Négy Őselem 3. fejezet

Ez még csak általán bétázott :) Vagyis ha találtok valami hibát sikítsatok

3. fejezet

Nathaniel a Champs-Élysées-n sétált, és figyelte a tömeget. Május, június környékén Párizst ellepték a művészetek szerelmesei. Ilyenkor rendezték meg az ESMDC-t vagyis az Európai Modern és Salon Táncok Versenyét. De nem csak a táncosok érkeztek ide, de volt itt festő, szobrász és bármilyen más verseny, ami a művészethez kapcsolódik. Dél előtt lévén az utcák tele voltak turistákkal és a versenyek részvevőivel, mert minden csak délután és este kezdődött. Fiatalok, idősek, gyerekek élvezték a napsütést és a jó időt. Árusok kínálgatták hangosan a portékáikat. Hatalmas volt a hangzavar, de Nathaniel mégis megpróbált mindent kizárni a fejéből. Nézte az emberek arcát, szemét, próbált belelátni a fejükbe. Potenciális alanyt keresett egy újabb démonnak. Ismerte már annyira az áldozatait, hogy tudja már első pillantásra, hogy ki az, akit pár nap alatt az uralma alá vonhat. „Olyan kiszámíthatóak és szánalmasak az emberek. Csak rájuk nézel és tudod, hogy ki mire vágyik. Ez a férfi például arra, hogy a felesége végre emberszámba vegye. A nő minden áron jobb akar lenni az ikertestvérénél. Az suhanc mindennél jobban vágyik pénzre és hatalomra. Túlságosan is átlátszóak. Persze nem mindenki ilyen, de a számuk nagyon kevés és évről évre csökken. Mindenkinek van valamilyen titkos vágya, és én pont ezt használom fel ellenük. Megadom nekik azt amire vágynak és ezzel gyarapítom a démon seregem. Ha Leo tudná hány de hány ember van tartalékban, akik még élik a nyugodt életük. De csak egy csettintés és a szolgálatomba állnak. Egyszerűen fantasztikus érzés úgy játszani az emberekkel, mintha én lennék az Isten. Lucifer nagy hatalmat adott nekem, amit természetesen használok is. Nehogy már kárba vesszen. De minden tettemmel Őt kell szolgálnom, de ez oly csekély dolog, a hatalmamhoz képest. Ha pedig megfelelek neki, nem úgy, mint az elődöm, akkor talán még az örök életet is nekem adja.  Ki az az ember ,aki nemet tudna mondani az örök életnek pláne ha mindent megkap és mindent megtehet amit csak akar? Én se tudtam nemet mondani. Hat éve töltöm be ezt a posztot de ha ez alatt az idő alatt ha tíz ember nemet mondott az örök életre akkor már sokat mondok.” Három fiatal lány állt pár méterre tőle és őt nézték. Nathaniel rájuk villantott egy vigyort, mire az egyik fülig pirult, a másik kettő kuncogni kezdett és csábos mozdulatot tett. „Most nézzük meg őket is… nincsenek 17 évesek, de már felnőtt férfiakkal kacérkodnak. Hova fajul ez a világ? Nem is csodálom, hogy Lucifer meg akarja tisztítani a földet. Most őszintén, ha démonok lesznek nekünk engedelmeskednek, a mi szabályaink a törvények és muszáj betartaniuk. Itt nincs ilyen. Nem képes az emberek egymást irányítani, mert mindenkinek csakis a saját jóléte a fontos és az, hogy neki hatalma legyen. Mi nem vagyunk benne ebben az életben, nekünk semmi haszon nem származik, ha csak az nem, hogy Isten orra alá borsot törünk. Mi egy másik világban gondolkodunk. Itt már minden pusztul. Az emberek vagy lefelé csúsznak a lejtőn a nyomorba vagy felmásznak a csúcsra, mindenkin átgázolva, akik csak az útban vannak. Az önbecsülés és a másik ember szeretete kezd kimenni a divatból. Jó, mondjuk pont én prédikálok a szeretetről, mikor sosem szerettem senkit? De itt nem is az a lényeg, hogy én milyen vagyok. Hanem az, hogy egy másik világot akar Lucifer létrehozni, de Leo és a csipet csapata folyton megakadályoz minket. Azért arra kíváncsi lennék, hogy ő mit gondolnak a mostani világról, amiben az emberek élnek. Vagy nem is gondolkodnak ilyenen, csak teszik, amit mondanak nekik? Bár Leo-t ismerve, neki az a fontos, hogy az emberek ne kerüljenek az én csapdámba, hogy aztán milyen életet élnek, az neki mindegy. Ha egy ember gyilkost akarnék démonná tenni, akkor is megmentené, mert ember. Túl nagy a szíve és hiába közeledik már a 30-hoz még mindig nem nőtt be a feje lágya. Még mindig nem ésszel gondolkodik, hanem szívvel. Pedig egy vezetőnek tiszta, érzelem mentes fejjel kell parancsokat adnia. Lehet ez is benne volt, hogy Lucifer elengedte, nem felelt meg neki. De én eddig még egész jól teljesítettem. Mennyit fejlesztettem és hány démonnal erősítettem meg a csapatunk. Úgy gondolom, jogosan hiszem, hogy messze túlszárnyaltam az elődöm. Ha pedig minden a terveknek megfelelően megy, a Tűz gyermeke a miénk lesz és mindent felégetünk. Lucifer pedig létrehozza az új világot. Szükségünk van arra az erőre, amit az utolsó fiatal képvisel. Hogy miért? Mert a Tűz talán a legerősebb elem a földön. Oly kevés dolog van, ami képes őt kordában tartani és hatalmas pusztításra képes.”

