Kristályba zárt érzelmek 3. fejezet

3. fejezet

 

Sebastian kiszállt a lesötétített üvegű autóból, és felnézett a házra. Tudta, Lexi nagy házat fog keresni, hogy mindenki kényelmesen elférjen, de erre azért nem számított. A kúria Cassino külvárosában állt, egy csendes környéken. A vaskerítést és kaput már benőtte a gaz és a sövény, amit azóta nem vágtak le, hogy a másik tulajdonos elköltözött. A kétszintes épület, sötétszürkére volt festve, az ablakon a rolók lehúzva. A nagy, sötétbarna bejárati ajtón, néhány helyen már lepattogzott a festék és fülsiketítően nyikorgott, mikor Benjamin kinyitotta. Mindegyik társa már befelé igyekezett, hogy még azelőtt bevigyék a táskáikat, hogy leszakadna az ég. Hatalmas vihar volt készülőben Cassino városa felett. Vastag, fekete felhők takarták el a lemenni készülő napot, a távoli dörgés moraja hallatszott, és villámok cikáztak az égen. Sebastian is indulni készült, de annyira lekötötte a figyelmét a tornyokban végződő épület, és az ablakok alatt üldögélő démonarcok, hogy nem tudott megmozdulni. Annyira hasonlított arra a házra, amiben olyan sokáig lakott, az egyetlen nővel, aki iránt érzett valamit, hogy az már kísérteties volt. Csak nézte a házat, és emlékképek ezrei rohanták meg.

-Sebastian! Bejössz vagy szeretnél bőrig ázni? – hangzott a távolból Lexi bársonyos hangja, és visszarántotta a jelenbe. A lány a lépcső tetején állt, az apró teraszon, ami a bejárat előtt húzódott, és karba fonta a kezét. – Nélküled nem tudunk szobát választani.    

- Miért is? – kérdezte Sebastian, miközben felkapta az utazótáskáját.

- Mert ha nem te választod ki a szobádat végig morogni fogsz és éjszaka üvöltözni – vigyorgott rá Lexi, kivillantva a fogait, és az egyetlen hibáját, az apró, hegyes szemfogait. Sebastian csak megrázta a fejét, és elindult a lány felé. Lexit még ő is szépnek tartotta, attól függetlenül is, hogy nem érzett iránta semmit. Szőke haja egyenesen omlott le a derekáig, amihez sötétkék szempár tartozott. Vékony testét nem szerette elrejteni, most is kilátszott a lapos hasa és hosszú fehér lábai. Bár ismerte már annyira, hogy ne becsülje le a lányt. Tudta, hogy ha arról van szó, Lexi képes gyilkolni és harcolni, akár saját magáról, akár a társairól volt szó. Lexi, Benjamin, Nicky, Antony és ő, már évek óta együtt dolgoztak, tökéletes csapatként, kiegészítve egymást, és bármit megtéve a másikért. Lassan sétált végig a gazos úton a házig, majd fellépdelt a repedezett lépcsőn, és megállt a lány mellett.

- Muszáj volt ilyen feltűnő házat találnod? Nem lett volna elég egy kisebb?

- Nem – húzta ki magát Lexi. – Máshol nem találtam olyan házat, amiben normálisan elférünk. Tudod, elég nehéz három ilyen fiúval együtt élni. Kell a nagy alapterület, hogy mi Nickyvel eltűnhessünk.

- Nagyon poénos, Lexi – mosolyodott el Sebastian, és tovább indult. A hall nem volt olyan nagy, mint ahogy gondolta. A padló sötétbarna deszkából készült, és egy fogason, egy szekrényen és egy tükrön kívül nem volt benne semmi. Innen nyílt a konyha és a nappali, és innen vezetett fel a lépcső az emeletre. A lépcsőkorlát cseresznyefából készült és kacskaringósra volt kifaragva. Ahogy felnézett még éppen látta eltűnni Nicky fekete haját, a jobb oldali folyosón.

