Négy Őselem 2. fejezet
2. fejezet
Stella
csak azt vette észre, hogy Andy bebotladozik a nappaliba és elterül a kanapén.
Felé fordult a számítógéptől. A fiú csukott szemmel feküdt, és mormogott
valamit az orra alatt. Sötétbarna haja összevissza állt, lába lelógott a
bútorról, a hangja mély volt, a teste erős és izmos. A lány csak nézett rá,
várta, hogy a társa köszönjön és észrevegye, de semmi ilyesmi nem történt.
Stella barna haja meglibbent, ahogy felállt és a fiúhoz sétált
-Na,
mi van? Mi történt?- kérdezte Stella. A fiú barna szeme kinyílt és pont Stella
szemébe nézett, ugyanis a lány lehajolt hozzá. Stella zöld szeme szerinte
gyönyörű volt, bár ezt így sohasem mondta neki, ahhoz túl büszke volt. A lány
vékony testét egy zöld póló és egy farmer takarta.
-
Hogy mi? Az, hogy három démont kergettem ma végig az egész városon és az egyik
meglógott. Plusz még az erőm sincs ma a toppon. Két szóval mondva: Elegem van!-
mondta Andy dühösen- Holnap Leo megy nem érdekel!
-
Andy, ez a feladatod nem? Miért kell minden egyes ilyen este után hisztit
csapni?- kérdezte és a fejét rázta, hogy nem érti a fiút- Tudtad mire
vállalkozol.
-
A nagy fenéket tudtam!- ugrott fel Andy és a lány fölé magasodott. Stella vagy
másfél fejjel kisebb volt, mindkét fiúnál. Mivel ilyen alacsony volt, úgy
érezte a fiúk azt hiszik irányíthatják őt, csak mert magasabbak nála. De persze
Stella Sarto nem olyan volt, aki ezt hagyja. Szilárdan kiállt minden gondolata,
elhatározása mellett és nem engedett belőle. Ha kellett tűzön-vizen keresztül,
de elérte azt, amit akart. Kifejezetten utálta, ha Leo vagy Andy irányítani
akarta őt, bár nem is hagyta. Mindig az övé volt az utolsó szó, mindegy miről
beszélgettek. Annyit elismert, hogy Leo a kinevezett főnök, de ha valami nem
tetszett neki megmondta a szemébe. Ám teljesen máshogy viselkedett Andy-vel és
máshogy Leo-val. Ennek talán az volt az oka, hogy mélyen a szívében gyengéd
szálak fűzték Andy-hez. Amióta csak benne van a csapatban, körülbelül öt éve
arra vár, hogy a fiú tegyen valamit, amiből látja ő is akar tőle valamit. De a
jel még mindig váratott magára. Most ott álltak egymással szemben, alig két
lépésre a másiktól és szikrázott közöttük a levegő.
-
Mit nem tudtál? Hogy démonokat kell üldöznünk?- kérdezte Stella és kihúzta
magát.- Mert ha Leo neked nem mondta ezt el már az elején, én komolyan mondom
felkötöm magam.
-
De elmondta. - morogta Andy- Csak arról nem szólt, hogy minden héten háromszor kell
végig rohanom a várost, mondjuk tök értelmetlenül, mert semmit sem érünk el
vele. Nathaniel nagyon jól tudja, hogy mik a gyenge pontjaink és ezt
felhasználja ellenünk.
-
És te már most feladod?- kérdezte Stella- Ne légy már gyáva!
-
Nem gyáva vagyok, hanem fáradt! Nem látom értelmét a további harcoknak!-
kiáltotta Andy és fel s alá kezdett el mászkálni- Annyira kiszámíthatóak
vagyunk, hogy lassan a legfiatalabb démon is kiröhög! Ideje lenne egy kicsit
újítani nem gondolod?
-
Tény, hogy az utóbbi időben Leo nem foglalkozik annyit velünk és azzal, hogy
fejlődjünk, de nem gondolod, hogy egy kicsit fontosabb megtalálni a tüzet?-
Andy csak legyintett. - Most mégis mi van? Nem hiszed, hogy létezik?
-
De létezik! Mi is létezünk, csak… eddig se találtuk meg… miből gondolja, hogy
most hirtelen egyik hétről a másikra megtalálja?- kérdezte Andy- Leo-nak
túlságosan is mániájává vált ezt az egész.
-
Nem mintha védeni akarnám, meg minden, de abban igaza van, hogy bármikor a
lányra bukkanhatunk. Ha pedig nem keressük, soha sem találjuk meg. - mondta
Stella és leült oda, ahol eddig a fiú feküdt. Andy hirtelen megállt és felé
fordult.
-
A lányra? Miből gondolod, hogy lány?- kérdezte Andy.
