinek, hogy már régen nem szedi, és igaz, hogy most nem akarja látni az egyik legjobb barátja halálát, de azt igen, hogy mi vár rá. Kíváncsi volt a jövőjére, és eddig minden álma valóra vált. Most is erre várt… - Jól vagyok, csak aggódom.

- Akkor jó… - bólintott Raul, majd felhajtotta a kávéja maradékát, és indulni készült. – Sietek haza – lehajolt, és megcsókolta a feleségét, majd homlokon puszilta a lányát. – Te meg vigyázz magadra, és el ne késs! – A lánya bólintott, és figyelte, ahogy elhagyja a szobát. Carla és Zoé sokáig hallgattak, csupán a szél suhogása törte meg a csendet. Az asszony sokáig nézte a lánya arcát, majd megszólalt:

− Biztos, hogy csak az a levél a gond? – Zoé ránézett két színű szemével, és felsóhajtott.

− Mindig is átláttál rajtam – mosolyodott el. – Valóban nem csak a levél a gond. Megtaláltak.

− Ugyan már! – rázta a fejét Carla. – Édesanyád mindent elintézett a halála előtt. Lehetetlen, hogy a nyomodra bukkanjanak. – Zoé meghatározhatatlan arckifejezéssel nézett rá. – Miből gondolod ezt?

− Láttam, hallottam, éreztem – felelte Zoé. – Egy varázsló van a nyomomban. Nem tudom, mit akar, de segíteni biztos nem fog nekem. Anyu nem véletlenül óvott tőlük.  

− Biztos megvan az oka ennek is – mondta Carla, és a lányához sétált. Megsimogatta az arcát, majd magához ölelte. – Tudtam, hogy nem lesz egyszerű téged felnevelni, mert nem vagy egy egyszerű lány. Bizonyára van valami feladatod ezen a földön. Mindig jönnek olyan változások az életünkbe, amit el kell fogadnunk, és ha nem tetszik, le kell győznünk. 

− Komolyan így gondolod? – kérdezte Zoé, miközben a nő vállára hajtotta a fejét.

− Komolyan – megsimogatta a lány vállát, majd eltolta magától. – Na menj, még a végén elkésel miattam! – Zoé megpuszilta annak a nőnek az arcát, aki mindent megtett azért, hogy normális gyerekkort teremtsen neki, majd kiment a konyhából. Miközben felvette a csizmáját és a kabátját még visszaszólt:

− Majd csak este jövök, mert órák után elmegyek lovagolni. – Carla is kilépette a konyhából, és a lánya kezébe nyomta a táskáját, amit képes lett volna itthon hagyni.

− Jól van. Vigyázz magadra! – Zoé a vállára kapta a táskáját, és bólintott.

− Te is – majd elköszönt, és kilépett a hideg reggelbe. A hó még nem esett le, de már súlyos felhők jelezték a tél közeledtét. Felnézett a szürke égboltra, ami tökéletesen visszatükrözte a hangulatát, majd sóhajtva elindult. Csizmája sarka ütemesen kopogott a járdán, miközben figyelte az iskolába, óvodába igyekvő gyerekeket és a szüleiket. Milyen szerencsések… nem kell cipelniük a szüleik tettének átkát, nem kell küzdeniük a bennünk lévő vággyal, ami nem enged és fojtogat, nem kell attól félniük, mikor ölik meg a számukra fontos személyeket. Az emberek olyan szerencsések. Bár tudom nagyon jól, ők nem érzik magukat annak. Mindig van valami gondjuk, mindig más kell nekik, semmi sem felel meg nekik, hol ez a baj, hol meg az. Telhetetlenek, néhányuk gonosz, önzők, gyilkosok. De mi… én… mások vagyunk. A mai világban a természetfeletti valahogy elveszett, az emberek nem hisznek benne, és akin kiütköznek ezek a jelek kiközösítik vagy őrültnek nevezik. A varázslók, jósnők, látók mind az éjszakába menekültek. Elbújnak az emberek tekintete elől. Nekem ezt kellett volna tennem, ha nem segítenek nekem a nevelőszüleim. A vámpírok pedig… bár még nem találkoztam egyel sem, mégsem lehet nekik egyszerű, tapasztalom épp elégszer. Egy másik élet… nem is értem miért bántják egymást az emberek. Mélyen gondolataiba merülve sétált végig a Via Danten az egyetem felé. Mindegy volt hányszor ajánlotta fel Daniel, hogy elviszi kocsival, annyiszor ellenkezett. Neki ez a reggeli séta kellett ahhoz, hogy megnyugodjon az éjszakai rémálom után, és hogy tiszta fejjel tudjon nekikezdeni az előadásoknak. Ez a fél órás út az egyetemig most is kellett ahhoz, hogy egy kicsit elfeledkezzen Luciusról és az álmokról. Átlagos akart lenni, még ha csak addig is, amíg a barátival van. Amikor megérezte, hogy valaki figyeli, megpördült, de az utcán nem látott senkit. Lassan megfordult és meggyorsította a lépteit, de az érzés nem múlt el. Előkereste a zsebéből a cigarettát, és rágyújtott. Nem érdekelte, hogy a többiek mennyire utálják neki szüksége volt rá. A hátába szinte lyukat égetett az a bizonyos tekintet. Égett avar szaga csapta meg az orrát.

