Lovászlány Prológus

Prológus

Anglia keleti részére gyönyörű nyár köszöntött. A mezők és a dombok zöldelltek, a réteken tehenek legelésztek, lustán meglendítve a farkukat. Távolban a dombok hullámoztak, a közelben lévő erdő csendesen susogott a lenge szellőben. Szélvész, az alig három hónapos arab telivér sörényébe is belekapott a szél. A ló dobbantott egyet erős lábával, és fújt egyet. Lassan elindult, és körbe járta a hatalmas karámot, amibe zárták. Itt is gyönyörű fűszálak lengedeztek, amiből kedvére legelészhetett, a tőle nem messze lévő istállóból ló nyihogást hozott a szél. A napfény táncot járt koromfekete szőrén és sörényén. Nyugodtan lakmározott a zsenge fűből, amíg meg nem pillantotta a felé totyogó kislányt. Felkapta a fejét, és érdeklődve nézte a szőke hajú gyereket, aki nevetve közeledett feléje. Nem szerette, ha emberek vannak a közelében, amióta az a férfi, aki be akarta törni túl erősen ütött oda. De a kisgyerek rámeresztette zöld szemeit és tátott szájjal bámult rá, ő pedig nem félt tőle. Lehajtotta a fejét és a kis kezéhez nyomta az orrát. Amikor a ló nedves orra hozzáért a lány kezébe, az sikongatva elhúzta, de vigyorgott. Nevetve csapkodta össze pici tenyereit és csak bámult az állatra. Szélvész nem érezte, hogy ebből a lányból bármi rossz áradna, csak a szeretetet érezte és a csodálatot. A szeme boldogan csillogott és a ló szeretetteljesen bújt hozzá és engedte, hogy átölelje az orrát.

-Elisabeth!- kiáltott oda egy idős nő a karámon túlról, mire a kislány megfordult. – Gyere ide! Gyere el, attól a lótól!- A lány visszafordult felé.

- Szia. – intett neki. – Holnap visszajövök- ígérte neki, majd odarohant a nőhöz. Szélvész utána nyihogott, mire a lány mosolyogva visszanézett.

A kislány másnap visszajött és ő lett az egyetlen személy, akit Szélvész  a hátára engedett. Elisabeth naponta kijárt a fekete csődörhöz, míg egyik napról a másikra a látogatások megszűntek. A gyerek többet nem járt ki a karámhoz. Más gyerekek is odamentek hozzá, de őket nem szerette. A ló pedig hónapról hónapra makrancosabb lett, rosszabb és hevesebb, mint eddig. Senkit sem engedett magára ülni és csak várta, hogy az ő kis szőke lánya visszajöjjön hozzá.

* * *

Nihal, a török dada döbbenten nézett az ölében alvó kislányra. Elisabeth Ashwin nyugodtan aludt még a rázkódó kocsi ellenére is. Imádta a gróf egyetlen lányát és valahol mélyen a lelkében tudta, hogy ez lesz. Ismerte Beth anyját, aki nem sokkal a lány születése után meghalt, mert rosszul esett le a lóról. Mr. Ashwin új felesége pedig egyáltalán nem volt a szíve csücske. Tudta, hogy az új asszony nem szereti Beth-et, és zavarta, hogy nem az ő gyereke örökli az Ashwin birtokot. „Nem csodálom, hogy az úr azt kérte vigyem el a kislányt valahova, ahol senki sem talál rá. Félti ettől a boszorkától, csak azt nem értem, akkor miért vette el. Bár, nekem olyan mindegy, nem az én dolgom, hogy az úr mit csinál. Nekem az a fontos, hogy Beth biztonságban legyen, és az unokatestvéremnél jó helye lesz. Bárki más csak ennek a boszorkánynak ne kerüljön a kezébe!” Gyengéden homlokon csókolta a kislányt és az apjára gondolt, akinek könnyeket látott a szemében, miközben könyörgött, hogy vigye el innen, az egyetlen gyerekét.

-Kérem Nihal, vigye el innen! Messze! Olyan messzire, amennyire csak tudja. Vigye el Beth-et, hogy biztonságban legyen- kérte a férfi.

- Biztonságban legyen? De mitől uram?            

- Nem mitől, hanem kitől!- ragadta meg Stefan Ashwin a nő vállát. – Tőle! Meg akarja ölni…