A gondolatait egy furcsa érzés szakította félbe. Találkozott már olyan emberrel, akinek az aurája messze kitűnt a többi közül, de ez a vörös aura szinte kiégette a szemét. Nem látta kié, mert a tömeg takarta, de még a többi ember aurája és a szín kavalkád sem tudta elnyomni a vöröst.

- Lucifer a pokolban… ez tényleg… A Tűz gyermeke!- hatalmas léptekkel indult meg az aura felé, fellökve maga körül az embereket. Nem is tudta elhinni, hogy már első órában legyőzi Leo-t és megtalálja a Tűzet. De hiába sietett az aura fénye egyre távolabb került tőle és az ereje is gyengült. Körülötte emberek háborogtak és kiabáltak. Ő csak rohant, egészen addig, míg az aura fénye végleg el nem tűnt a szeme elől. Lihegve állt meg és próbálta nem elengedni az erejét. Tudta, ha most kiengedi a szörnyet magából, semmit sem ér el vele. Csak magának okoz problémát. Mélyek lélegzett, majd megigazította a szemüvegét, felemelte a sapkát, végigsimított fekete haján és visszatette- Nem baj! Most elszalasztottam, de legközelebb elkapom!- morogta Nathaniel az orra alatt. Majd mintha semmi sem történt volna folytatta a sétáját.

* * *

Eve már megbánta, hogy nem kerülő úton ment haza. Minél előbb szeretett volna hazaérni ezért átvágott a Champs-Élysées-n.