− Már megint te vagy az? – morogta az orra alatt Zoé. – Na, csak kerülj a közelembe. – Kezét megpróbálta feltűnés nélkül a zsebébe csempészni. Mikor a keze a fegyver markolatára simult, kissé megnyugodott. Bár tudta őrültség, hogy magával cipeli, de félt. Amikor végre becsukódott mögötte az egyetem üveg ajtaja kissé megkönnyebbült, hiszen itt biztos nem fogja megtámadni. Ennyi ember előtt nem teheti…

Zoé a semmibe révedve szívta a cigarettát a második előadás után az egyetem kertjében. Ma valahogy nem tudott nyugton maradni. Úgy érezte, a falak megfojtják és bezárják, minden árnyékban és idegenben ellenséget látott, furcsa illatok csapták meg az orrát a folyosón, és nem tudta hova tenni őket. Átölelte magát, mivel fázott a szeles kertben kabát nélkül. Fekete-fehér csíkos pulóverén átfújt a szél, és még a szíve is fázott. Mikor egy kéz nehezedett a vállára, összerezzent.

− Hát itt vagy – sóhajtotta Daniel. – Azt hittem, hazamentél. – Zoé csak szótlanul megrázta a fejét. – Minden rendben? Olyan furcsa vagy.

− Nincs, sok gondom van − sóhajtotta Zoé. – De ne kérdezz! – Fordult a fiú felé, aki értetlenül nézett rá. – Nem azért mert nem bízom benned, hanem azért mert ez… ez annak a titoknak a része, amit még nem mondtam el. Emlékszel rá?

− Emlékszem – bólintott Daniel. – Azt mondtad, hogy ha eljön az ideje, elmondod nekem, de még mindig hallgatsz. Aggódom érted, mert látom, hogyan leszel napról napra egyre sápadtabb, egyre idegesebb. Nem tetszik nekem ez az egész, Zoé.