-
Mert az Isten nagyon kicseszne velem, ha még egy fiút sózna a nyakamba. -
mondta Stella- Ti ketten Leo-val túl sokak vagytok néha.
-
Két nővel egy házban… nem lesz az úgy jó!- vigyorodott el Andy. Stella erre
felállt és a fiúhoz sétált- Ketten panaszkodnátok itt nekünk.
-
Kedves Andrion! Én nem szoktam panaszkodni, csak megkértelek titeket, hogy ne
fa padló legyen, mert tudjátok, hogy hogyan reagál rám a fa. De ti, mint akik
süketek vagytok. - legyintett Stella- Amúgy így legalább egyenlők lennének az
esélyek a veszekedéseknél.
-
Áh már előre látom, hogy az lesz, amit ti akartok.
-
Nagyon poénos.- gúnyolódott Stella- Mi a franc bajod van ma? Hol van a vicces
Andy?- a fiú hirtelen megfogta a lány kezét, visszavezette a kanapéhoz és
lehúzta maga mellé
-
Egy kislányt… nem tudtam ma este megmenteni…- suttogta halkan, mire a levegő
teljesen lehűlt körülötte, Stella-n pedig végigfutott a hideg. Már megszokta,
hogy a levegő Andy hangulatától függően változik. Ha a fiú szomorú volt, a
levegő lehűlt körülötte, ha dühös volt szinte kavargott körülötte, ha pedig
boldog volt minden a megszokott rendben ment. A lány megszorította a kezét. -
Azt senki sem mondta, hogy ilyen nehéz lesz. Huszonöt éves vagyok és már annyi
szörnyűséget láttam. Figyeltem, hogyan halnak meg az emberek a démonok
kezeitől, és láttam milyenné váltak az emberek. Rosszak, gonoszak, kegyetlenek.
És sokszor nem értem miért ilyenek?
-
Sajnos ilyen a világ, Andy!- sóhajtotta Stella- Nathaniel ilyenné tette őket!
Pontosan ez ellen harcolunk. Én legalább is csak így vagyok képes újra és újra
kimenni és összecsapni velük.
-
Akkor is nehéz! Nem elég, hogy az erőnket is irányítanunk kell, még Nathaniel is
ennyi gondot sóz a nyakunkba- kezdte el masszírozni a homlokát. - Évről évre
rosszabb lesz az egész. Tudod hányszor gondolkodtam azon, hogy fogom magam és
lelépek? És nem miattatok, hanem emiatt az egész miatt. Érted mit mondok?
Belefáradtam!
-
Mindannyian fáradtak vagyunk Andy. - hajtotta a fiú vállára a fejét Stella- Nem
egyszerű az életünk, sosem volt. Mi kicsi korunktól kezdve éreztük, hogy nem
vagyunk átlagosak, de nem gondoltuk, hogy idáig jutunk. Együtt lakunk, együtt
harcolunk, messze a családunktól és a barátainktól és démonokkal vívunk vérre
menő csatát. Nem ezt az életet akartam.
-
Hát nekem se ez volt az álmom elhiteted- sóhajtotta Andy. - De biztos ennek is
megvan az oka. Csak, aki nincs ebben benne az nem is tudja milyen.
-
Na, az biztos. Amúgy Leo-nak van egyáltalán családja?- Andy erre ránézett.
Arcuk nagyon közel volt egymáshoz. Csak néztek egymás szemébe és pislogtak.
Mind a ketten ugyanazt akarták, megcsókolni a másikat. Mégis, amikor észrevették,
hogy milyen helyzetben vannak, elhúzódtak egymástól. - Szóval?
-
Úgy tudom nincs… bár hogy őszinte legyek nem beszéltem vele még erről. - Gondolkodott
el Andy. - Nem furcsa, hogy már öt éve lakunk együtt vele és semmit sem tudunk
róla?
-
Leo, olyan titokzatos, mint a tenger. Tudod övé a víz. - vont vállat Stella.
-
Föld… levegő… víz… vajon a tűz milyen lesz?
-
Ez még a jövő zenéje. Bár… reménykedjünk, hogy nem a távolié. - mondta Stella.
* * *
Leo
amikor meghallotta, hogy csukódik az ajtó elindult, hogy megkeresse Andy-t. Meghallotta,
hogy a fiú Stella-val beszélget a nappaliban, de mégsem ment be. Csak állt az
ajtó mellett és hallgatta a társalgást. Fejét a falnak döntötte és csak
figyelt. Soha nem beszélt Andy-vel arról, hogy milyen rossz neki miután
hazajött az őrjáratból. Soha nem beszélgetett el Stella-val, arról, hogy bír
mindig kimenni az utcára és harcolni. Tudta, hogy mind a ketten erősek és
kitartóak, tudta, hogy van bennük elkötelezettség az iránt, hogy megmentsék a
többi embert, de azt sosem kérdezte meg lelkileg, hogy bírják. Mint kinevezett
főnöknek neki kellett volna tartania a lelket az embereiben, és az ilyen
éjszakákat velük együtt kellett volna túl élnie. De ő semmit sem tett. Csak
kiadta a parancsot és azzal foglalkozott, hogy minél előbb megtalálja az utolsó
társukat. Szükségük volt rá, de azt nem hagyhatta, hogy szétszakadjon a csapat.