- Jézusom- suttogta, amikor meglátta a sok embert az utcán. Nem szerette a tömeget, sőt tömegiszonya volt. Ha fent állt a színpadon és látta mennyi ember nézi őt, az nem zavarta, de ha már közöttük kellett lennie, szabályosan rosszul volt. Úgy érezte nem kap levegőt és a tömeg összenyomja őt, ha meg esetleg elesik még agyon is taposhatják- Eve, te nem vagy normális- szidta magát az orra alatt- Miért erre jöttél mikor tudtad, hogy sokan vannak? Ha a lustaság fájna már sírnál a fájdalomtól- végül aztán mégis elindult. Az embereket kerülgetve igyekezett átjutni az utca másik oldalára, hogy aztán eltűnhessen valamelyik kisebb mellékutcában. Vörös ujjatlan pólójában és fekete rövidnadrágjában is úgy érezte meggyullad. Nagyon melege volt és már azt várta mikor kezd el égni a ruhája. Érezte a szíve dobogását a fülében, sőt az egész testében. A tüdeje is égett, de mindezt betudta annak, hogy sokan vannak és ez csak egy egyszerű pánik roham. Nem is érzékelte, hogy majdnem az összes férfi utána fordult és megbámulta. Hosszú, barna lábai, kecses, előkelő mozgása párosítva fényes rézvörös hajával, minden férfit arra ösztönzött, hogy forduljon meg. Eve már megszokta, hogy megnézik őt, hiszen táncos volt. Ha mindig azon izgult volna, hogy mindenki őt nézi, nem lenne jó versenyző. De akármennyire is szeretett volna gyorsan átjutni a tömegen, a pánikroham miatt, muszáj volt leülnie, mielőtt átment volna az úttesten. Táskáját maga mellé téve leült a padra és csak nézett maga elé. Többen odamentek hozzá, hogy jól van e, Eve mindenkit mosolyogva elküldött, hogy semmi baj. A teste szép lassan elhűlt és végre érezte a hűvös szellőt, ami a Szajna felöl fújt. A hal és a víz szaga keveredett az emberi testek szagával. A szíve lenyugodott és végre minden olyan volt, mint előtte. Mégsem indult el mindjárt. Csak ült és figyelte az embereket. Nem volt szokása véleményt mondani ismeretlen emberekről, szeretett a saját kis világában élni és boldog volt. Most mégis szinte tudta melyik ember milyen. Valahogy a viselkedésük, a mozdulatuk megmutatta milyenek. Az átlagos emberek közül azonban egy valaki kilógott. Eve látta, de a férfi nem is foglalkozott vele. Az első gondolata, hogy levehetné az a sapkát, mert elrontja az összhatást, a második pedig az, hogy ő nem átlagos. Fogalma sem volt, honnan tudta, de tudta. Volt valami olyan kisugárzása a férfinak ami azt ordította, hogy nem egy egyszerű ember. Eve-n végigfutott a hideg. „Gonosz!” sikította egy hang az agyában. Rossz érzése volt, szeretett volna elrohanni, hogy minél messzebb kerüljön a férfitól. A másik érzés, ami szintén nagyon nem tetszett neki azt súgta a férfi őt keresi. Nem nézett rá, nem mutatta semmi jelét, hogy utána indul, mégis azt érezte a férfi tekintete őt keresi a tömegben. A járása azt üzente mindenkinek, hogy ő itt a főnök, nyugodt volt és valami hidegség áradt belőle. Nem akarta magára vonni a férfi figyelmét, ezért nyugalmat erőltetett magára és ráérősen felállt majd átsétált a másik oldalra. Kocsi kocsi hátán állt a parkolóban, tökéletes védelmet nyújtva a lánynak. Nem sietett, csak sétált, de belől legszívesebben elrohant volna. „Nem tudom ki ez az ember, de nem is akarom megtudni. Éreztem, hogy engem akar. De Isten a tanúm rá, fogalmam sincs miért. Sosem voltam nagy hívő, sem Istenben nem hiszek, sem bármi másban. Minden ember a saját sorsának kovácsa, legalábbis szerintem. Sosem foglalkoztam azzal, hogy van e valami vagy valaki az emberek között, aki nem átlagos. Most mégis azt súgja valami az a férfi más volt.”

- Jaj, Eve térj már észhez!- korholta magát csendesen- Biztos a pánikroham megkeverte az agyadat! Nem ez a legnagyobb gondod- ahogy az órájára nézett, rájött, hogy nagyon kell sietnie, hogy még vissza is tudjon érni időben a versenyre. Meggyorsította a lépteit és az agya hátsó részébe száműzte az előbbi gondolatokat.