− Nekem sem – sóhajtotta Zoé, majd a földre dobta a cigarettát, és átölelte a fiút. Mélyen belélegezte a fiú jól ismert illatát, ami eddig mindig megnyugtatta. Most azonban még ez sem kergette el a sötét felhőket a feje fölül. A fiú karjai a derekára simultak és szorosan átölelték. Zoé lehunyta a szemét és azokra a csendes, nyugodt nyári délutánokra gondolt, amikor csak feküdtek egymás mellett és maguk voltak. És visszasírta azokat az őrült délutánokat, amiket Monaval töltött a játszótéren vagy a városban sétálva és nem törődtek a világgal. Ám ezek az idők eltűntek. Elszálltak, mint a költöző madarak ősz közeledtével, de ők már nem fognak visszajönni. A hétvégén, mikor egyedül ült a szobája félhomályában, kikapcsolt telefon mellett, sokszor gondolkodott azon, hogy mindenkinek jobb lenne, ha elmenne innen. Nem csak azért, mert végre bejárhatná a világot, ahogy mindig is szerette volna, hanem azért is mert Danielt, Monat és a többieket biztonságban tudná. De ha arra gondolt, hogy egyedül, család és barátok nélkül kell szembeszállnia a nagy világgal, megijedt. Ő szerette a nyugalmat, szerette, hogy van kire támaszkodnia és utált menekülni. Álmaiban még sokszor látja milyen volt az anyjának minden nap más városban, más emberekkel élnie és sosem maradhatott sokáig egy helyen. Tudta magáról, hogy ő erre nem képes. Nem tud állandó menekülésben élni, arról nem is beszélve, hogy Danielt és a többieket itt hagyja. Ahogy a fiú mellkasára simult a feje és hallotta a szívdobogását, könnyek gyűltek a szemébe és zokogni lett volna kedve. Nem akarta elhagyni a fiút. Nem akarta itt hagyni az egyetlen személyt, aki minden őrültségével, hisztijével együtt elfogadja, aki mindent megtesz azért, hogy őt mosolyogni lássa, és akivel már a közös életüket tervezik. Senkit nem szeretett még ennyire, senkinek a mosolya nem fogta még meg ennyire és senki más szavai nem láncolták úgy magukhoz, mint az övé. Tudta, hogy sokan vágynak ilyen társra, mint, amilyet ő kapott, és tudta, megőrült, hogy azon gondolkodott, itt hagyja. Nem tudta volna megtenni, vagy ha képes is lett volna rá, az utolsó szónál, amit neki mondd a szíve is megszakad. Zoé annyira elmerült a gondolataiban, hogy nem is hallotta, Daniel azt kérdezgeti,  miért sír, és miért reszket ennyire.

- Hallod? Kicsim, mi a baj? – kúsztak el végül az agyáig Daniel szavai.

- Semmi – suttogta a fiú pulóverét markolászva, majd felnézett a kékeszöld szempárba, amit úgy imádott. – Szeretlek. Szeretlek, és sosem akarlak elveszíteni.

- Miért veszítenél? – rázta a fejét Daniel. – Légy szíves ne kezd már megint a-nem-vagyok-neked-elég-jó című lemezt! Én nem hagylak el. Vagy te szeretnél szakítani?

- Nem – rázta hevesen a fejét Zoé. – Csak… az a bizonyos titok felemészt, és megfojt.

- Miért nem mondod el? Nem lenne könnyebb? Hátha tudok neked segíteni – kérte Daniel miközben levette a pulóverjét és a lányra terítette. – Nem kellene egyedül szembenézned vele.

- Nem mondhatom el – sóhajtotta Zoé. – Nem tehetem. Meggyűlölnél, nem értenéd és elhagynál. Ez a titok az egész életemet tönkre teheti, és nem engedhetem. Nem engedem.

- Nem értelek, drágám. Én szeretem a titokzatos lányokat, ezért is szerettem beléd… de két év után ez már idegesítő – mondta Daniel. – Én bízom benned és szeretlek, de hogyan lesz ez egy normális kapcsolat ha te nem bízol bennem?

- Bízom benned – jelentette ki Zoé. De ezt… ezt nem tudnád megérteni… ez anyával van összefüggésben és még én sem tudom biztosan, hogy mit jelent, hogy az vagyok aki.

- Anyáddal? Carla nénivel? – döbbent meg Daniel, mire Zoé kifürkészhetetlen tekintetet vetett rá.

- Az igazi anyámmal van kapcsolatban – mondta Zoé halkan, mert nagyon jól tudta, hogy Daniel nem szeretett arról a nőről beszélni, aki ennyi álmatlan éjszakát okozott a lányának, még ha nem is önszántából. Bár tény, hogy Zoé se szeretett róla beszélni, mert túl sok fájdalmas emlék maradt.

- Értem… - mondta Daniel pár perc hallgatás után. – Szóval az édesanyád rád bízott egy titkot, ami tönkreteheti az egész életed?

- Így is fogalmazhatunk – bólintott Zoé.

- És azt hiszed, hogy majd szétkürtölöm az egyetemen?