Azért meg pláne nem, mert neki kellett összetartania. Megdörzsölte a szemeit,
majd sóhajtott és belépett a szobába. Andy és Stella szinte egyszerre fordult
felé.
-Sziasztok!
Andy, volt valami gond kint az utcán?- kérdezte Leo miközben beletúrt szőkés
barna hajába. Most a kék falak sem nyugtatták le az idegeit, pedig ezt a szobát
direkt festette ilyenre, ugyanis mindig itt tartották a csapatgyűlést. Ő pedig
mindig is nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak szerette magát mutatni. Igazi
vezérnek.
-
Semmi érdemleges. Az egyik démon megszökött, miután végigrohantatott a városon-
morogta Andy. - Amúgy semmi extra.
-
Túl nagy a csend. Nathaniel biztos készül valamire- ült le sóhajtva a barna
bőrfotelbe Leo- Most van a nagy fesztiválok ideje is Párizsban. Millió ember
mászkál az utcán mégsem tűnnek el tömegével az emberek.
-
Biztos ők is a lányt keresik. Azért elég egyértelmű volt a kinyilatkoztatás,
hogy még ebben az évben megtaláljuk- szólt közbe Stella. - Nathaniel is biztos
hallotta. Nem süket.
-
Sajnos. Lehet akkor könnyebb lenne az életünk- morogta Andy az orra alatt
-
Még az a szerencse, hogy a démonok nappal sosem támadnak. Ritka az, hogy fényes
napvilágnál öltek meg valakit, legalábbis a saját testükben.
-
Hát amilyen rondák, nem csodálom. Ha én átlagemberként meglátnék egyet is,
sikítva rohannék el. - nyújtózott ki Stella. A beszélgetés pedig itt megakadt,
ahogy mindig. Ők hárman a „munkán” kívül másról nem igen váltottak szót. Andy
és Stella nagyon sok időt töltött azzal, hogy beszélgettek és röhögtek, de Leo
sosem engedett fel a közelükben. Valamilyen szinten mindig is távol tartotta
magát a csapat másik két tagjától. Nem akarta, hogy tudjanak a családjáról vagy
a rokonairól, a magánéletéről pedig főleg nem akart velük beszélni. A csendet
végül Andy törte meg, mikor közölte, hogy ő lefekszik. Stella szép álmokat
kívánt neki, majd Leo-hoz fordult. Végignézett a fiú kék-szürke csíkos pólóján,
a sötét szürke farmerján, majd a tekintete felvándorolt a fiú arcára. Egy
teljesen átlagos fiú arcba nézett. Kék szemeit aranyszínű szempillák vették
kerül, az orra pont az arcához illet, nem volt se kicsi, se nagy. Stella még jóképűnek
is mondhatta volna, hogy ha nem csúfította volna el az arcát két csúnya
sebhely. Az egyik a jobb arcán futott végig, a másik a szemöldökét csúfította
el. Mind a két vágásnyom csak akkor látszott, ha a fiúnak rossz napja volt. És
most az volt. A sebhelyek szinte világítottak az arcán, tekintete valahova a
falra meredt a lánya válla felett.
-
Minden rendben Leo?- a fiú tekintete erre rá vándorolt. - Olyan… fura vagy.
-
Nem érdekes- legyintett Leo- Csak rossz napom van. Inkább… sétálok egyet- ezzel
felállt és elhagyta a szobát. Stella még hallotta, hogy a bejárati ajtó
becsapódik mögötte. Megmagyarázhatatlan nyugtalanság fogta el mindig, amikor
Leo egyedül ment valahova. Az agya válaszokat akart, hogy miért hagyta itt őket
és miért nem bízik bennük. De sosem kapott. Egy apró hangocska azt suttogta
mindig a fülébe, hogy Leo ellenük dolgozik, de a józan esze tudta, hogy ez nem
igaz. „Leo sosem árulna el minket. Ez biztos.”
Leo
elgondolkodva sétált Párizs utcáin. A nap melegen sütött, de még ez sem melegítette
fel a szívét. A sok gond, aggódás, az állandó harc már megkeserítette és
megfagyasztotta a szívét. Már meg se tudta volna mondani, mikor nevetett
utoljára őszintén, hogy mikor volt utoljára boldog. „Erre tettem fel az életem.