- Fent vannak a szobák – mondta Lexi, és megragadta a fiú karját. – És van egy, amit szerintem imádni fogsz. Tökéletes… Ha ezt a szobát nem látom meg, nem veszem meg ezt a házat. – Sebastian karjába karolva, sétáltak fel az emeletre, és végig a bal oldali folyosón. A fehér falakat semmi sem díszítette, de még meglátszottak a festmények körvonalai. Látszott a házon, hogy előkelő, gazdag emberek laktak itt előttük. Elmentek két ajtó előtt, az egyikben Nickyt látta meg, a másikban pedig Antony hatalmas vállait. Lexi a folyosó legutolsó szobájához vezette, és kinyitotta az ajtót. Amikor Sebastian meglátta a táska kiesett a kezéből és elakadt a szava, ami ritkán fordult elő vele. A falak bézsszínűre voltak festve, a plafont a padlás deszkái alkották. Egy franciaágy állt az ajtó melletti sarokban, mellette egy sötétbarna szekrény faragott ajtókkal. A szemközti falon egy ajtó vezetett ki az erkélyre, és ezzel derékszögben egy régi, sötétbarna, sok fiókos, faragott íróasztal állt, rajta pedig egy régimódi lámpa és gyertya. Egy vörös kárpitos fotel pihent nem messze az erkélyajtótól így tökéletes kilátás nyílt a városra, még csak ki sem kellett menni.

- Lexi… ez tökéletes – mondta Sebastian halkan.

- Tudtam én – húzta ki magát Lexi. – Nekem már nem tudsz újat mondani.

- Erre ne vegyél mérget - húzta mosolyra a száját Sebastian. – Tele vagyok titkokkal.

- Ez aztán a szoba – füttyentett Antony, és neki támaszkodott az ajtófélfának. A széles, kigyúrt vállaival alig fért be a szobába. Fekete haját rövidre nyírva hordta, szinte már kopasz volt, zöld, mandulavágású szeme kicsinek tűnt kerek arcában. Erős, kidolgozott felsőtestén majdnem szétrepedt az izompóló, és látni engedte tele tetovált karjait.

- A régi szobámra emlékeztet – fordult felé Sebastian, miután letette a táskát az ágyra.

- Nagyon király. Amúgy mikorra tervezitek a csapatgyűlést? – kérdezte Antony.

- Mondjuk, amikor kipakoltatok? – érdeklődött Sebastian.

- Na, azt én még el sem kezdtem – sóhajtotta Lexi. – Mondtam már, hogy utálok költözni?

- Csupán mindegy egyes alkalommal, amikor új helyre érkezünk – morogta Antony, majd hátrálni kezdett, mikor a lány szikrázó szemmel közeledett feléje. Sebastian mosolyogva rázta a fejét miközben Lexi és Antony vitatkozva elhagyták a szobát. Tudta, hogy attól függetlenül, hogy állandóan marják egymást, tisztelik és szeretik a másikat, talán mélyebben is, mint kellene. Már ha ez lehetséges volna. Hatalmasat sóhajtott és megdörzsölte a homlokát. Kinyitotta a teraszajtót, és kilépett a hűvös Cassino-i estébe. Tudta, hogy a nap már elhagyta a Földnek ezen részét, de nem azért mert a vastag felhőtakarók felszakadoztak.  A fiú rákönyökölt a vaskorlátra, és elnézett a távolba. Nem látott zöld mezőket, és szőlősorokat, csupán a város házait. A sötét koraestén már égtek a neonok és több helyen felkapcsolták a villanyokat. A távolban ugyan csupán apró fénylő pontokat látott, de tudta ezek mind az élet jelei. Azt jelezték, hogy ott élő, érző emberi lények élnek, akik mit sem tudnak az éjszakai világról. Én viszont túl sokat is tudok. Túlságosan is elmerültem ebben az egészben pedig nem akartam. Mindent elvesztettem amiatt, hogy túl mohó voltam és hiszékeny. Az már más kérdés, hogy ha visszaforgathatnám az időt megtenném-e. Nem biztos. Sőt…

− Sebastian? – ütötte meg a fülét Nicky hangja. Mikor megfordult, szembe találta magát a lánnyal, aki zsebre tett kézzel ácsorgott a szoba közepén. A lány fekete haja a vállára omlott, tengerkék színű szeme ide-oda cikázott a szobában, karcsú vállait előre ejtette, mint aki egy sötét sikátoron halad keresztül és érzi, hogy figyelik. Bronzbarna bőre már kezdte elveszteni a színét, mivel már rég nem feküdt ki napozni. – Beszélhetünk?

−Persze. Mi a gond? – kérdezte Sebastian, és visszasétált a szobába.

−Te… te hogyan élted túl az első időszakot?- kérdezte halkan, rekedt hangon a lány.

