Kristályba zárt érzelmek 4. fejezet

Végre itt a negyedik fejezet :) Tudom, hogy késtem, de még mindig nem kaptam választ, hogy nem írtam-e nagyon hülyeséget, de úgy döntöttem ettől függetlenül megosztom veletek :) Jó olvasást :)

4. fejezet

1925. Cassino

Mary megdermedve állt és nézett az asztalra kiterített lapokra. Semmi másra nem volt kíváncsi csupán arra, mi lesz a csata kimenetele, de teljesen mást kapott. A fekete gyertya lángja végigtáncolt a repedezett, régi kártyalapokon.  A tarot kártya tíz lapja feküdt kiterítve az asztalon, és halkan suttogták a fiatal lány fülébe a jövőt. Mary volt az egyetlen, aki kitűnően olvasott a lapokból, de most olyat mutattak neki, amit nem akart elhinni. Hevesen rázta a fejét, fekete, vastag szálú haja az arcába hullott. Nem igaz!

-A kártya sosem hazudik – suttogta magát is meglepve. Kint lovak patája dobogott, fegyverek csörögtek, varázserő szikrázott, varázslók kiabáltak és rohantak. Az ő kis háza távol a már lassan várossá nőtt Cassinotól, a nagy semmi közepén. Nem volt nagy, sőt, egyetlen szobából állt csak. Itt evett, főzött, aludt, itt élt egyedül, család nélkül. Nagyot sóhajtott és az asztalra tenyerelt a kártyák mellé. Tekintete újra végig futott a lapokon.  A Diadalszekéren, a Botok Hatoson, a Halálon, a Tornyon, a Bolondon, A Főpapnőn, a Szeretőkön, a Máguson, a Holdon és végül az Igazságon. Ahogy nézte őket, az egész jövője lefutott a szeme előtt. Megkapta ugyan a kérdésére a választ, de a kártya mást is mutatott. Látta a fiát vagy unokáját, a lányt az életében, a két vérvonalat, ami aztán egyesül és létrehozza az egyetlent, és látta a harc legvégét, a békét. A szája elé emelte a kezét, és mindent megtett azért, hogy ne sírja el magát. 

Mindig is tudta, és az anyja is figyelmeztette, hogy nagy átok, hogy tud olvasni a kártyákban. Ő és a lapok egyek voltak, a részei, és beleég lelkébe minden egyes jóslat. Hirtelen kopogtak az ajtón, majd nyikorogva kinyitották, ő pedig a földre söpörte a lapokat. Majd megpördült és szembe találta magát az egyik varázslóval.

−Az úr már vár téged. Induljunk! – mondta a bársonyos hangú férfi. Alig volt huszonöt éves, de Mary már látta rajta a halál árnyait. Mégsem mondott semmit. Szerette volna ezt a képességét minél több ember előtt eltitkolni.

−Igen… igen menni kell… − mondta Mary, de inkább saját magának, mint az ajtóban álló fiúnak. – Induljunk… muszáj… a halálba…

-Tessék? – döbbent meg a fiú, mire Mary ránézett smaragdzöld szemeivel.

−Semmi. Menjünk! – Mary felkapkodta a földről a kártyákat, és kötött sálát a hátára kanyarította. Elfújta az egyetlen árva gyertyát, ami világított, az ajtó felé indult és kilépett a sötét éjszakába. Furcsa csend ülte meg a közelben húzódó erdőt, nem hallott szárnysuhogást, sem egér motoszkálást. Semmit. A csillagok villogtak, de a hold nem kelt fel. Felült a fiatal küldött mögé a barna ménre, ami most feketének tűnt, és elvágtattak a kis háztól.

Mary csendben figyelte a csatára gyülekező varázslókat, mágusokat és boszorkányokat. Túl sok sorstársa arcán látta elsuhanni a halál árnyait és nem örült neki, de tudta nem tehet mást. Persze az emberek olykor változtatnak a sorsukon, de lehetetlen, ha nem is akarnak. Ők pedig nem akarnak. Mary sem szerette az ellenfelüket, az éjszakában meghúzódó, emberekre vadászó szörnyeteggé vált lelkeket, amik valaha emberiek voltak, de hitt benne, hogy tudnának békében élni, ha akarnak. De egyik fél sem akart. Ezért hát a harcosaikat, gyerekeiket, nőket, férfiakat küldenek a halálba. Értelmetlen gyilkolás egy értelmetlen ügyért. Nincs is igazi indok és már olyan régóta tart, hogy senki sem tudja, miért is kezdődött. Valakinek véget kell ennek vetnie. A hatalmas állat megállt, és a Mary férfi felé fordult. Belenézett a fekete szempárba, és gyengéden végigsimított az arcán. A küldött szeme elkerekedett, és döbbenten nézett rá.