Arra, hogy védjem az embereket, hogy vigyázzak és segítsek az olyanoknak,
amilyen én is vagyok. Egyikünknek se lehet normális élete, de azért azt nem
akartam, hogy ne legyen boldogságom az életben. És szeretném ha ők is azok
lennének. De ilyen élettel? Állandó harc, vér és szenvedés az életünk. Ezzel
jár az, hogy mi vagyunk a négy őselem hordozói. Miért vert meg minket az Isten
ilyen sorssal? Talán nem tettük meg előző életünkben azt, amit akart? Vagy
miért? Az is épp elég, gond, hogy kordában kell tartanunk erőnket, még ráadásnak
jön az is, hogy démonokat kell ölnünk majdnem minden éjjel. Stella-nak és
Andy-nek se könnyű, de nekik legalább van családjuk. Nekem nincs. Mindenki
meghalt, akit valaha szerettem. Nathaniel felhasználta ellenem, ezért is nem
engedek magamhoz senkit. Ezért mondtam Andy-nak és Stella-nak is hogy ne
mondják senkinek se hol vannak, mit csinálnak és van e családjuk. Túl nagy a
kockázat, hogy őket is megölik. Amit pedig nem hagyhatok. Épp elég, hogy az én
lelkemen szárad, hogy ilyen életet kell élniük. Ha bárki megsérülne a
családjukból, beleszakadna a szívem. Na, jó hagyjuk ezt az egészet. Arra
kellene most koncentrálnom, hogy megtaláljam a negyedik tagot. Nem találhatja
meg Nathaniel előttünk. Azt már nem!”
-Nem
lenne szabad ilyen mélyen elmerülnöd a gondolataidban Leo. Még a végén
véletlenül valaki beléd szúrja a pengét- Leo hirtelen megtorpant és megpördült.
Pár lépésre megpillantotta a fiút. Hosszú, fekete haját összekötötte és egy fekete
baseball sapka takarta, mogyoró barna szemét fekete napszemüveg mögé rejtette.
Ördögi mosoly terült szét az arcán, kivillantva hófehér tökéletes fogait. Fehér
pólója és nadrágja elütött a fekete sapkától, de így is minden nő megfordult
utána. Körülöttük turisták tengere örvénylett.
-
Nathaniel! Mit keres te itt?- kérdezte Leo nyugodtan, bár a kezeit beledugta
fekete bőrdzsekije zsebébe és jobb kezének ujjait ráfonta a tőre markolatára.
-
Csak sétálgatok. Élvezem a napfényt és a jó időt. Meg a sok fiatal lány
közelségét- felelt vigyorogva a fiú. Bárki, aki ránézett csak egy huszonöt év
körüli fiút látott, nem pedig a démonok földi vezetőjét. Leo csak a szemét
forgatta a válasz hallatán.
-
Jó duma. Mit akarsz Nathaniel? Te sosem CSAK sétálgatsz.
-
Hajaja, de jól ismersz. - lépett közelebb a fiú - Amúgy csak segíteni akarok
neked és a csapatodnak- Leo ezen hatalmasat nevetett.
-
Én tuti süket vagyok, ugyanis azt hallottam, hogy segíteni akarsz nekünk.
-
Jól hallottad. - felelte Nathaniel és elkomolyodott.
-
Egy: Nem hiszek neked! Kettő: Miért tennéd?
-
Túl unalmas, hogy előnyben vagyunk. - legyintett a fiú- Ideje egy kicsit
felkavarni az állóvizet. Úgy tudom, hogy kerestek valakit… a Tűz gyermekét.
-
És?- kérdezte gyanakodva Leo.
-
Nos, mivel körbeérdeklődtem, bizton állíthatom, hogy a társatok itt van
Párizsban- kacsintott Nathaniel. - Persze nem fogok mindent az orrodra kötni.
Legyen elég annyi, hogy mind a ketten közel járunk hozzá.
-
Nem értelek. Ebben mi a jó neked?
-
Egy kis játék- nevetette fel Nathaniel. - Versenyfutás az idővel… még nem tudja
ki is ő valójában, nincs ereje. Melyikünk találja meg előbb Leo? Te vagy én?
-
Versenyre hívsz, Nathaniel? Biztos vagy te ebben?- érdeklődött Leo. - Tudod
annak mi a vége. - Nathaniel közel lépett hozzá és a mellkasuk majdnem összeért.
-
Én tudom. Mint a múltkor, mindent elvesztesz, a családod, a hatalmad… Bár
Lucifer megbocsátó, talán ha elárulnád a csapatod…
-
Menj a picsába, Nathaniel!- mordult rá Leo- Legyőzlek és eltaposlak,
mint egy férget.
-
Vigyázz, Leo, mert a végén még te szívod meg- morogta Nathaniel, majd ellépett
a fiú mellett és beleveszett a tömegbe.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése