Kristályba zárt érzelmek 2. fejezet

2. fejezet


 

Lucius megpróbálta kinyitni a szemét, hogy megtudja, merre járnak, de csak résnyire sikerült. Bár legszívesebben rögtön be is csukta volna. Egyrészt a neonfény zavarta a szemét, másrészt élete legszörnyűbb rémálma kezdett valóra válni. A pincefolyosón uralkodó hideg miatt lúdbőrödzött meztelen felső teste, és a lábfejét már sebesre marták a padló kövei. Résnyire kinyitott, feldagadt szemeivel a két karját erősen fogó őrére nézett és tudta, hogy esélye sincs, hogy kiszabadulásra. A fején lüktetett a seb, és valami forró folyt végig az arcán. A mellkasa tele volt apró, kör alakú, égési sérülésekkel. Fájt az eltört lába és a válla, több foga hiányzott, és feldagadt a szája. Nem is akart belegondolni, mi vár rá a következő néhány órában, de abban biztos volt, hogy nem fogja elárulni Zoét. Nem tudta, hogyan jutott a tanács kezére a lány levele, azt sem tudta, melyik barátja árulta el, de túlságosan szerette a lányt ahhoz, hogy a varázslótanács kezei közé lökje. Csak tudjam meg, hogy ki adta le a drótot Lucannak, ha kijutok innen élve, békává változtatom, és becsukom egy lezárt üvegbe, hogy megfulladjon. Zoé bízik bennem, és nem érdemli meg, hogy ezek az őrültek, megkínozzák, és megöljék. Nem bűnhődhet ő, azért, amit a szülei elkövettek. Mind a ketten meghaltak, pont azért, amit csináltak, és nem hagyhatom, hogy Zoéval is ez történjen. Ezért is jött létre a Vigyázók. Arra tettük fel az életünket, hogy megvédjük azt a lányt. Persze ez azt jelentette, hogy megszegjük az íratlan varázslótörvényeket, de hát Zoé mégiscsak különleges. Tudom én nagyon jól, hogy mi a feladata Zoénak, de… megszerettem. Nem kellett volna, mégis megtörtént, és ezen már nem tudok változtatni. Olyan lett nekem, mintha a sosem létező húgom lenne. Igaz, hogy csak egyszer láttam, és csak levélben tudtunk értekezni, de akkor is szeretem. Nem beszélhetek róla, nem mondhatom meg, hol lakik, és hogy néz ki, mindegy mennyire kínoznak. NEM. TEHETEM. MEG. NEM. Mert én nem vagyok szívtelen és gonosz, mint a többiek. Lehunyta a szemeit, és egy dalt kezdett halkan énekelni, amit még Zoé tanított neki. Hamis hangja visszhangzott a falak között, de ahogy elhagyták a száját a szavak, erőt adtak neki. Mint a varázslatok, csak akkor teljesülnek, hogy kiejtik őket.

- Hamarosan el fog múlni a jó kedved Lucius − mordult rá a jobb karját szorongató őr.

− Nincs jó kedvem − nevetett fel keserűen a férfi.

− Akkor minek énekelsz? − nézett rá kérdőn az őr.

- Erőt gyűjtök − felelte Lucius. – Ez a dal mindig lenyugtat és erőt ad nekem.

− Hagyd abba, mielőtt elhányom magam! − szólalt meg a bal oldalán álló nő. – És szedd a lábad, mert nem akarok sokáig idelent lenni!

- Talán rossz emlékeket idéz, Amanda? − gúnyolódott Lucius, mire a nő felé fordult, miközben a pálcájáért nyúlt. – Mivé akarsz változtatni? Békává? Kígyóvá?

− Én féregre gondoltam, hogy eltaposhassalak, azért amit tettél.

- És ugyan miért bűn az, amit tettem? Megmentettem egy ártatlan lányt, attól, hogy megkínozzátok. Ezt én nem gondolom bűnnek − felelte Lucius. – Fogalmatok sincs ki az a lány, akire vigyáztam.

− Ebben igazad van. Nem tudjuk, de sejtjük. És ha igazunk lesz, Lucan megkínoz, majd eltapos, mint egy undorító, nyálkás férget, én pedig táncolni fogok a sírodon − vigyorgott rá gonoszan Amanda. – Indulj!

- Én is ugyanúgy szeretlek, ahogy te engem − vágta oda Lucius, és ha nem kötötték volna gúzsba a kezét, varázskötelek, és nála lett volna a pálcája, a nő már nem élne.

− Hagyjátok abba! − szólt rájuk a másik őr. – Lucan, már vár minket. – Lucius nyitotta a száját, hogy újra megszólaljon, de aztán meggondolta magát.

A hármas csendesen sétált végig a hideg, dohos folyosón. Több ajtó mellett is elmentek, amik mögött még Lucius sem tudta, hogy mi van, de nem is akarta megtudni. Csupán Lucan sötétkék varázserejét látta, pamacsokban lebegni előttük, vagyis másra nem számíthat. Ez pedig nem jelentett semmi jót. Ha Lucan egyedül jött le ide büntetni, és senki sem kísérte el a tanácsból, akkor a büntetett személy meghalt. Hosszan felsóhajtott és remélte, hogy a Zoé iránti szeretete elég erős lesz, hogy a tanácsvezető ne törje őt meg. Tudta, hogy ha elárulja az egyetlen lányt, akit szeret, azt sosem bocsátja meg magának. Amikor megálltak egy egyszerű barna ajtó előtt, nagyot nyelt, és ha gyáva lett volna, fellöki Kyle-t és elrohan. De nem tehette meg. Szembe kellett néznie azzal az emberrel, aki megtanította varázsolni, aki befogadta, amikor a vámpírok megölték a szüleit, és aki segített neki, hogy bekerüljön a Vigyázók közé. Apja helyett apja volt, és most mégis ő fogja megölni.

− Csak nem félsz? − suttogta gúnyosan a fülébe Amanda, mire Lucius ránézett dühtől villogó fekete szemeivel. Azóta ellenségek voltak, hogy a lány betette a lábát ezek közé a falak közé. Mivel híres varázsló volt az apja, azt hitte, ő mindent megtehet, és Lucius volt az első, aki megmutatta neki, hogy itt nem érdekel senkit, hogy ki az apja, az a fontos, hogy mit tud. Azóta a szőke hajú, kék szemű, alig húsz éves lány teljes tűzzel gyűlölte a fiút. Mindent megtett azért, hogy keresztbe tegyen neki, most pedig élvezte, hogy a halálba kísérheti.

− Nem félek tőle − jelentette ki Lucius, és megpróbálta kisimítani fekete haját a szeméből, de az beleragadt a vérbe. Felsóhajtott, és már nyitotta volna az ajtót, de Amanda megelőzte. Kicsapta az ajtót, és belökte rajta a fiút. Lucius elvesztette az egyensúlyát, és végigvágódott a padlón. A kiálló kövek végigsértették a térdét és az arcát. Egy apró, téglalap alakú szobában találta magát, ahol semmi sem volt. Amikor visszanézett a válla felett, a lány gúnyos mosolyával találkozott. Már készült egy gúnyos visszavágásra, mikor egy mély hang tört elő az egyik sötét sarokból.

− Amanda! Segíts neki felállni, aztán távozz a szobából! − A lány vigyorogva felrángatta a földről a fiút és az arcába sziszegte:

− Itt fogsz megdögleni Lucius, és élvezni fogom a halálüvöltéseidet.

−  Amanda! − szólt rá erélyesen a férfi, mire a lány behúzott nyakkal elhagyta a szobát. Lucius, Lucanhoz fordult, miközben letörölte az orráról a vért. – Mit tettél, Lucius?

− Semmit. A feladatomat végeztem- felelte Lucius, és próbálta nem mutatni, mennyire fél az előtte álló férfitól. Bár a tanácsvezető a sötétben állt, mégis érezte, mennyire dühös rá. – Vigyázó vagyok. Az a dolgom, hogy segítsek annak a személynek, akit a védelmem alá helyeztek. Zoé Bianchi volt az egyik.

− Mégsem szóltál, hogy valami nincs rendben vele! − dörrentett rá Lucan. – Tudnod, érezned kellett, hogy az a lány nem olyan, mint mi. Én csupán a levelét olvastam, ami nagyon sok kézen átment, mégis éreztem az erejét. Miért nem szóltál? − Lucius nem szólt semmit, csak bámulta a kezeit. Túl jól ismerte azt a szürke szempárt, ami mindenkibe belelát. Igen, el tudta rejteni a gondolatait, de azok a szemek bárkit bármire rávettek, ő pedig nem akarta elárulni az egyetlen barátját. Lucan cipőinek sarka hangosan kopogott a köveken, ahogy a fiúhoz sétált. Minden egyes koppanásnál Lucius szíve megdobbant, és egyre közelebb érezte magához a halált. Látta a kék energia foszlányokat a levegőben, ahogy közeledett feléje. Amikor megpillantotta a fekete, bőrcipőket, elakadt a lélegzete. Félt. Igen, félt, mert tisztában volt vele, hogy milyen hatalmas erejű varázsló áll előtte. Lucan Bach, híres varázsló családból származott, az apja is a tanács vezetője volt, úgy ahogy most őt. Évtizedek óta öröklődik a családban a varázsló hatalom, ezért nem szívesen húztak ujjat vele. Luciusnak mégis volt mersze, mert számára a barátság és a szeretet fontosabb volt. Egy hideg kéz ért az állához és emelte fel a fejét. Túlságosan is jól ismert arcba nézett. Vékony arc, kiugró állkapocs és arccsont, mélyen ülő, szürke szemek, a magas homlokba lógó, homok szőke haj. Nem nézett a szemébe. – Nézz a szemembe, fiam! Miért nem szóltál?

− Meg akartam védeni − suttogta Lucius, és a férfi szemébe nézett.

− Tőlünk? Azoktól akik meg tudnák neki tanítani, hogy hogyan kezelje a benne mozgó varázserőt?- kérdezte Lucan és a fiú arcát fürkészte.

− Megöltétek volna − mondta Lucius. – Én pedig szeretem annyira, hogy ezt nem hagyhatom.

− Szereted… − ismételte meg Lucan. – Annyira, hogy meghalnál érte?

− A barátom. Bízik bennem, és megígértem, hogy segítek neki. Nem szeghetem meg az ígéretem − jelentette ki Lucius. – Ő az egyetlen, aki minden hibámmal együtt elfogad, akit érdekelt, hogy mi van velem. Nem árulhatom el.

− Minket viszont elárultál. Eltitkoltad, hogy ő létezik, pedig amikor befogadtunk megfogadtad, hogy ha megtudsz valamit arról a bizonyos személyről azonnal jelented. Te már öt éve tudod, hogy ő létezik, tartod vele a kapcsolatot, de nem szóltál. Rejtegetted, hogy levelezel vele. Vagy tagadod? − kiáltott rá Lucan, és még közelebb hajolt a fiúhoz.

−  Nem tagadom − mondta Lucius.

−  És tisztában vagy a tetteid következményével? − kérdezte Lucan, mire a fiú bólintott. – Rendben, de mivel a szívemen viselem a sorsod, adok neked még egy esélyt. Ha megmondod, hol lakik a lány, akkor nem kapsz olyan súlyos büntetést.

− Nem mondhatom meg − rázta a fejét Lucius. – Nem árulom el, nem hagyom megölni.

− Ez tanítottam neked? − mordult rá Lucan.

− Azt tanítottad, hogy legyek önmagam, és legyek hű a barátaimhoz – vágott vissza a fiú. – Te viszont a saját tanításodat nem tartottad be. Amióta benne vagy a tanácsban, nem foglalkozol velem, pedig régen mindig együtt voltunk, és segítettél nekem. A mentorom és a barátom voltál sokáig, de kezdesz olyanná válni, mint az apád.

− Nem is ismerted az apámat − morogta Lucan, miközben a semmiből előtűnt a pálcája.

− Nem, valóban nem.  De eleget hallottam róla, és reméltem, ahogy fiatal korunkban még te is, hogy sosem leszel olyan, mint ő – rázta a fejét Lucius. – De úgy látszik, a vér nem hazudtolja meg magát. Ugyanolyan hideg, kegyetlen varázsló vagy, mint ő.

−Vagyis nem vallod be, hogy hibáztál, és megszegted a törvényeket? − kérdezte hidegen Lucan.

− Csak a munkámat végeztem − felelte Lucius, a férfi szemébe nézve. – Vigyáztam arra, akire kellett. Nem követtem el semmit.

− Rendben. Pedig én mindent megtettem, de ha te így gondolod… − vont vállat Lucan. – Te, Lucius Adlard, nem vagy hajlandó elismerni, hogy bűnt követtél el, ezért én, Lucan Bach vállalom, hogy végre hajtom az ítéletet.

− Milyen rendes vagy… − morogta Lucius.

− A nemzetközi varázslótanács döntése alapján az ítélet halál. – mondta olyan hivatalos hangon Lucan, mintha nem is a barátjával, tanítványával beszélne. A fiú nyelt egy hatalmasat, de nem volt hajlandó kinyitni a száját. Tudta, hogy mindegy mennyire fog szenvedni, nem árulhatja el Zoét. Sosem értette, miért akarják megölni őt. Az olyan fiataloknak, mint ő, sosem mondták el, pontosan miért születtek bizonyos törvények. Zoéról sem tudom, miért akarják megölni. Ha nem látom meg a láncot a nyakában, eszembe se jut, hogy ő az, akit keresnek. Hallottam már róla, hogy vannak, akiknek az a feladatuk, hogy őt megtalálják. Talán az ereje miatt? Tény, hogy hatalmas, de nem hiszem, hogy nagyobb lenne, mint Lucannak. De itt a vége… sosem fogom újra látni Zoét, és sosem fogom újra hallani a hangját.

− Az én lelkiismeretem tiszta – suttogta Lucius. Az előtte álló férfi szürke szeme, hidegen nézett rá, és hátra lépett. A kezében lévő pálca remegett és fekete füstöt eregetett. A varázsló halkan mormolt az orra alatt, Lucius pedig várt, hogy milyen átok fog vele végezni. De ahogy figyelte a pálcát, úgy döbbent rá, mit is csinál a mentora. – Ez fekete mágia – suttogta, de megvádolni már nem maradt ideje. Ezernyi fekete üvegdarab jelent meg körülötte. Lassan forogtak körülötte, egészen addig, amíg Lucan abba nem hagyta a mormolást. A fekete darabok még gyorsabban kezdtek el pörögni és a fiú húsába vágtak. Az éles darabok erős, lüktető, túlvilági fájdalmat okoztak neki. Fogalma sem volt, hogy mit tett vagy csinált, mert a fájdalomtól nem volt képes gondolkodni, csupán a saját ruháinak cafatait, a vérét és a bőrének apró darabkáit látta. Üvöltései visszahangzottak a hosszú alagút rendszerben.

Lucan arcán semmi érzelmet nem lehetett felfedezni, miközben a legkedvesebb tanítványát apró, pici darabokra darálja a forgószél. Miután minden elcsendesült, letörölte az arcáról Lucius vérét és a bőrdarabkáit, majd odasétált, ahol pár perccel ezelőtt még a fiú volt, és felvette a varázslómedált a földről. Letörölte róla a vért, és a köpenye zsebébe rejtette. Ezek után, mintha mi sem történt volna, kisétált a szobából, végig ment a folyosón, amíg szembe nem találta magát Amandaval és a kísérőjével. A kijárattól nem messze ültek egy kőpadon. Amanda mindjárt felpattant:

− Nos, uram?

− Feladatom van a számodra Amanda – jelentette ki Lucan. – Keresd meg azt a bizonyos Zoét, és hozd elém! De élve, és ne görbüljön egy haja szála sem. Nem érdekel, hogy csinálod, de hozd ide! – A lány szélesen elmosolyodott, és kihúzta magát.

− Ne aggódjon, főnök! Már van is egy tervem, hogy hogyan hozom ide – nézett sokat mondóan a társára, de az csak megrázta a fejét. Lucan nem akart több időt pazarolni rájuk, ezért elindult a kijárat felé, de a lány hangja még követte. – Csak figyelj, Andreas! Pár hét múlva a kezemben lesz az a lány.

* * *

Zoé sóhajtva nyitotta ki a szobája ajtaját. A kis fehér westie kutyája, Pocak ott tekergőzött a lába körül, és alig hagyta lépni. A kiskutya mindent megtett, hogy a gazdáját felvidítsa, de a lány csak leült az ágya szélére, és hallgatott. Táskájának pántja halkan koppanva ért le a földre. Csupán ők ketten voltak a házban, mivel Zoé szülei dolgoztak. A lány üveges szemmel bámult maga elé, és próbált napirendre térni afelett, hogy megtalálták. De hogyan? Nem tudom elképzelni, hogy Lucius elárult volna. Jó barátok voltunk, a fogadott húgának tekintett. Nem egyszer lett volna rá esélye, hogy eláruljon és eddig mégsem tette. Most mi változott? Egyik napról a másikra eltűnt, elküldte ezt a levelet és nem beszél velem. A kezébe vette a már szamárfülesre olvasott levelet és újra elolvasta.

Szia, Zoé!

Sajnálom, hogy így kell közölnöm veled, de át kell, hogy adjalak egy másik varázslónak. Ne aggódj, ő is Vigyázó és nagyon kedves lány. Biztos vagyok benne, hogy jóban lesztek, és őt is szeretni fogod. Nagyon sok ügyem gyűlt össze és túl sok emberre figyelek, ezért kell, hogy átadjalak másnak. Remélem jól fog sikerülni a zárthelyid, amit említettél az előző leveledben. Örülök, hogy megismertelek, és hogy ilyen jóban voltunk! Az élet talán összehoz még minket. Addig is vigyázz magadra!

                                                                                                                           Szerető barátod:      Lucius.

Dühösen levágta a levelet az ágyra, és felpattant. Ezt nem Lucius írta. Mi történhetett vele? Miért nem veszi fel a telefont? Vagy csak bajba került, és nem akar engem is belekeverni? Nem értem, nem értem, nem értem. Nem értek semmit, és nem tudom, miért pont most történik minden. A varázslók megtaláltak, láttam a varázslat maradványokat, és anyu óva intett tőlük. Lucius-nak is sokáig tartott mire megbíztam benne, de belőle nem is áradt ennyi gonoszság. De az egyetem kertjében rosszat éreztem. Gonosz varázsló járt ott. És most mi a jó istent csináljak? Fogjam magam és menjek el, hogy a nevelőszüleimet ne bántsák? Vagy maradjak és szálljak szembe velük? Ha el is mennék ugyan hova? Nincsen senkim a nevelőszüleimen kívül. Luciust nem tudom elérni, hogy segítsen, akkor mégis kihez forduljak? Anyu semmit sem hagyott rám. Nem tudom megtalálni a családját, vagy a barátait, hogy segítsenek. Szeme az előtte ülő fehér kutyára tévedt. Pocak hatalmas barna szemekkel nézett rá, és nyüszörgött.

− Szerinted mit csináljak Pamacs? Talán adjam fel minden elvemet, és menjek a varázslókhoz? Nem tudom, mit csináljak – sóhajtotta Zoé, és az ablakhoz sétált. Kinézett az apró kis kertre, ami a ház mellett terült el. – Menni vagy nem menni, ezt itt a kérdés. – Fáradtan megdörzsölte a szemét, de ahogy lehunyta, meglátta maga előtt Luciust. A hosszú fekete haját, amit mindig összekötve hordott, a gyönyörű kék szemét, vékony, magas alakját, a hosszú ujjait és az őszinte mosolyát. Érezte, hogy könny gyűlt a szemében és végigfolyt az arcán. Forró, de egyben mégis hideg könnyek pottyantak le az álláról. Reszkettek a vállai, és gondolkodás nélkül nyúlt a nyakában lógó medál után. Ez volt az utolsó tárgy, amit az anyjától kapott, és furcsa mód mindig megnyugtatta. A denevérekkel körülvett vörös kő, átmelegedett a kezétől. Igaz, hogy az ezüstből készült denevérszárnyak nyomták a kezét, mégis megnyugodott, hevesen zakatoló szíve lelassult, a sírhatnékja elmúlt, és már nem fázott annyira. Kinyitotta a szemét, de máris megbánta, mert az ablakával szemben lévő nagy bokor megmozdult, mintha rejtőzne ott valaki. Egész testében megdermedt. Végtelennek tűntek azok a másodpercek, amíg elővette az asztalfiókból a Luciustól kapott fegyvert. Majd elfordult, és elindult le a nappaliba. Miközben lesietett a lépcsőn, kibiztosította a fegyvert, és átállította. Egészen ideáig nem kellett használnia ezt a speciális fegyvert, amit még a fiútól kapott. Ha bárki ránézett, egy teljesen átlagos 9 mm-es fegyvert látott, amihez természetesen már szerzett fegyvertartási engedélyt, de ez más volt. Több golyót, összesen tizenkettőt rejtett magában a fegyver, aminek a fele a vámpírokat tette harcképtelenné néhány percre, míg a másik a varázslókat. Egy apró, szinte láthatatlan gombbal át tudta állítani, hogy melyik tárat lője ki. Máskor engedte volna, hogy a véletlen döntsön, hiszen sosem tudhatta, hogy vámpír vagy varázsló támad rá, most mégis biztos volt benne, hogy egy mágus ólálkodik a háza körül. Szorosan maga mellett tartva a pisztolyt kiment a kertbe, és egyenesen ahhoz a bizonyos bokorhoz ment. De hiába zörgette meg, és hiába hajtotta szét az ágakat, nem talált ott senkit. Csupán sárga aurát és varázslat foszlányokat, és az égett avar szagát.

− Minden rendben, Zoé? – A lány felkapta a fejét, és átnézett a kerítésen, majd elmosolyodott.

− Persze, Mrs. Ferro, csak azt hittem erre gurult Pocak labdája – mondta az idős szomszéd hölgynek. A néni visszamosolygott rá.

− És megtaláltad? – Özvegy Mrs. Ferro már azóta a szomszédjuk volt, amióta Zoé az eszét tudta. Sokszor volt rábízva kislány korában, mikor a szüleinek dolgoznia kellett. Szegén Paolo bácsi halála óta, Sofia néni se mosolygott annyit, a vidám nő megtört, és szinte a szemük láttára öregedett meg. Mindig fiatalos, mosolygós arcát, ezernyi ránc futotta be, a háta meggörnyedt, mintha hatalmas súlyt cipelne, kék szeme csillogása megfakult, és dús, barna haja, megőszült.

− Nem. Szerintem Pocak elvitte, és elásta valahova. Majd előkerül – mondta Zoé, és a háta mögé rejtette a fegyvert.

− Alszol te rendesen, Zoé? Olyan sápadt vagy, és fáradtnak tűnsz – lépett közelebb a kerítéshez Mrs. Ferro, mire Zoé hátrált egy lépést. Minden szín kifutott az arcából, a szája kiszáradt, kapart a torka, és bizsergett a fogínye. Ne, most! Könyörgöm, ne most! Csak addig bírd ki, amíg bemegyek! – Biztos minden rendben?

− Igen. Persze. – mondta Zoé erőltetett mosollyal az arcán, és tovább hátrált a ház felé. – Bemegyek, és alszom egyet. Minden jót Mrs. Ferro! – Ezzel megfordult, és meg sem várva a szomszéd válaszát besietett a nappaliba. Határozottan becsukta maga mögött az üvegajtót, és nagyot nyelt. Még mindig hallotta a fülében dobolni az idős asszony, lassú szívverését, de most csatlakozott hozzá Pocak apró szívének dobogása. Fülére szorította a kezét és a konyhába indult. Megkerülte a pultot, kinyitotta a hűtőt, fogott egy poharat és beletöltötte a vörös folyadékot az üvegből, majd remegő kézzel betette a mikroba. Hosszú, évezredeknek tűnő percekig, csak a gép zúgását hallotta, ami egy kicsit elnyomta a dobogó szívek hangját. Végre csengetett a mikro, és Zoé gondolkodás nélkül kikapta a poharat, és nagyot kortyolt belőle. A fémes ízű, vörös folyadék leszáguldott a torkán, és lecsillapította a benne tomboló vadat. Sóhajtva csúszott le a földre, hátát a pultnak vetve. Csak bámulta a vele szemben lévő szekrény faborításának erezetét. Majd hirtelen összerezzent, mikor Pocak felmászott az ölébe. Megsimogatta a kutyus fejét, és felsóhajtott:

−Mikor lesz már ennek vége?