Feltekintett a nála egy fejjel magasabb fiúra, így Sebastian nagyon jól láthatta, a kecses nyakán ejtett vágást. Tudta jól, milyen súlyos volt a sérülése, hiszen ő mentette meg a haláltól, és ezt is a baklövései listájára írta. Igaz, hogy a lány könyörgött azért, hogy éljen, nem lett volna szabad egyedül dönteni és ezzel kívülállóvá tennie a lányt, valamint, ilyen életre ítélnie.

     −Nehezen… − mondta Sebastian. – Tudom, hogy nem volt egyszerű mindent otthagyni és miattam nem is tartozol sehova. Nem kellett volna engedély nélkül megtennem.

−Sebastian – rázta mosolyogva a fejét Nicky. – Nem kell bocsánatot kérned azért, mert megmentetted az életem. Valóban olyan életre ítéltél, ami… hm… nem egyszerű, de hálátlan lennék, ha nem tekinteném úgy, hogy ez csak egy másik esély.

−Te egy angyal vagy, Nicky. – A lány erre csak a fejét rázta. – De igen. Nem egy embert tettem hozzád hasonlóvá, és ezek közül talán csak egy mondott ezért köszönetet. Átlagosan tíz emberből kilenc tör annak az életére, aki átváltoztatta.

−Nem ismered a múltam, és nem is akarok róla beszélni. De azt tudnod kell, hogy nekem ezzel az élettel hatalmas lehetőséget adtál. Azzal, hogy nem tartozom az emberek közé sem, de nem kell a királynak sem engedelmeskednem, felszabadítottál. Ha úgy akarom, beiratkozhatok egy egyetemre, és tovább tanulhatok. Nem kell senkitől sem engedélyt kérnem – mondta Nicky. – Új ember lehetek, új élettel, szabadon, igaz a sötét oldalon.

−Igen, ezzel a van a baj – morogta Sebastian. – De ha nem kell engedelmeskednek a királynak, akkor miért vagy itt velünk? Miért nem éled a magad életét, ahogy mondtad, szabadon?

−Mert akármennyire is örülök az új életnek, az érzelmeim hiányoznak – mondta a lány, mire a fiú hosszan kifújta a levegőt. Sebastian gyűlölte azokat a varázslókat, akik ezt az átkot szórták az össze éjszaka élő fejére. Mintha nem lenne elég nehéz megküzdeni a változó korral, az örök élettel, az éjszakai életmóddal és a megőrült társaikkal, még ezt az átkot is el kell viselniük. Mennyivel könnyebb lenne ha nem éreznék, mondják sokszor az emberek. De vajon tényleg így van? Mikor Nicky meglátta a fiú furcsa arckifejezését, megfogta a karját. – De ne beszéljünk most erről, nincs értelme rágódni rajta! A többiek talán már ki is pakoltak, és ránk várnak a nappaliban. 

-Jól van, menjünk le! – indult el Sebastian az ajtó felé, nyomában azzal a lánnyal, akit ő tett azzá ami.

Természetesen megint Benjaminra kellett várni, aki olyannyira rendmániás, hogy képes volt, akár órákig rakodni a szekrényében, hogy ott tényleg centi pontosan egymás mellett legyenek a ruhák. Mikor Lexi harmadszor is felkiabált neki, hogy vonszolja le a seggét vagy ha nem felmegy, végre megjelent a lépcső tetején.

-Jól van, na! Itt vagyok már, nem is értem miért kell ennyire rohanni. Nem kerget minket semmi sem – vont vállat a fiú. Barna haját épp növesztette, ezért jelenleg sehogy sem állt. Barna szemét kétszer akkorára nagyította a szemüveg, amire ugyan nem volt szüksége, de nem tudta letenni, annyira hozzászokott. Gyűlölte, hogy harcolnia kell, ezért próbált mindig a háttérbe húzódni, és inkább a tervet szerette kitalálni. Nem is volt harcos alkat. A vékony karjaival, lábaival, egy fiatal, alig tizenhét éves kamasznak nézték, aki bekeveredett a felnőttek közé. Nicky, Lexi, Antony és Sebastian, már bőven benne jártak a húszas éveikben, bár sokkal többet éltek ennél. 

- Azért kell sietni, mert én például még szeretnék a vihar előtt elindulni – vágta oda Lexi.