- Nem, ez nem ilyen titok. Ez… - szorosan összezárta a száját és azon gondolkodott kibökje-e, hogy ki volt az anyja vagy se. Megfogja-e érteni vagy ki fog röhögni? Esetleg őrültnek néz? Hogyan tudnám elmagyarázni neki, hogy azok a dolgok, amiket az emberek elfelejtettek, és amiben már nem hisznek igazak? Elhinné-e nekem, hogy vannak boszorkányok és élőholtak? Kötve hiszem. Még egyikünk se áll készen ahhoz, hogy ez a tény napvilágra kerüljön. – Inkább hagyjuk ezt a témát, jó?

- Sosem fogok tudni kiigazodni rajtad Zoé- rázta a fejét Daniel. – De ettől még szeretlek. – Zoé elmosolyodott, majd megcsókolta a fiút. Újra érezte a dereka köré simulni a fiú karjait és meleg, lágy ajka, mint mindig, most is elfeledtette vele a környezetet. Nem érezte, hogy fázik, nem érezte, hogy bárki is figyeli, csak a fiú létezett. A fiú szájának mentolos izé elvette az ő keserű szájizét. A nyugodt pillanatot Mona hangja szakította meg.

- Na végre, megvagytok! El sem hiszitek, miről maradtok le, miközben itt faljátok egymást – hadarta Mona. – Már mindenki erről beszél.

- Mi történt? – kérdezte Daniel, miközben megsimogatta Zoé derekát.

- Képzeljétek el, hogy az egyik új lány, beszólt Patricianak, és porig alázta a folyosón – mondta Mona, és szélesen vigyorgott. Zoé nagyon jól tudta, hogy Mona ki nem állhatja Patricia Riccit, aki a kollégiumi életét pokollá tette, míg meg nem tudta, hogy Zoé barátnője. Patricia, még ha nem is vallotta be, és még ha nem is hangoztatta tudta, hogy Zoé nem egyszerű lány. Ők ketten már beszéltek egymással és ugyan egyikőjük se mondta ki nyíltan, de mind a ketten tudták, jobb nem ujjat húzni a másikkal. Így kellemes távolságot tartottak egymástól és egymás barátaitól. Persze Mona nem hagyott ki egyetlen alkalmat sem, hogy szidja, vagy, hogy kárövendjen. – És még mindig a folyosón veszekednek! Meg kell néznetek, az a csaj valami elképesztő.

- Ki az az őrült, aki félév közepén kezd el egyetemre járni? – kérdezte Daniel, miközben Zoé kezét szorongatva elindult Mona után. Zoé nem is figyelt arra, hogy a barátnője miről beszél, ugyanis ahogy belépett az épültbe, valami furcsa illat csapta meg. Nem ismerte, nem tudta azonosítani, de volt egy olyan érzése, hogy az új lánnyal van kapcsolatban. Szinte lihegve igyekeztek lépést tartani Monával, aki végig sietett a folyosón, egy összeverődött csapat felé. A fiatal egyetemisták eltorlaszolták az egész folyosót. Mona hevesen utat követelt magának és már Zoé sem tudta elnyomni a kíváncsiságát. Elengedte Daniel kezét és az első sorba nyomult. Ott azonban megtorpant és nem bírt sem megmozdulni, sem megszólalni. Még neki is el kellett ismernie, hogy Patricia volt az egyik legszebb lány az egyetemen, a barna, hullámos, derékig érő hajával, az zöld szemeivel, vékony, a tornától izmos testével, a tökéletes, méreg drága ruháival, és a finom sminkjével. De a vele szemben álló, megbotránkoztatóan rövid nadrágos lány még nála is szebb volt. Nem tudta volna megmondani, hogy miért, de még ő is megbabonázva bámulta. Talán az a felsőbbrendűség, ami az arcán ült, talán a belőle áradó kisugárzás, vagy az a hidegség, ami a szemében ült. Az illat pedig megőrítette Zoét, minden érzékszerve kiélesedett, a szíve hevesen dobogott, és még a nyelvén is érezte azt a furcsa keserédes, mégis savanyú ízt, amibe valami furcsa sötét íz is keveredett.

- Mégis mit képzelsz magadról ki vagy te? – hallotta meg Patricia csilingelő hangját, mire a másik lány gúnyosan elmosolyodott.

