Kristályba zárt érzések: Prológus

Prológus

A sötét vörös köpenybe burkolózott férfi lassan sétált az üres, kihalt folyosón. Bőrcsizmába bújtatott lába ütemesen csapódott a padlónak és tompán visszhangzott. Köpenye csuklyáját mélyen az szemébe húzta, ezért az arcából szinte semmi sem látszott. A hatalmas, szürke kövekből épült folyosót fáklyák világíttták meg és festették feketére a plafont. A kövek között hideg volt, a levegő dohos és nehéz, hiszen nem voltak ablakok.Amikor a folyosó ketté ágazott meg sem állt, csak folytatta az útját balra. Tudta, hogy jó felé megy, de nem azért mert olyan sokszor járt erre, hanem azért mert érezte a levegőben úszó varázslat maradványokat. Kecses, hosszú ujjait látni lehetett, mikor összefogta mellkasa előtt a köpenyt. Amikor az ajtó mellett álló magas, erős, fegyverrel felszerelt férfi szó nélkül beengedte a csuklya alatt gonoszan elmosolyodott. " Komolyan ennyire ostobák, akik ott ülnek a tanácsban? Egy ennyire buta, varázserő nélküli férfit bízni meg az őrzéssel, felér egy aláírt lopással. Látom nagyon kell nekik.- gondolta a férfi miközben belépett a terembe. A körülbelül öt méter átmérőjű, sima falú szoba, teljesen üres volt. Csupán egyetlen bútordarab volt benne, az amin a kő feküdt. Még a férfinak is elakadt egy percre a lélegzete. Annyi erő nyűlt össze a teremben, hogy szinte megfojtotta. A varázslat, amit a kőre szórtak egy varázslő teljes erejét és lényét követelte. Az ismeretlen nyelt egy nagyot, mert csak most jutott el a tudatáig mire is készül. Azzal, hogy kiegészíti a varászlatot, önmagát is megölheti, arról nem is beszélve, hogy ezzeé mennyire meggyengíti az eredeti varászlatot. De tudta nincs más esélye és innen már nincs visszaút. Lassan sétált oda az állványhoz, ahol a kristály lüktetett és túlvilági fénybe vonta a termet. Amikor rátette a tenyerét elcsodálkozott mennyire foró, de tudta nincs ideje ezen gondolkodni. Lehunyta a szemét és latinul kezdett kántálni. Mély hangját visszaverték a falak, a keze alatti kő bevilágította a szobát. A férfi ujjaiból kék köd ereszkedett a kristályra és szikrák pattogtak, ahogy hozzá értek. Annyira koncentrált, hogy sikerüljön a varázslat, hogy nem látta, amikor kinyílt az ajtó és áll ott valaki. Az ajtóban álló egyén fekete csuklyája az ő arcát is eltakarta, köpenye finoman omlott le a lábáig, de lábfej nem érintette a padlót. Az alak lassan, a föld felett lebegve közeledett a férfi felé. Az egész testéből sötétség gomolygott elő és mindent beborított. A feketeség fokozatosan teret követelt magának és ezzel együtt csökkent a kőből áradó fény. Már csak egy kis körben pislákolt, de csak addig amíg a férfi le nem vette róla a kezét. Amint a varázslat megszűnt minden sötétségbe borult...
Egy rövid kiáltás sokáig kószált a falak között. Léptek körték meg a feszült csöndet. Ahogy a fekete lepelbe bújtatott idegen eltűnt úgy foszlott szét a sötétség, felfedve a saját vérébe fagyott őrt, a varázslót tőrrel a szívében és az átlátszó követ, ami még így megbabonázva se éri utol az eredetit.

* * *

Amikor a férfi belépett a lakásába döbbenten megtorpant. A nő a kanapén ült, kezét az ölébe ejtve és a semmibe bámulva. Damien gyorsan és jó hangosan becsukta az ajtót. A nő lassan ráemelte sötétszürke szemeit és felállt. A derekára erősített tokban megcsörrentek a dobócsillagok, a másik oldalán pedig jól kivehető volt a fegyver. Fekete pulóver és bőrnadrág rejtette el vékony, de izmos testét.
- Mit akarsz itt, Nana? Megbeszéltük, hogy elfelejtsük egymást!
- Csak, hogy közbe jött valami... vagyis valaki- mondts halkan a nő és a hasára simította a kezét.
- Mi?- mordult rá Damien.- Ne beszélj rébuszokba!
- Terhes vagyok!- vágta oda Nana dühösen, mire a férfi szemi elkerekedtek. Nagyot nyelt és döbbenten leült oda, ahol az előbb a nő ült. Sokáig nem szóltak egy szót sem. Mind a ketten arra próbáltak rájönni, hogyan keveredhetnének ki abból, amibe zuhantak.
- Jól van... keresek egy orvost az emberek között, akivel majd elvetetheted- mondta Damien a szemeit dörzsölve.
- Elvetetni?- háborodott fel Nana.- Soha! Megszülöm ezt a gyereket!
- Megőrültél?- kiáltott fel Damien. - Nem tarthatod meg! Ne légy ennyire hülye. Már az is elég baj, hogy összekeveredtünk.
- Nem érdekel! Megszülöm ezt a gyereket, ha belehalok is.
- És mi lesz a gyerekkel? Nem gondolkodtál még azon, hogy milyen rossz lesz neki, ezek között a körülmények között. Ha rájönnek, hogy ő az, már pedig rá fognak, akkor üldözni fogják. Térj észhez és vetesd el- ragadta meg a férfi Nana vállát.
- Nem vetetetm! Ő az enyém, megszülöm és megvédem. Meg tudo védeni, ha akarom... és akarom!- lökte el magától Nana, Damien kezét. - Azt hittem legalább érdekelni fog, hogy gyereked lesz.
- Ha ilyen szörnyszülött, mint az, amit szülni akarsz, akkor nem- mordult rá Damien.- Hagyj békén ezzel. Ha megteszed mindent elrontasz. Kiderül, hogy valaki megszegte a törvényt és nekem annyi.
- Senki sem fogja kitalálni, hogy mi voltunk- forgatta gúnyolódva a szemét Nana.- Gyáva vagy Damien Ginn! Nem vagy méltó, hogy varázslónak nevezd magad. Felejts el és a gyerekedet sohasem fogod látni.
- Nem is akarom!- vágott vissza Damien.- Menj el, Nana.
- De egyet jegyezz meg, ha ő lesz, az, akitől mindenki fél, akkor meg fogja törni az átkot. Megtöri és végre gyűlölhetlek. Akkor pedig menekülj! Menekülj, mert az én haragom nagyobb és forróbb lesz, mint a pokol. Szóval, jól vigyázz!- sziszegte az arcába dühösen Nana, majd kirobogott és becsapta az ajtót. Az arcába húzta a baseball sapkáját és végigsietett a folyosón. Kezét védekezőn a hasára szorította és örült, hogy legalább az anyai ösztön megmaradt benne, ha más nem is. "De majd te... te majd feloldozol minket. Megmentesz minket... minket élőholtakat!"