−Légy hős a saját harcodban és győzd le önmagad, még ha a halált nem is tudod! – mondta Mary majd lecsusszant a lóról, és elindult az egyetlen sátor felé, amit felhúztak. Fáklyák világították meg az utat a bejáratig, amit nem engedett elhúzni az ott álló inasnak. Ő maga rántotta félre, és belépett a terembe. A lány a szemét forgatta azon, hogy ilyesmire pazarolják a varázserejüket. Teljesen feleslegesen varázsolták ide ezt a tanácstermet, az ablakokkal, a székekkel, meg az asztalokkal.

−Itt az én kis jósom – szakította félbe a gondolatait egy erőteljes, rekedt férfi hang. Mary tekintete megállapodott egy fekete szakállas férfin, akinek boldogan csillogtak barna szemei, vékony szája széles mosolyra húzódott. A lány azonban látta a fekete-vörös halált jelentő ujjakat a nyakán. – Mondjad már, mit jósoltak a kártyák? Ugye ők is megerősítik, hogy győzünk? A tervem tökéletes, nem bukhatunk el.

−A győzelem biztos, csak az ár nem mindegy – felelte Mary hidegen. A férfi felvonta a szemöldökét, és lopva a teremben tartózkodó nyolc társára sandított.

−Ezt meg hogy érted Mary? – A lány lehunyta a szemét, és hosszan kifújta a levegőt.

−Kérem, küldjön ki mindenkit a szobából! – A férfi pár percig csak figyelte a lány arcát, majd a többi mágushoz fordult, és a kijárat felé intett.

−Kérem, uraim távozzanak! Mindjárt követem én is önöket. – A férfiak összenéztek, de végül mégis elhagyták a termet. Adnan közelebb lépett a lányhoz. – Nos?

−A tervét jó szerencse övezi uram, a Diadalszekér kártya és a Botos Hatos a győzelmét jelenti, de meg kell fizetnie az árát – mondta Mary, miközben letette az asztalra a fiatal fiú által vezetett szekeret, és a hat botot ábrázoló lapot. A férfi vetett rájuk egy pillantást, de inkább a lány arcát tanulmányozta. – A Halál – mutatott fel egy újabb kártyát a lány, amin a férfi csak a fekete csontvázat látta kaszával a kezében.

−Meghalok?

−A kártyák nem mindig azt jelentik, amit mutatnak – suttogta Mary

−Akkor mit jelent, Mary? Tudom, hogy te nem csak körülbelül tudod a jelentésüket. A kártyák mesélnek neked, ahogy anyádnak is.

−A halál általában azt jelenti, hogy egy másik, sokkal magasabb rendű életbe lépünk, de itt és most…

−Mary!

− Tényleg a halált jelenti. Bár a túlvilágot is tekinthetjük egy magasabb rendű életnek – mondta Mary szomorúan. – Tényleg ritkán jelenti a halált de…

−Ne ragozzuk tovább! – emelte fel a kezét Adnan, majd beletúrt fekete hajába. – Bár tudnád, hogy halok meg és miért!

−Valóban tudni akarja uram? – kérdezte Mary. – Látó vagyok, álmodtam múlt éjjel, ugyanazt, amit most a kártya is kidobott. – Adnan lassan bólintott mire a lány sóhajtott. Nehezen fogadta el, hogy látja a jövőt, és tudta, sokszor nem is tud változtatni rajta, főleg ha a kártya is ezt jelzi. – Egy hatalmas eddig sosem elrebegett átkot szór az élőhalottakra, amivel ugyan megnyerjük ezt a csatát, de az ön ereje, lelke, hatalma szükséges ahhoz, hogy az átok tartós maradjon. – A lány zöld tekintete egy pillanatra sem engedte el a férfiét. A nagy varázsló lehunyta a szemét, és Mary tudta, hogy a feleségére és a fiára gondol. Tudta mit fog érezni a férfi családja, hisz jól tudta milyen elveszteni azokat, akiket szeret. Az édesanyját, apját és a bátyát mind eltemette már, és egyedül maradt boszorkányként, kirekesztve, és cipelve minden átkának súlyát.

−Azért halok meg, hogy a varázslók győzhessenek?

− Valószínűleg igen – bólintott Mary. – De a jövő mindig tartogat számunkra titkokat. Nem tudhatjuk, hogy a gyerekeink és az unokáink milyen nevelést kapnak, és hova jutnak el az életben. Még én sem tudhatok mindent, uram.