- Mielőtt még itt nekiálltok veszekedni, Sebastian elmondhatná, hogy mi a terv – lépett közbe Antony, mert tudta, ha Benjamin és Lexi egyszer elkezdi, órákig nem hagyják abba.

- A terv egyszerű. Lexi, Nick, Antony és én egyetemre fogunk járni – jelentette be Sebastian, mire mindenki döbbenten ránézett. – Nem kell pánikba esni, nem fogunk a vizsgákig maradni és ha nem akartok nem is kell órákra járnotok. A lényege ennek az egésznek, hogy megtaláljuk őt, és megpróbálunk vele beszélni.

- Miből gondolod, hogy egyetemre jár? – érdeklődött Benjamin. – Ennyiből gimnazista is lehet. – Sebastian megrázta a fejét.

- Ha emlékeztek még a király és a pereputtya körülbelül tizennyolc éve küld ki csapatokat a gyermek megtalálására. És mivel akkor már megszületett, úgy gondolom tizenkilenc-húsz év körüli lehet – felelte Sebastian. – De ha nagyon akarod, beíratlak gimnazistának és körülnézhetsz ott is.  

- Köszi, de inkább maradok hátvédnek. Már nem egyszer kijártam a gimnáziumot, nem tudnak újat mondani – felelte Benjamin és elvigyorodott.

- Helyes. 

- És ha megtaláljuk? – kérdezte Lexi, egyik lábáról a másikra állva, jelezve, hogy nagyon indulni szeretne már. – Akkor mit csinálunk?

- Mint már mondtam, megpróbálunk vele beszélni. Arra még nincs ötletem, mit csinálunk ha azt mondja nem. Majd kitaláljuk útközben. Egyenlőre, csak ennyi… minden attól függ, hogyan fog reagálni az érkezésünkre és a kérésünkre. Bár legelőször meg kellene találni.

- Az éjszakákkal mi legyen? Tilos, avagy nem tilos belevetnünk magunkat az éjszakai nyüzsgésbe? – kérdezte Antony, miközben balra-jobbra fordította fejét, és a nyaka hangosan ropogott. Lexi összerezzent, és dühösen a fiúra nézett, aki direkt csinálta, mert tudta, hogy a lány utálja.   

- Nem tilos, mehettek és mindent szabad, kulturált keretek között. Vagyis nem szeretnék, hullákat látni ott, ahol jártok – jelentette ki Sebastian és mindenki tudta ebből nem enged.

- Én… én szeretnék ma egyedül menni – szólalt meg halkan Nicky. A többiek lopva egymásra néztek, majd minden szempár Sebastianon állapodott meg. Tudták nagyon jól, hogy a lány az ő teremtménye, és neki kell elengednie, ha úgy gondolja készen áll rá. Befogadták a lányt attól függetlenül is, hogy nem lehetne, és meg kellene ölniük a törvények szerint. Nem csak azért, mert Nicky volt az egyetlen, aki próbálta elfeledtetni velük az átkot, de azért is mert nem volt merszük szembe szállni Sebastiannal. Tudták milyen a fiú, ha azért küzd, amit nagyon szeretne, Nickyhez pedig furcsán ragaszkodott. Sebastiant nem csak azért tekintették a csapatvezetőnek, mert elérte náluk, hogy tiszteljék, hanem azért is, mert a parancsnokuk így döntött. A fiú mélyen a lány szemébe nézett és felsóhajtott.

- Rendben van, mehetsz. De ötre itthon vagy, ahogy mindenki. Nem akarok feltűnést kelteni.

- Akkor mehetünk apuci? – vigyorgott rá Antony, de már a kabátját húzta. Sebastian csak mosolyogva megrázta a fejét, és figyelte, ahogy a társai szétszélednek. Pár perc alatt mindenki elhagyta a házat, így egyedül indult el az útjára. Magányosan sétált a kihalt utcákon, egészen addig, amíg el nem ért a város centrumában. A vastag, esőt ígérő felhők ellenére sok fiatal sétált az utcán, sorban álltak a bárok előtt és ordibáltak részegen. Péntek este révén minden bár, étterem tömve volt, alig lehetett bárhova is bejutni. Sebastian próbálta meghúzni magát és elvegyülni az emberek között, miközben a szeme áldozat után kutatott. A látása és a hallása kiélesedett, a szíve hevesebben vert. Látta a mellette elhaladó emberek kékes-vörös ereit, hallotta dobogni a szívüket, és érezte milyen lelki állapotban vannak. Tudta, hogy Antony már régen rávetette magát az első szembejövő potenciális áldozatra, akár részeg, drogos, akár beteg az áldozat, neki olyan mindegy volt. Sebastian azonban nem volt ilyen. Ő nem szerette sem a részeg, sem a drogos áldozatokat, csak és kizárólag a tiszta vért itta meg. Szerencsére az emberek vakok voltak ahhoz, hogy észre vegyék, miben különbözik tőlük. Hagyta, had vigye a lába, amíg el nem ért egy klub parkolójáig. Éppen mikor elindult volna az ajtóhoz, az kicsapódott, és egy fiatal lány lépett ki rajta. Az ajtó felett csupán egy halvány, már kiégni készülő villanykörbe világított. Sebastian meghúzódott a sötétben, és a lányt figyelte. Vörös haja hullámosan omlott a vállára, keretezve szív alakú arcát. A szeme színét nem látta, mert a táskájában keresett valamit, de mégis furcsa érzése volt. Volt a lányban valami, ami húzta feléje, érezte, hogy nincs berúgva, hogy a szíve lassan, de erőteljesen dobog, de érzelmileg nem volt kiegyensúlyozott. Mikor újra kicsapódott az ajtó, arrébb lépett, hogy kiengedje a két lányt. Az egyik olyan részeg volt, hogy alig állt a lábán, azt se tudta merre van az előre, és azt kiabálta ő ugyan nem részeg, csak jó kedve van. A mellette sétáló lány csak hallgatott, és mikor a barátnője a faltövébe hányt, összefogta a haját. Sebastian nem vesztegetett rájuk sok időt, mivel ő a lányt akarta, aki épp akkor gyújtott cigarettára. Az öngyújtó felsercent, és egy pillanatra újra látta vörös fénybe vont arcát. Szomorú volt. A szája sírásra állt, a szeme sötétségbe veszett, az arca elgyötört volt. A sóhaja még az ő füléig is elért, majd a lány az égre nézett. Ott azonban nem villogtak csillagok, nem világított a hold, csak a sötét, vastag felhők vonultak el felette. Újra kinyílt az ajtó, és egy fiú lépett ki rajta.

- Áh, hát itt vagy Zoé! – szólalt meg, és odasétált a cigarettázó lányhoz. – Te mióta cigizel újra? – A lány először ránézett, majd a parázsló, kezében tartott vékony szálra.

- Mától – felelte, majd nagyot szívott belőle. Bent tartotta, majd kifújta a füstöt.

- Csak szennyezed magad, és semmi sem lesz jobb tőle – rázta a fejét a fiú. – Tudom és értem, hogy aggódsz Luciusért, de biztos megvan az oka annak, hogy azt a levelet megírta.

- Nem ő írta a levelet – jelentette ki Zoé, és a hangja remegett a dühtől. Lucius? Mi köze ennek a lánynak a Védelmezők egyikéhez? A varázslók nem keverednek emberrel.

- Jó, akkor nem ő írta a levelet – vont vállat a fiú. – De feleslegesen készíted ki magad. Innen nem tudsz neki segíteni.

- Mindig is tudtam, hogy nem értesz meg – sóhajtotta Zoé. – Tudom, hogy szeretsz, de sokszor nem érted meg, hogy miért fontosak nekem bizonyos dolgok. Nekem fontos volt Lucius és még most is az. Tudnom kell mi történt vele.

- Jól van. A te hangulatodat cseszed el azzal, hogy Luciussal foglalkozol ahelyett, hogy jól érezd magad. Ma is szinte úgy kellett könyörögnünk, hogy el gyere velünk.

- Ne kezdjük újra, jó? Inkább menjünk be! – sóhajtotta a lány, majd a földre dobta a cigarettát, és eltaposta. A fiú hirtelen magához húzta, és szorosan átölelte. Sebastian lemondó sóhajjal figyelte, amint egymás derekát átölelve besétáltak a bárba. Ennyit róla. Na mindegy, vannak itt mások is. Figyelme újra a két másik lány felé fordult, ahol a józan barátnő próbálta a részeg lányt a kocsijához támogatni. Sebastian kilépett az árnyékból, és hozzájuk sétált.

- Segíthetek? Úgy látom, a barátnőd elég rossz állapotban van. – A szőke lány ránézett a kék szemeivel, azután elmosolyodott. Nem csak a fiúnak, de az összes többi élőholtnak volt egy olyan kisugárzása, hogy az emberek megbíznak bennük. Nem félnek tőlük, és ha az illatukat belélegzik, mindent megengednek nekik. Az erős, kissé fémes, fűszeres illat transzba löki őket, és semmire sem emlékeznek, csupán arra milyen jól érzik magukat. Bár tény, hogy sokan ezt kihasználják, és addig lakmároznak az áldozatból, amíg vagy egy aszott holttest, vagy engedelmes rabszolga nem válik belőle.    

- Nagyon köszönöm – mosolygott a lány. – Itt van nem messze a kocsim. – Sebastian felnyalábolta a részeg barátnőt, aki közben motyogott, és hangosan szuszogott, mikor elaludt. A fiú erőlködés nélkül vitte a kocsihoz a vékony testet, és fektette be a hátsó ülésre. – Igazán hálás vagyok, amiért segítesz. Nagyon nehéz vele, amikor részeg.

- Igazán semmiség – fordult felé Sebastian, és mélyen a szemébe nézett. A lány pupillája kitágult, és a fiúhoz lépett. Sebastian megragadta a lány derekát, megcsókolta, és közben a sötétségbe húzta. A fiú szája a nyakára csúszott, miközben erősen tartotta a nyakát és az ütőerét masszírozta. Majd a két apró hegyes szemfoga, a lány puha bőrébe mélyedt. Ahogy a fiatal szív vert, úgy pumpálta a vért a fiú szájába, és töltötte meg a testét újra erővel. Lehunyta a szemét, és tudta, hogy éreznie kellene valamit. Megbánást. Örömöt. Vágyat. Elégedettséget. Valamit. Bármit. De a lelke üres volt. A szíve hideg maradt a meleg vér ellenére is. A fémes ízű folyadék megerősítette a csontjait, erősebbé tette, de egyben hidegebbé is. Minél több vért vett magához, ami nem mellesleg szükséges, hogy ne legyen összeaszott múmia, ami semmi másra nem képes csak ülni, annál hidegebb lett a lelke, és a fagy az egész testében gyökeret vert.

Lépteket hallott, majd egy női hangot.

- Hogy ti milyen undorítóak vagytok. – Sebastian elvette a száját a lány nyakától, megnyalta a száját, majd megfordult. A lányt még mindig maga előtt tartotta, bár ő már mélyen aludt. A sötétben nem látta az előtte álló, nála vagy egy fejjel kisebb nő arcát, csupán a körülötte gomolygó sárga varázserőt. A pálcája ugyan nem volt a kezében, de Sebastian tudta jól, hogy csak egy csettintés és akár meg is ölheti. – Ha a lány meghalt, te is megdöglesz.

- Nem halt meg. Amúgy meg mi dolgod van velem varázsló? – kérdezte Sebastian. – Már nincs nyílt harc a fajaink között, és nem tettem keresztbe neked.

- Én a helyedben meghúznám magam, vérszopó – felelte a nő. – Feladatom van, és nem akarom, hogy beleavatkozz. Ha mégis, biztos lehetsz benne, hogy olyan átkot kapsz, hogy minden bűnödet megbánod, és a halálért fogsz könyörögni.

- Kaptam épp elég súlyos átkot, hála a fajtádnak – vágta oda Sebastian. – Fogalmatok sincs milyen ezt az átkot cipelni, és nap, mint nap, évről-évre, évszázadról-évszázadra eltűrni, elviselni. Ti, varázslók, semmit sem tudtok az átkokról. Ti csak szórjátok, de nem tapasztaljátok meg milyen érzés vele élni.

- Azt ajánlom, tűnj el a városból pokol fajzat – mondta a nő. – És ha az utamba kerülsz, vagy csak egy hulláról hallok a városban, sírni fogsz.

- Már ha tudnék – mondta Sebastian, és figyelte, ahogy a varázsló elhagyja a parkolót. Gyengéden betette a lány a kocsija volánja mögé, és megsimogatta a homlokát. Tudta, hogy semmire sem fog emlékezni, csupán jól fogja érezni magát. Becsukta az ajtót, és elhagyta a parkolót. Ahogy hazafele sétált mélyen elmerült a gondolataiban. Egy boszorkány… egy Védelmező… egy furcsa lány, akit varázslók védelmeznek… mi, vámpírok… egy helyen a városban ahol minden elkezdődött…