Eve és a családja egy ikerházban laktak. Az egyik lakásban Eve, a szülei és a húga, a másikban a nővére, az élettársával és a kislányukkal. Eve más sokszor gondolkodott azon, hogy elköltözik innen, de aztán mindig csak halasztotta és halasztotta. Nem azért mert nem talált lakást, hanem azért mert nem akart egyedül lakni. Itt mindig volt mit csinálni, imádta a húgát és az unokahúgát, sosem kellett unatkoznia. Most is nagy volt a nyüzsgés. Már amikor belépett az ajtón megcsapta az orrát kedvenc ételének illata, és a fülét a családja beszélgetése. Jó kedvük volt és nevettek, ami az ő szívét is mindig megmelengette. Ő sosem gondolt, úgy a családjára, mint nyűgre. Persze nekik is voltak vitáik, de mindig megbeszélték. Mosolyogva dobta le a táskáját a földre. Izabella az unokahúga vigyorogta totyogott elé és nyújtotta felé kicsi kezeit

-Szia, Bella!- kapta fel a kislányt és puszit nyomott az arcára. Bella kinézettre egy az egyben az apjára Peter-re ütött. A kislány haja világos barna volt, a szeme zöld, a bőre fehér. Bella-val a karján lépett be a konyhába. Anyja épp a paella-t keverte meg a serpenyőben, fekete haja összekötve lógott a hátán, mikor észrevette a lányát fekete szeme büszkeségtől csillogott.

- Itt az én kis győztesem!- csapta össze a kezét Maria Cruz- Annyira büszke vagyok rád- Eve csak szégyenlősen mosolygott, mert még mindig zavarba jött, ha gratuláltak neki. Ezért inkább a nővére Elena kezébe adta a kicsi Bella-t.  

- Ugyan, anya! Nem nagy dolog!- legyintett Eve és leült a nővére mellé. Mielőtt még az anyja feltehette volna „ez-igenis- nagy-dolog” című lemezt, a húgúk Kathy csoszogott be álmosan a konyhába. A három lány közül Kathy volt az egyetlen, aki az apjukra ütött. Ő a nővéreivel ellentétben szőke volt, kék szemű és fehér, mint a hó. 15 éves tiniként ahol csak tudott lázadt, de a lelke mélyén szerette a családját- Ilyenkor kell felkelni?- kérdezte vigyorogva Eve.

- Ilyenkor kell hazajönni?- vágott vissza szintén vigyorogva Kathy és a hűtőhöz battyogott.

- Tényleg, ha már ilyen finoman felhozták a témát, hol aludtál?- szólt bele Elena is.

- Öhm… egyik versenytársamnál- mondta Eve de nem tudott nem elpirulni.

 - Ohó, kitalálom Lenny-nél!- ragadta meg Kathy Eve vállát, mikor visszalépett az asztalhoz.

- És ha igen?- érdeklődött Eve- Az én életem nem?

- Len nagyon rendes fiú!- szólt közbe Maria- És egyáltalán nincs azzal gond, hogy végre összejöttetek. Így is túl sokáig tartott.

- Mi van?- lepődött meg Eve- Ti ezt láttátok? Már hogy mi ketten… szóval… hogy alakul valami?

- Alakul? Már két éve alakult…- jegyezte meg Elena

- Mi alakul már két éve?- lépett be a lányok apja, Charles Cruz is a konyhába. Az apjuk igazság szerint európai volt, a spanyol vezetéknevét a nevelőapjától kapta. És igazság szerint az apjának köszönhették, hogy Charles és Maria találkoztak.

- Eve és Len kapcsolata- előzte meg a válasszal Eve-t Kathy- Mert tegnap összejöttek.

- Na, végre!

- Na, végre?? Na, de apa! Legalább játszd el, hogy fontos vagyok!- fonta karba a kezét Eve.

- Jaj, elnézést! Szóval… nagyon remélem, hogy az a fiú rendesen fog veled bánni, mert ha nem én… - a férfi nyitva hagyta a mondatot, és mindenki érdeklődve várta a mondat végét. Charles csak hallgatott és fokozta a feszültséget- sajnos kénytelen leszek seggbe rúgni.

- Ajj, pedig én már valami extra befejezésre számítottam- sóhajtott látványosan Kathy.

Eve csak mosolyogva figyelte, a családját, ahogy nevetnek és boldogok. Ő is az volt és semmi pénzért, nem hagyná itt őket.

 Csak azt nem tudta, hogy az előbbi rosszulléte, nem egy egyszerű pánik roham volt. A testében elindultak azok a változások, amik az egész életét megváltoztatják. Csendesen kialakult benne valami, ami eddig nem volt ott…