− Melyik varázslat okozza a halálom? – szakította félbe Adnan, mivel idegesítette a lány csicsergése. A gondolatai kavarogtak, és fogalma sem volt mi lesz a fiából, ha ő nem segít neki abban, hogyan használja az erejét. Tudni akarta, hogy miért? Miért kell most meghalnia? A gyermeke, akiért már évek óta imádkozott, alig pár hónapja megszületett, és annyi mindent tervezett vele és a feleségével. De a sors, mint mindig közbe szólt.

- A hatvanhetes varázslat a nagykönyvből – felelte halkan Mary, mire az asztalon fekvő vastag, bőrkötéses könyv kinyílt, és a láthatatlan kezek ahhoz a bizonyos varázslathoz lapoztak. A férfi csak egy pillantást vetett a könyvre, majd újra a lányhoz fordult.

- Biztos vagy te ebben Mary? Ezt a varázslatot sosem merték használni… - A lány csak bólintott, mert már nem volt ereje megszólalni. Kintről egyre több és hangosabb üvöltés szűrődött be, a harcosok türelmetlenek voltak itt is és a másik oldalon is. A fiatal jósnő menekülni akart. Valami azt súgta menjen el innen, de minél gyorsabban. Sürgette a szíve, a fülébe suttogó hang és a sors. Tudta, hogy maradnia kellene és felhasználnia az erejét arra, hogy segítsen a társainak, de nem tudott. A saját élete fontosabb volt neki, mint hogy egy értelmetlen ügyért haljon meg. – De legalább jó ügyért halok meg.

- A Torony ezt jelzi – dobta le Mary a kártyát az asztalra. – Valaminek el kell pusztulnia ahhoz, hogy jó szülessen. – Már nyitotta a száját, hogy mondjon még valamit, de ekkor belépett az egyik férfi a tanácsból.

- Uram, a vérszopók támadnak. Akkor az a terv maradt, amit megbeszéltünk? – Adnan a lányra pillantott, aki bólintott.

- Igen. Mindjárt megyek!- jelentette ki, mire a férfi elhagyta a sátrat – Üzentek még valamit a kártyák? – Mary mélyen a férfi szemébe nézett. Esze ágában sem volt, elmondani neki vele és a leendő leszármazottaival kapcsolatos jóslatot. Úgy érezte, a férfinak semmi köze hozzá, még akkor se, ha az a gyermek töri meg a férfi következő átkát. Ez az ő magánügye volt, a kártyák neki jelezték, és hogy mit mond el ebből annak, akinek jósol, azt ő dönti el. Ő pedig ezt a jóslatot a sírba viszi magával    

- Semmit, uram. És ha megengedi, én most távozom – hajolt meg a lány, és a kijárat felé indult, de a férfi még utána szólt.

- Remélem, jó okod van arra, hogy eltitkold előlem a kezedben lévő kártyák jelentését. Azt hitted, nem veszem észre? De hallgasd csak el, majd megfizetsz te még ezért. – Mary még egyszer ránézett, majd széthúzta a függönyt, és kilépett a vérszagú éjszakába. Meglepődött, mennyire közel jutottak már ehhez a helyhez a vámpírok. Az éjszaka nyíló virágok illatát elnyomta a vér fémes szaga és a varázslók varázserejének illata, a sötétben most ezernyi szín táncolt sosem látott kavalkádot létrehozva. A lány sokáig elnézte volna a szivárvány minden színét magára öltő, életeket követelő táncot, de nem volt ereje rá. Nem bírta volna végig nézni, ahogy a társai vagy varázserő kimerülésben, vagy a vérszopók által meghalnak. Ezért megfordult és útját Cassino városa felé vette, hogy ott keressen magának védelmet. Amikor szembe találta magát az egyik vérben forgó szemű, a vérszagtól megvadult vérszopóval, akinek minden szándéka volt őt megölni, reflexből mormolta el a varázsigét. Nem szerette használni a varázserejét, ő a jóslásban találta meg az életcélját. Szerette, mikor az emberek megjelentek a házának ajtajában, és a jövőjükről, kapcsolataikról kérdezték őt, szerette a szemükben megjelenő döbbenetet, mikor valóra vált a jóslata. A vérszívó holtan esett össze a lábai előtt, ő pedig futásnak eredt. Ezernyi hang ostromolta a fülét. Az elővarázsolt állatok hangjai, a varázserő sistergése, kardok csilingelése, a megbolondult vérszopók hörgése, halálüvöltése, a társai halálsikolyai. A fülére szorította a kezét, és holttestek mellett, üveges szemekbe nézve, vérpatakokba lépve rohant. Ahogy közeledett a városhoz füstszag csapta meg az orrát, és ahogy felnézett, meglátta, hogy Cassino lángokban áll. A csata már elért a városig, és már senki sem figyelt arra, hogy az embereket, vagy az ellenséget öli-e. Mary rossz érzése még nagyobb lánggal égett. Ne! Miért kell ártatlan embereket is belekeverni ebbe a háborúba? Lihegve érkezett meg a város főutcájára. A házakat lángok falatozták, az utcán holttestek, vámpírok és varázslók harcoltak, egy vérfoltos varázskígyó csúszott el előtte. A gyomra felfordult. Nem csak attól a gondolattól, hogy a vámpírok az emberekből lakmároznak, de attól is, hogy a varázslók nem vigyáznak rájuk. Tovább ment, elhatározva, hogy ha kell, ő maga védi meg az itt élő embereket. Védő igéket mormolt, távoltartó varázslatot szórt a házakra és a bent pihenő emberekre, és varázstőrt használva ölt meg vámpírokat. Keze ragacsos volt már a vérüktől, mikor megpillantotta a lányt. Rövid fekete haja vértől volt csatakos, az arca vérpöttyökkel tele, a kezében lévő tőr rászáradt vértől feketéllett. De nem ezen döbbent meg a legjobban, hanem azon, hogy a lány vámpír. Nem volt azonban ideje ezen gondolkodni, ugyanis három varázsló is állt körülötte, és látta a pálcáikon, hogy egyszerre akarnak átkot szórni rá, amibe biztos, hogy belehal. Sebesen kereste az agyában a láthatatlanná tévő varázslatot, és éppen jókor talált rá. Gyorsan elmormolta az orra alatt, és a lány mellé ugrott. A vámpír rákapta döbbent tekintetét, és hirtelen nem tudta, megölje-e a mellette álló boszorkányt vagy se.       