- Én tudom, ki vagyok, te vagy egy kicsit elszállva magadtól csillagbogaram – felelte a lány, és csak mosolygott, mikor Patricia arca elvörösödött a dühtől. Ekkor avatkozott közbe az új lány mögött álló fiú. Bár nem ismerhet mindenkit az egyetemről, Zoé mégis tudta, hogy az a fiú is új.

- Lexi, hagyjad! Most miért kell itt fesztivált csinálni? – szólalt meg a fiú, és Zoé összeborzongott a mély, bársonyos, gyomrot remegtető hangtól. Végig futatta a szemét, a fiú mahagóni barna, fényes, dús haján, amit rövidre nyírva hordott, a csontos, előreugró állkapcsán, kissé ferde orrán és azokon a szürke, hideg szemeken, amik rávillantak. Izmos testét fekete ing és fekete farmer fedte.

- Ő kötött belém, Sebastian – mondta az új lány, akit Lexinek hívtak.

- Nem érdekel. Gyere, mert elkésünk a következő óráról! – mondta a fiú, és mikor egyik lány sem mozdult, újra rászólt a lányra. – Lexi, légy szíves, gyere!

- Még találkozunk, kicsike – mondta még egyszer Lexi Patriciának, majd megfordult, és a mögötte álló Sebastian, még egy fiú és egy lány társaságában elsétált. Sebastian tekintete még egyszer Zoéra villant, majd ő is követte Lexit.

- Hát most mondjátok meg! – fakadt ki Patricia. - Ez a lány nem normális. Így öltözködik, és még én vagyok a ribanc. Hát ez kész. – Mikor megfordult észrevette Zoét, aki nem messze tőle állt, és a tekintetük összevillant. Zoé pedig ugyanazt a furcsa érzést látta a szemében, amit ő is érzett. Tudta, hogy nem boszorkányok, így csak egy valami maradt. – Élőholtak – tátogta Patricia, mire Zoé bólintott. Azt ugyan nem tudta, hogy a lánynak milyen felmenői voltak, és melyik táborhoz tartozik, de arra rájött, hogy ő sem örül az érkezésüknek. Először megjelenik az a varázsló, aki követ és nem fedi fel a kilétét, aztán megérkezik ez a négy élőhalott, és senki sem tudja miért. Nagyon nem tetszik ez nekem. Itt valami készül. Patricia elsétált Zoé mellett és az az napi jelenet véget ért.

 Már a délután közepén járt az idő, mikor Zoé leszállt a buszról, és végre megkönnyebbülten felsóhajtott. Cassino külvárosában, sőt, már szinte a város végén állt a kedvenc lovardája. Itt már nem nőttek össze olyan szorosan a házak. Ha elnézett a távolba, már látni lehetett a mezőket és a közeli erdőt, ami a szivárvány minden színében pompázott. Lassan sétálva tette meg a közel tíz métert a lovarda bejáratáig. Már a kapuban megcsapta az orrát az ismerős lócitrom és friss széna illatának keveréke, fülébe kúszott a lovak nyerítése és a gondozók kiabálása. Zoé szerette ezt a helyet, mert úgy érezte haza érkezett. Belépett a fehérre meszelt épületbe, beköszönt az irodában üldögélő Angelinanak, aki épp telefonon egyeztetett órát valakivel, majd az öltözők felé vette az irányt. A falon a lovarda és lovas iskola alapítójáról, a győztes lovakról készült fényképek, oklevelek sorakoztak, egy hatalmas üveges szekrényben pedig a nyert kupák. Zoé mosolyogva lökte be az öltöző ajtaját, és rögtön a szekrényéhez sietett. Csak páran kaptak itt szekrényt, a többi lovas általában magával hozta a felszerelését, de azoknak, akik versenyre edzenek, vagy naponta járnak, biztosították a helyet. Igaz, hogy Zoé már nem járt naponta lovagolni az egyetem miatt, de hetente legalább egyszer szakított erre időt. Rekordidő alatt húzta meg a nadrágot, a csizmát, a kényelmes, sötétkék pulóvert és a kesztyűt. Hóna alá csapta a kobakot, és elindult a bokszokhoz. Amikor belépett a hosszú folyosóra, ahol jobb és bal oldalt is lovak nyihogtak, ettek vagy csak néztek előre, még erősebb lett a lótrágyaszag. Zoé imádta a lovakat, mert megadták neki azt a nyugalmat, szeretetet és szabadságot, amit semmi más nem tudott. Kislány kora óta megülte ezeket a hatalmas, erős állatokat, és mindegy volt, hányszor esett le, mindig visszaült. Végig sétált a bokszok között, még mindig megcsodálva őket. Kedvenc lovának nyerítését ezer közül is megismerte. Mikor odaért Angel bokszához a fekete fríz izgatottan topogott. Fejét büszkén feltartotta, hullámos, dús sörénye minden egyes fejmozdulatánál meglibbent. Nagy barna szemeivel Zoét nézte és a lány szinte látta bennük, hogy örül neki. Csak ő és lovarda tulajdonosa lovagolt Angelen, mert nem szerette, ha túl sokat váltogatják a lovasát.

− Szia, szépségem – szólította meg a lovat Zoé, mire az megmozdította a fülét és felnyerített. – Nézd csak, mit hoztam neked? – közben előkereste a zsebéből az almát, majd kinyújtott tenyérrel odaadta neki. Az erős állkapocs percek alatt elmorzsolta az almát, csutkával együtt. Eközben Zoé felakasztotta a kobakot egy szögre, majd besétált a ló mellé a bokszba. A karám tetején, már ott pihent minden szükséges felszerelés ahhoz, hogy felnyergelje. A kockás pokróc, a nyeregalátét és a nyereg, nem messze a tőle a kantár lógott. Miután odaadott Angelnek még egy almát, halkan beszélve neki, felnyergelte a fekete állatot. A szájába adta a zablát, és épp indult volna ki, mikor egy férfi szólította meg.

- Zoé, de jó újra látni téged! – mosolygott Matteo. A lány felé fordult, és rámosolygott a lovarda tulajdonosára.

- Ma végre volt időm kijönni. Nagyon lefoglal az egyetem és a tanulás, de már nagyon hiányzott Angel – felelte Zoé.

- Te is neki – lépett a férfi a fekete frízhez, és megsimogatta az orrát. – Amúgy keresett téged egy lány.

- Egy lány? – dermedt meg Zoé a mondatra. – Milyen lány?

- Nem mutatkozott be – vont vállat Matteo. – Annyit kérdezett itt vagy-e, és hogy milyen sűrűn jársz ide. De, hogy őszinte legyek, nem tetszett nekem, volt a szemében valami sötétség…

- Köszi, hogy szóltál – vezette ki a lovat a bokszból a lány, és most még jobban örült, hogy elmehet lovagolni. Remélte, hogy Angel hátán kicsit kikapcsolhatja az agyát.

- Ugyan – legyintett Matteo. – Tudod jól, hogy szeretlek és aggódom érted. Nem akarom, hogy bajba kerülj. - Zoé elmosolyodott azon, hogy a férfi úgy viselkedik, mintha a bátyja lenne, végigsimított a férfi karján és mosolygott.

- Tudom. – Angel türelmetlenül dobbantott egyet és elindult, de Zoé erősen tartotta. – Jól van, megyünk már. Kiviszem terepre.

– Azért csak vigyázz, nem akarlak kerestetni és sebesülten összeszedni. Zoé… − A lány látta, hogy Matteo még mondani akar valamit, de mára épp elég minden történt. Felhúzta a bőrkesztyűjét, elköszönt, majd kivezette a fekete lovat az istállóból. Miután elhagyták az aszfaltozott részt, újra ellenőrizte a hevedert és a kengyelt, feltette a kobakot és végre fellendíthette magát az alig százhatvan centi magas állatra. Megsimogatta Angel erős, izmos, meleg nyakát, gyengéden meg pöccintette a sarkával a ló oldalát, mire elindultak. Lassan, lépésben sétáltak el a gyakorlópályák mellett, míg nem végre kiértek a nagy rétre. Zoé ügetésre váltott és a közeli erdős rész felé irányította Angelt. A lány remélte, hogy a lovaglás majd eltereli a figyelmét mindarról, ami mostanában történt, de nem. A gondolatai a titokzatos lány és az élőhalottak körül forogtak. Az események felgyorsultak és minden zavarossá vált. Egészen eddig próbált úgy tekinteni az álmaira, mint útmutatókra, de most minden szó és kép megelevenedik. Félelmetes újra átélni mindent, amit már egyszer megálmodott. Az a lány… Lexi… volt benne valami furcsa… jó, élőhalott mégis mire számítottam? Hogy nem fogom észrevenni őket? Miért hiszem mindig azt, hogy majd szépen kikerülnek a szellemek, a varázslók és az élőholtak? Miért nem bírom még mindig elfogadni, hogy én nem vagyok olyan, mint mindenki? Ahányszor hasonló történik… megjelenik egy varázsló, vagy átutazik a városon egy vámpír, pánikba esem, és neki állok azon hisztizni miért is vagyok ilyen. Zoé, viselkedj felnőtt módjára, nem vagy már gyerek. Talán észre sem vette, hogy mozdult vagy csak Angel érezte, hogy Zoé mit akar, de a fríz gyors vágtába ugrott és a lány haját lobogtatva száguldott az erdő felé. Kissé felállt a nyeregben és nem érdekelte, hogy az arcába fújja a szél a haját. Imádta a száguldást, és azt a szabadságot, amit a vágta nyújtott neki. Nem kellett semmivel sem foglalkozni, csak repülni a kedvenc lova hátán és élvezni a szellőt. Szabad volt. Minden átoktól, álomtól, vágytól mentes. A teste együtt mozgott Angelével, szinte egyek voltak. A ló lágy mozgása lenyugtatta az idegeit, lehunyta a szemét és engedte, hogy Angel vezesse. Megbízott benne annyira, hogy tudja, nem fogja másfelé vezetni. Még lehunyt szemmel is érzékelte, hogy bejutottak az erdőbe. A levegő lehűlt, az orrát betöltötte a fenyők illata, a télre itt maradt madarak csicsergése ütötte meg a fülét, és a ló lába alatt recsegtek az elszáradt falevelek. Ám amikor, még csak halványan is, de megérezte az égett avar szagát, a szeme felpattant, és lépésre fogta a lovát. Szinte érezte, ahogy az adrenalin végigszáguld az egész testén, a szíve kétszer annyit kezdett verni, mint eddig, és kiélesedtek az érzésszervei. Annyira elmerült a körülötte lévő fák és bokrok tanulmányozásában, hogy nem vette észre, hogy Angel hátra csapta a füleit, és az egész teste megfeszült. Csak akkor vette észre, hogy baj van, mikor a ló megállt.

− Mi baj van? – kérdezte halkan tőle, de még mielőtt bármit is csinálhatott volna, egy hatalmas, méregzöld kígyó csúszott el előttük. Egy pillanatra még átfutott az agyán, hogy Angel fél a kígyóktól, de addigra már a ló ijedten felnyerített, felágaskodott, Zoé pedig nyögve a földre zuhant. Hálás volt, az oktatójának, hogy megtanította, hogyan essen le a lóról úgy, hogy ne törje össze magát, mert így csupán megütötte a vállát. Mikor meghallotta a paták dobogását, felpattant, de Angel már messze járt. Lemondóan felsóhajtott, majd megdörzsölte a jobb vállát, és már-már elindult volna a ló keresésére, mikor megszólította valaki.

 − Elég nagyot estél az előbb, minden rendben van? – Zoé megpördült, és már nyúlt volna a pisztolya felé, mikor eszébe jutott, hogy a nyeregtáskában hagyta. Ó, én hülye! Alaposan szemügyre vette az előtte álló lányt. Szőke haját két copfba fonta, vékony szája mosolygott, de kék szeme hidegséget árasztott. Körülbelül olyan magas volt, mint Zoé, vékony testét, zöld póló és ugyanolyan zöld nadrág takarta. Körülötte még mindig szikrázott az okkersárga varázserő, jelezve, hogy nem rég használta.  Zoé nyakán felálltak az apró pihék, jelezve, hogy vigyázzon ezzel a lánnyal.

− Mit akarsz tőlem? – kérdezte gorombán Zoé.

− Csupán érdeklődtem, hogy jól vagy-e. Nem kell mindjárt gorombáskodni az emberrel – felelte a lány sértődötten.

