1. fejezet

1. fejezet

Len Crine hatalmasat nyújtózott. Oldalra fordult és a lányt kereste, aki tegnap este még mellette feküdt. A férfi felült és körbe nézett a szobában, de sehol nem lelte a lány levetett ruháit. Fájdalom hasított a fejébe, emlékeztetőül, hogy előző este nem kellett volna meginni azt az üveg pezsgőt. Félálomban botladozott át a fürdőszobába, hogy bevegyen valami fájdalomcsillapítót. Hatalmasat ásítva beletúrt sűrű sötét hajába. Fekete szemei még homályosak voltak az alvástól és a fejfájástól. A mosdónál hideg vizet locsolt az arcára, hogy felébredjen, majd megtörölte az odakészített törülközővel. Egy pillanatra megnézte magát a tükörben és megint csak arra a következtetésre jutott, hogy nincs mit szégyellnie. A vállai erősek voltak, a hasa lapos. Persze nem is engedhette meg magának a pocakot, hát hogy nézett volna ki a versenyruhájában. A mindennapos edzés és erősítés megtette a magáét és kitűnő kondiban volt. Büszke volt rá, hogy 28 évesen is fiatalos, erős és még mindig kiemelkedően teljesített a versenyeken. Mielőtt teljesen belemerült volna maga csodálatába engedett egy pohár vizet és szájába dobott egy tablettát. Maga mögé pillantva látta, hogy a zuhanykabin falai vizesek, vagyis a vendége nem ment el csak úgy. Hirtelen finom illatok csapták meg az orrát, amik reményei szerint a konyhából szivárogtak be a szobába. Mosolyogva felkapta a köntösét arra gondolva, hogy Eve mégse hagyta itt szó nélkül, ha csak nem a szellemek készítenek számára reggelit. Kisétált a szobából és a konyha felé vette az irányt.
Nem volt nagy lakása, nem is volt rá szüksége. A konyhát egy kis folyosó választotta el a szobától. Megállt a konyhaajtóban és neki támaszkodott az ajtófélfának. Onnan nézte Eve-t, ahogy az reggelit készítette. A rádióból halkan szólt valami latinos zene, amit a lány halkan énekelt. Minden egyes mozdulata olyan volt, mintha állandóan zene szólna valahol a fejében és az irányítaná. Dallamosan beszélt, ritmusra járt, s
őt arra vágta fel a zöldségeket is a reggelihez. Minden megmozdulása tele volt eleganciával, a testtartása egyenes volt és úgy tűnt sosem lazítja el magát. Rézvörös haját összekötötte, hogy ne lógjon bele a reggelibe, vékony testét csak Len egyik inge takarta, hosszú lábai a zene ütemére jártak. Mikor észrevette, hogy a fiú figyeli, felé fordult és elmosolyodott. Fehér fogai elütöttek cappuccino színű bőrétől, fekete szemei vidáman megcsillantak. „Ezek miatt a szemek miatt szerettem bele. Koromfeketék, mint a szénkő. De mindig vidámak és annyi tűz van bennünk, hogy még az én jeges szívemet is sikerült felolvasztaniuk.”
-Jó reggelt!- szólalt meg Eve- Jól aludtál?
- Fantasztikusan!- mosolygott Len és beljebb lépett a konyhába- Viszont a reggelem szörny
ű volt!- sóhajtott fel színpadiasan majd átölelte Eve derekát- Azt hittem eltűntél.
- Eszem ágában sincs- mosolygott Eve és letette a kést. A férfi felé fordult és a nyakára f
űzte a kezeit- A tegnap este csodálatos volt, gondoltam cserébe csinálok egy reggelit.
- Igazán nem kellett volna!- mondta Len majd a deszkára nézett és grimaszolt egyet- Már megint zöldség? Jaj, Eve egyszer az életben ehetnénk egy normális reggelit? Mondjuk bacon-t vagy valami hasonlót.
- A bacon hizlal és károsítja a szíved! - mordult fel Eve- Nem hagyom, hogy egészségtelenül élj és ezzel lerontsd a tested kondícióját. A zöldség és a gyümölcs egészséges, amúgy meg tegnap este tele etted magad, mindenféle hizlaló étellel. Nem is értem, hogy adhattak olyan vacsorát egy táncverseny után.
- Javíthatatlanul egészségmániás vagy!- mondta Len és a h
űtőhöz ment, hogy megcsinálja a saját reggeliét- Én viszont úgy gondolom, hogy a tegnapi győzelmünk után, megérdemlünk egy kis… hm, hogy is mondjam… bűnözést!- kacsintott a lányra, miközben előszedte a tojást és a bacont. Eve csak dühösen forgatta a szemét, de inkább nem mondott semmit. Len pedig tudta, hogy morgolódik magában és azt is olyan szenvedéllyel csinálta, ahogy minden mást. Miközben sütögette a tojást és bacont elgondolkodott.
Mikor két évvel ezel
őtt ideköltözött, hogy új életet kezdjen, minden mással felhagyott kivéve a táncot. Párizs, akkor is, és most is, a legjobb versenytáncos csoporttal büszkélkedhetett. Mindenki azt mondta, hogy és a sok győzelmet csakis Eveline Cruz-nak a fiatal versenytáncosnak köszönhetik. Len csak legyintett, hogy „Ugyan már, nem ő viszi az egész csapatot a hátán!” De aztán be kellett vallania, hogy tévedett. Eve volt az, aki állandóan ott volt és segített mindenkinek, ő volt az, aki bátorított mindenkit. Szenvedélyes, tüzes, kitartó fiatal lány volt, aki kislány kora óta táncolt. Nem ő volt a főnök, mégis mindenki az ő szabályaihoz alkalmazkodott, az ő kérését teljesítették és neki próbáltak megfelelni. Amikor kiderült, hogy Len lesz a párja, az összes táncos irigyelte, és sajnálta is őt egyszerre. Nem is értette, míg nem kezdett el vele edzeni. Eve ugyanis napi öt órát gyakorolt és természetesen mindent tökéletesre akart, valamint nagyon sokat követelt a társától, ezért sajnálták. De irigyelték is mert, nagyon sok időt tölthetett a lánnyal. Eve volt ugyanis a legkedvesebb, legviccesebb lány a csoportban. Nem is csodálkoztak, amikor Len fél év elteltével Eve után kezdett a futni. A lány sokáig elutasította, azzal takaródzva, hogy ők ketten társak és együtt táncolnak, nem keveredhetnek semmiféle viszonyba. Végül azonban már nem tudta elrejteni, hogy ő is érez valamit a férfi iránt a korkülönbség ellenére is. Az a hat év, ami közöttük volt, szinte semminek számított, ahhoz képest, hogy a csoport hivatalos vezetője egy húsz évvel fiatalabb lánnyal kezdett. Az utolsó fél évben pedig már tisztára úgy érezték, hogy együtt járnak, mert a verseny miatt a nap huszonnégy órájából tizenhatot együtt töltöttek. Reggel együtt kezdték a napot, este együtt hagyták el a tánctermet. A közöttük feszülő, rejtett vágyak pedig, csak még jobban kiemelték a legkedvesebb táncukban, a tangóban rejlő szenvedélyt. Ám az első csókuk még csak tegnap csattant el a verseny előtt. Azt ugyanis senki sem mondta neki, hogy a lány nagyon izgul mielőtt a színpadra lép, és szinte úgy kell lefogni, hogy nem rohanjon el.
- Nekem ez nem megy! Veszteni fogunk!- egyre csak ezt hajtogatta, miel
őtt kiléptek volna a parkettre, és már indult volna az öltözők felé, amikor Len elkapta és megcsókolta. A lány talán a meglepetéstől, vagy csak simán azért mert jó volt, de teljesen elfelejtette miért is izgult. Utána pedig úgy táncolt a parketten, hogy Len már arra várt mikor gyullad fel vagy az ő, vagy Eve ruhája. A lány ugyanis olyan tűzzel, és átéléssel táncolt, mint még soha azelőtt. Ami miatt meg is nyerték a versenyt. Ezután pedig végre kiélhették a vágyukat testközelből is…
- Amúgy nagyon izgulós vagy!- törte meg a csendet Len.
- Na, most dörgöld az orrom alá- fordult felé morcosan Eve- Bár én a helyedben meg se szólalnék a szerencsét hozó alsógatyám után.
- Közérdek
ű közleményt hallottunk!- nevetett Len, és nem tudott a lányra haragudni. Eve is elmosolyodott, ami Len-nek szebb volt mindennél, és nagyobb öröm, mint bármilyen trófea. - Örülök, hogy igent mondtál az éjszakára.
- Miért ne mondtam volna?- érdekl
ődött Eve, amíg kirakta a reggelijét a tányérra. - Végül is visszacsókoltalak verseny előtt nem? Vagy ez nem nálad nem azt jelenti, hogy járunk?
- Nálam igen!- lépett mellé Len és letette az asztalra a reggelijét, amit
ől Eve még a gyomra is felfordult, annyira egészségtelennek tartotta- De nálad semmi sem biztos.
