Kristályba zárt érzelmek 1. fejezet

1. fejezet

 

 

 

-Zoé!!- A név végig száguldott az egyetem ebédlőjén, és mindenki kérdőn fordult a kiabáló lány felé. Zoé Bianchi is felkapta a fejét, és a homlokát dörzsölve nézett az asztalok között szlalomozó barátnőjére. Mona Rossi egyik kezével hevesen integetett neki, a másikkal a tálcát egyengette, nehogy a földön kössön ki az almája. Szerette a lányt, a legjobb barátnője volt, kicsi kora óta, de ma nem volt kedve beszélgetni vele. Remélte, hogy megússza, hogy bárki vagy bármi megzavarja ebéd közben. Ahogy közeledett a barátnője végig futott rajta a tekintete. Mona nem igazán törődött azzal, hogy elvegyüljön a többiek között. Sötétbarna haját, ezernyi apró copfba kötötte, amik most össze-vissza álltak a feje tetején, vékony testét egy neon zöld, gitárt ábrázoló póló és egy sötétkék farmer fedte. Barna szeme izgatottan csillogott és Zoé már a helyéről látta, hogy teng benne az energia, ahogy mindig. Felsóhajtott és erőt gyűjtött ahhoz, hogy ne ordítsa le mindjárt az első mondatnál a lány fejét. Tudta, nem érdemli meg, hogy rajta töltse ki a dühét, amikor nem is csinált semmit. Egykedvűen kavargatta a levesét a tányérban, mikor Mona lehuppant mellé a székre. – Zoé, nem fogod elhinni mi történt ma velem?

− Benito elhívott a gólyabálra?- érdeklődött Zoé, de magában azon gondolkodott, miért nem tudnak normális levest főzni. Undorodva eltolta maga elől a tányért és kisimította a szeméből vörös haját.

-Még nem, de már majdnem!- vigyorgott Mona, mint a macska, aki beleesett a tejfölös köcsögbe.

− Hogy lehet valakit majdnem elhívni?- nézett a barátnőjére Zoé, aki csak a szemét forgatta.

-Most érdekel, hogy mit történt vagy sem?- kérdezte Mona, akinek rosszul esett, hogy a barátnőjét nem érdekli mit csinált Benito. Bár most, hogy jobban megnézte magának Zoét, rájött, hogy valami nincs rendben. Bár a haja ugyanolyan fényes, vörös volt, mint mindig, de szeme alatt húzódó sötét karikák nem jelentettek semmi jót. Ahogy a mosoly nélküli hófehér, szeplős arca sem. Ha Zoé nem mosolyog, akkor ott nagyon nagy probléma van, hiszen nem véletlenül hívták Mosolykának a háta mögött. Amikor hozzáért a karjához meglepődött mennyire hideg a lány teste. – Minden rendben van Zoé?

− Persze, semmi gond− legyintett a lány és megdörzsölte a szemeit. –Csak az éjjel rosszul aludtam. Irodalomtudomány zárthelyire tanultam, de nem lényeg. Szóval, mi volt Benivel?- Mona ugyan elkezdte mesélni a fiú mit csinál, de a barátnője egyáltalán nem figyelt rá. Zoé hallotta a lány hangját, de nem fogta fel mit beszél, a gondolatai a tegnap estén és azon a bizonyos levélen jártak, amit lassan kívülről tudott. Nem hiszem el. Ez nem Lucius-ra vall, és még csak a kézírása sem hasonlít. Ha valami történt vele miattam, azt sosem bocsátom meg magamnak. Miért pont most fordult fel az életem? Mintha nem lenne elég gondom a rémálmaimmal, megérzéseimmel, ehhez jön még a tanulás és Daniel. Nem tudok ennyi fele szakadni. Az a levél… mi túl közel álltunk egymással Luciussal, ahhoz, hogy ennyivel elintézzen. Megígérte, hogy ameddig ő él, nem fog más kezére adni. Mindig is ő volt a vigyázóm és nagyon jól tudta, hogy nem fogok mást elfogadni. Nem. Ő nem rázott volna le annyival, hogy bocsi, de majd más figyel rád ezentúl, mert én nem érek rá. Nekem ez nagyon nem tetszik. Itt valamit titkolnak előlem. Annyira elmerült az étel tologatásában és a gondolataiban, hogy észre sem vette a többi barátja is megérkezett az asztalhoz. Mariot, Paolat és Rosat itt ismerték meg a Cassino-i egyetemen és ez alatt a pár hónap alatt jó barátok lettek. Ők sem tartoztak sehova. Se a menők közé, se a lúzerek közé, megrekedtek valahol félúton a kettő között.

-Zoé, tanultál Irodalomtudományra?- kérdezte meg Mario. Ő volt az egyetlen, aki egy szakra járt Zoéval. Szőke haja, kék szemébe lógott, miközben a lány szeme előtt legyezett vékony ujjaival. – Hahó! Figyelsz rám?

− Mi?- kapta fel a fejét Zoé, és döbbenten nézett a barátaira. – Öö… bocsi, csak elgondolkodtam. Mit kérdeztél Mario?

-Hogy tanultál e mai zárthelyire? Mégis hol jársz?- mosolygott rá a fiú, kivillantva össze-vissza álló fogait. – Biztos valahol messze innen, Daniellel. – nevetett Mario, miközben megfogta Paola kezét. A lány szélesen elmosolyodott, míg a másik kezével beletúrt, rövid, szőke-ciklámen csíkos hajába, kék szemei vidáman csillogtak. Megrögzötten fogyókúrázott, mert kövérnek hitte magát, és Mario hiába mondta, hogy ő nem kövér csak van rajta mit fogni, nem törődött vele.

− Hát, hogy messze az biztos− mosolyodott el Zoé. – Kicsit összejöttek otthon a dolgok. Sok fele jár az agyam.

-Mindjárt felvidulsz− vigyorgott rá Rosa. - Jön a felmentő sereg− intett a pultnál kígyózó sor fele. Zoé követte a törpe lány tekintetét, és megpillantotta Danielt. A fiú épp ekkor indult el feléjük, és rámosolygott. Zoé tudta, hogy örülnie kellene, hogy végre a barátjával lehet, mégis inkább csak tehernek érezte. Legalábbis jelen pillanatban. Ez az egy év, amit Daniellel töltött, a viták ellenére is csodálatos volt. Szerették volna együtt élni az életüket, ezért is határozták el, hogy egy egyetemre fognak járni, igaz nem egy szakra. Míg Zoé imádta a színházat és az irodalmat, addig Danielnek a matek volt a szíve csücske, ezért is akart matematika tanár lenni. Ahogy közeledett az asztal felé elnézte a világos barna haját, a kékes-zöld szemeit, a fiú vékony testét és a mosolyát, ami miatt beleszeretett. Vissza akart mosolyogni rá, mégsem tudott. Az aggodalom azért a férfiért, aki kicsi kora óta védte, és a félelem, hogy ezzel egy korszak lezárult elvette minden kedvét. Nem szerette a változásokat, az állandóság jelentette a védelmet számára. A fiú közben odaért hozzájuk, és arrébb parancsolta Rosat. A lány vigyorogva engedte meg az öccsének, hogy leüljön Zoé mellé. Mindannyian imádták az alacsonysága ellenére is. Zoé tisztában volt vele, mennyire nehéz a lánynak, hogy törpeségben szenved. A családjukban mindenki normális magasságú volt, kivéve őt. Nagyon sokat bántották gyerekkorában pont, azért mert sosem nőtt meg 130 centinél magasabbra. De szerencsére a testalkata arányos volt a magasságához, rövid kezek és lábak, apró ujjak. Mégis próbált normális huszonegy évesként élni. Rendszeresen festette a haját, sminkelte magát és a legkedvesebb teremtés volt, akit valaha ismert. Próbált optimistán állni mindenhez már tisztában volt vele, hogy nehezen fog párt találni magának. A vele egykorúak, ugyan már nem voltak annyira előítéletesek, mint a gimnáziumban, de még közöttük is volt olyan, aki lenézte őt az alacsonysága miatt. A mai emberek tele vannak előítéletekkel. Mindig találnak maguknak valamit, ami nem tetszik a másikban, amit kigúnyolhatnak. Zoén is találtak, mert a szemein sajnos nem tudott változtatni. Mivel az egyik szeme kék volt, a másik pedig zöld. Ehhez jött még pluszban, hogy kicsit duci volt, ami azt eredményezte, hogy tönkretették az általános iskolai és a gimis éveinek egy részét. Mona volt az első, akit egyik sem érdekelt, majd jött Daniel, mint egy angyal az égből, aki végre visszaadta neki az önbizalmát.          

− Minden rendben kicsim?- kérdezte Daniel, miután gyengéd csókot nyomott a szájára.

−Mondtam már, hogy ne hívj kicsimnek− csattant fel Zoé, mert nem akart megint emlékezni. De már késő volt. A kicsim szóra újra előtörtek az emlékképek az anyjáról, már amiket sikerült megőriznie. Nem volt sok, de ami megmaradt, az fájt.

-Jól van, na. Nem kell mindjárt leharapni a fejem- döbbent meg Daniel.

− Nem harapom le a fejed, csak már százszor megkértelek, hogy ne hívj így. Utálom− mondta Zoé, a fiúra nézve. Daniel kékes-zöld szemei őt fürkészték.      

-Mi történt? És ne mondd, hogy semmi, mert látom, hogy baj van− mondta Daniel.

− Eltűnt valaki, akit régóta ismerek és közel áll hozzám− bökte ki Zoé, pár perc hallgatás után. Tudta, hogy nem mondhat el nekik mindent, de ennyitől nem lesz semmi probléma, és a lelke is megkönnyebbül egy kicsit.

-Az a srác, akivel levelezel?- kérdezte Daniel.

− Igen− bólintott Zoé. - Tudom, hogy valami baj van vele és nem ő írta az utolsó levelet.

-Biztos minden rendben van vele− ölelte át Daniel. –Nem szeretem mikor ilyen morcos vagy.

− Keveset aludtam az éjjel. Azt hiszem, irodalomtudomány utána haza megyek− mondta Zoé, és megdörzsölte a szemeit, hogy ne sírja el magát. Feszült volt és fáradt, sírni, sikítani lett volna kedve, de legfőképp egyedül akart lenni. Rendezni akarta a gondolatait, újra el akarta olvasni a levelet és pihenni akart. Az érzés, hogy figyelik, olyan elemei erővel csapott bele, mint a villám. Tudta, hogy figyelik… nem sejtette, nem gondolta, tudta. Ültében megfordult, és így az ablakon keresztül rálátott a kertre. Kint ugyan nem látott senkit, de mást igen. Fekete pamacsok úsztak a levegőben, túl közel az ablakhoz. A teste megfeszült, a szíve hevesen dobogott. Megtaláltak!

-Mit láttál?- kérdezte Mona. – Csak nem valami helyes fiút a számomra?

− Semmit− vágta rá Zoé, visszafordult az asztalhoz és ránézett a megmaradt ebédjére. Imádta a tonhalas rizottót, de most felfordult a gyomra. Felállt. – Nekem… nekem mennem kell.

−Minden rendben?- kérdezte Daniel, és Zoé keze után nyúlt, de a lány elhúzta.       

−Csak… szükségem van egy kis friss levegőre− mondta Zoé, de már el is indult az asztaltól. Még hallotta, hogy a barátai utána szólnak, de aztán végre kiért a folyosóra. Eddig észre sem vette, hogy rohan. Többeknek nekiment a folyosón, de nem törődött velük. Csak rohant végig a fiataloktól nyüzsgő folyosón, hogy végre kijuthasson a levegőre. Lihegve robbant ki az épületek között húzódó kertbe. A fák levelei a szivárvány minden színében pompáztak, vagy az ágakon, vagy a földön. Remélte, hogy a természet, ami mindig megnyugtatta, most segíteni fog, hogy elmúljon a pánik rohama, de nem így történt. Remegő lábakkal botladozott el az első padig, majd lerogyott rá. Kezébe temette az arcát és egyetlen szó vibrált az agyában, fájdalmasan: Megtaláltak. Tudta, hogy egyszer eljön ez a nap, de remélte ez nem mostanában lesz. Remegve húzta elő a telefonját a zsebéből és egy számot tárcsázott.

−A hívott szám jelenleg nem elérhető. - szólalt meg egy monoton hang a fülébe.