- Gyere velem! – szólt Mary, és elkapta a karját, majd elhúzta onnan. A vámpírt maga után rángatva rohant végig mások szeme elől láthatatlanul az utcán.

- Ki vagy te? - hallotta meg a lány kérdését, de addig nem szólalt meg, amíg be nem húzta az egyik kapualjba. Az orrukat vér, vizelet és ürülék szaga töltötte be, és Mary halvány, rózsa illatú varázsereje. – Még mindig nem válaszoltál a kérdésemre: ki vagy te? És miért mentettél meg?

- Te leszel az unokám végzete – fogta a kezébe Mary a lány hófehér arcát.

- Tessék? – kiáltotta a lány, és ellökte Mary kezét.

- Ne kérdezz, ne tiltakozz, nem tudok most mindent elmagyarázni – hadarta Mary, miközben levette a nyakából a varázslómedált.

-  Jósnő vagy? – kérdezte a lány, és tekintete a vastag ezüstláncon lógó medálra tévedt. Az ovális alakú medál közepén egy serleg volt látható, ami körül hét kő pihent a szivárvány hét színében.

- Igen, az vagyok! – mondta miközben, a vámpír nyakába akasztotta a láncot. – Ez megvéd egy ideig, de tűnj innen! Térj vissza a parancsnokodhoz, vagy a királyodhoz nem érdekel kihez, csak innen menj el! Védd meg magad, és védd meg a társaidat! – Az ég hirtelen megdördült, villámok cikáztak, és hirtelen leszakadt az eső. Hideg, jéggel keveredő esőben áztak másodpercek alatt végig. – Ígérd meg! Ígérd meg, és teljesítsd is!

- Jó… megígérem – mondta a lány lassan, majd megremegett, és a falnak esett. Mary utána kapott és látta a szemében kihunyni a döbbenetet, az érdeklődést és minden mást. A gyönyörű csillogó ezüstszürke szeméből eltűnt a fény. Mary felsóhajtott, majd felkapta a fejét a közeledő léptekre. Egy férfi körvonalait látta meg, de az arca az árnyékba veszett.

- Nana? – Mary a férfi kezében megcsillanó tőrre nézett, majd megragadta a lány karját.

- Ne feledd az ígérted! – figyelmeztette, majd elmorogta a láthatatlanná tévő varázsigét, és köddé vált. Kezéből kicsúsztak a kártyák és szétszóródtak a vizes köveken.

- Ez meg mi volt? – kérdezte döbbenten a férfi, és Nana mellé sétált. A lány lehajolt és felvette a vizes kártyalapokat a földről.

- Nem tudom Sebastian – rázta meg a fejét a lány, miközben a lapokat tanulmányozta. – Menjünk innen! – A férfi bólintott és óvatosan, mindenre felkészülve elindult, Nana, azonban csak állt és bámulta az egyik kártyalapot, amiről mintha saját maga nézett volna vissza.