− Te vagy az, aki követsz – jelentette ki Zoé. – Miért?

− Csak… meg akarlak védeni. Én vagyok az új védelmeződ, Lucius küldött. Amanda vagyok – mosolygott a lány és Zoé felé nyújtotta a kezét. Zoé csak ránézett a kinyújtott kézre és nem mozdult. Nem tetszett neki sem a lány, sem a belőle áradó hidegség, sem az égett avar szagú varázsereje, az aurájáról nem is beszélve. Amanda és Lucius két teljesen különböző személy, arról nem is beszélve, hogy nem érzi a bizalmat, amit kellene.

− Megvédeni? – hördült fel Zoé. – Azért ijesztetted meg a lovamat? Azt hiszed, hülye vagyok? Te nem megvédeni akarsz.

 − Védelmező vagyok, úgy, ahogy Lucius, és ő adott át nekem. Túl sok emberre kell vigyáznia. De jól van, és üdvözletét küldi.

− Hazudsz – kiáltotta Zoé. – A jobb kisujjad remeg, ha nem mondasz igazat. Tudom, hogy Lucius halott, te pedig nem akarsz segíteni nekem. Titkolsz valamit.

− Luciusnak semmi baja – ismételte Amanda. – Jól van, de túl sokat dolgozik. A varázsló tanács döntött úgy, hogy én segítek ezentúl neked. – Zoé összefonta a kezeit a mellkasa előtt és hátrált egy lépést. – Sőt, Lucan szeretne megismerni téged.

− Lucan?

− Gondolhattam volna, hogy Lucius nem mondott róla semmit – morogta Amanda az orra alatt. – Lucan, a tanács vezetője, és szeretne tanítani téged, hogy kezelhesd az erőd.

 − Tanítani? Hogy kezelhessem az erőm? – Zoé felnevetett. – Jó vicc. Ő nem tanítani akar, csak gyáva bevallani, mert ő maga is fél a tettétől. De ha akar valamit tőlem, akkor jöjjön ő maga ide.

− Te nem tudod, kiről beszélsz – suttogta Amanda megdöbbenten.

− Valóban, de nem is érdekel. Én a saját életemet élem, nem fogom hagyni, hogy bárki is beleszóljon. Ez a Lucan vagy ki, pedig jöjjön ide személyesen, ha beszélni akar velem, ne a házi lánykáját küldje.

− Makacs vagy és önfejű. Sokkal nyitottabbnak kellene lenned a helyzetre – rázta a fejét Amanda.

− Ugyan miért legyek az? Anyám bizonyára nem véletlenül óvott tőletek. De nem érdekelnek az okok – Zoé közelebb hajolt a lányhoz, és észre sem vette, hogy az ereje által kreált szél a haját tépte és kavarta. Két színű szeme változtatta a színét. A zöld szeme kéké vált, a kék zölddé. – Hagyjatok engem békén. És ha a vezetőd beszélni akar velem, itt megtalál, állok elébe. Nem félek tőle.

− Pedig jobban tennéd – morogta Amanda, és hátrált.

− Engem nem olyan könnyű megfélemlíteni – mosolygott gonoszan Zoé. – Azt ajánlom, tűnj el a közelemből és a barátaiméból is. Nem akarsz harcba keveredni velem. És ez csak egy jó tanács. – Zoé ezzel megfordult és ott hagyta a lány az úton. Tudta, hogy Angel nem lehet messze. Érezte ugyan a hátába kést állító tekintetet, de nem foglalkozott vele. Angel nevét kezdte kiabálni és hangosan füttyentett, mire a ló ügetve megérkezett. Megpaskolta a nyakát, majd felhúzta magát a nyeregbe és visszaindult. Még mindig a torkában dobogott a szíve, és tisztában volt vele, hogy hatalmas lavinát indított el azzal, hogy így beszélt a lánnyal. Fogalma sem volt, hogy mi ütött beléje, és miért érezte úgy, hogy ezt kell tennie, de a lényegen már nem tud változtatni.  Megtettem. Már nincs visszaút. Nincs értelme tovább tagadnom a bennem lévő erő létét. Kitörni készül és neki talán tényleg itt a helye, ebben a világban. Velem és bennem