- Nagyon jól tudtad, hogy nem vagy számomra közömbös. és az isten szerelmére feln
őtt emberek vagyunk, nem kell hónapokig várnunk a szexszel. - ült le Eve, és kihúzta a férfinak a széket. - És mellesleg nem bántam meg.
- Még jó!- huppant le mellé Len- Amúgy örülök neki! Remélem ez azt jelenti, a te szóhasználatodban, hogy élvezted is!- a lány odahajolt hozzá és lágyan megcsókolta.
- Fantasztikus volt!- suttogta halkan. Mire Len-en kellemes borzongás futott végig, de úgy döntött inkább a reggelijére a koncentrál, mint a lányra. Különben felkapja, visszaviszi az ágyba és délig fel sem engedi kelni. Reggeli közben semmiségekr
ől beszélgettek, a táncról, a többiekről, a főnökségről. Már a kávénál jártak, amikor Eve kissé komolyabb dolgot szándékozott kihúzni Len-ből. Közelebb húzódott a férfihoz, és a kezét a kezére tette. Figyelte, ahogy a másik ujjai az övére kulcsolódtak. Mikor újra megcsókolta érezte a férfiból áradó forróságot, és látta a szemén, hogy forgat valamit a fejében.
- Kérdezhetek t
őled valamit? Miért jöttél el Németországból, ide Párizsba?- ahogy a kérdés elhagyta a száját, a férfi teste egyik pillanatról a másikra hideg lett, tekintete révedezővé vált, és teljesen bezárkózott.
- Nem érdekes Eve! Ne foglalkozzunk a múlttal!- mondta Len hidegen és felállt. - Elmosogatok helyetted!- jelentette ki, majd a mosogatóhoz sétált. Háttal állt a lánynak, így nem vette észre az arcán azt a furcsa, gyanakvó kifejezést, ami szétterült rajta.
Hallotta mikor hagyta el a lány a szobát. Ekkor megfordult és kezébe temette az arcát. Nem állt szándékában Eve orrára kötni a múltját. Így is épp elég nehéz volt minden barátját ott hagyni, de nem volt más választása. Éjszakánként, s
őt olykor nappal is mikor nem dolgozott, azon gondolkodott, hogy megmenthette volna a családját. Kihozhatta volna a feleségét, a kislányát és a szüleit a tűzből. Megtehette volna, ha nem épp akkor megy el szórakozni a barátaival. „Bárcsak visszamehetnék! Máshogy tennék mindent. Nem mennék el, hanem otthon maradnék és talán akkor megmenthettem volna őket. Vagy velük haltam volna. Mind a kettő jobb lenne, mint a mostani állapot. Kicsit belehaltam én is, amikor elvesztettem őket. Az én kicsi Linda-mat már sosem látom felnőni… el sem kezdhette az életét. Az a tűz… főleg, hogy valószínűleg én okoztam azzal, hogy nem foglalkoztam Lidia aggódásával, hogy gáz szag van. Bárcsak figyeltem volna rá, csak annyi minden összejött az irodában és a tánccal is, hogy csak legyintettem rá. Láttam porig égni azt a házat, amit azért építettem, hogy együtt éljek ott a családommal. Erre szokták mondani, hogy ember tervez, Isten végez! Meghalt mindenki aki, fontos volt nekem, de nem volt értelme tovább ott maradnom… muszáj volt elszakadnom onnan. Hány de hány országot jártam végig, amíg ide jutottam? Itt pedig eljött számomra a megváltás… Eve! Valaki miatt végre egy kicsit elfelejtettem a múltam és a bűntudatom. Azt hittem itt új életet kezdhetek, de most Eve tudni akar mindent a múltamról. Nem… erről jobb ha nem tud…”

„Valamit titkolsz előlem Len! Tudom, hogy elhallgatsz valamit. És ez nem csak engem zavar. A csoportból se tud senki semmit arról, honnan és miért jött hozzánk olyan hirtelen. Valami van a múltjában, amit nem akar senki orrára kötni. De miért? Nem bízik bennem? Vagy annyira szörnyű, hogy ő bánja meg ha valakinek elmondja? Nem értem miért nem akarja elmondani nekem… Hát nem a bizalomról szól két ember kapcsolata? Akik járnak, azok megbíznak egymásban és nem titkolóznak egymás előtt. Tény ő se tud rólam mindent, sőt mondjuk úgy, hogy azon kívül, hogy Spanyolországból származom semmit. És ez így nincs jól, de úgy nézem őt nem is igen érdekli. Én meg nem fogok csak úgy mesedélutánt tartani a családomról és a közelben lévő tragédiákról. Nem titok, mindenki tudja, aki csak egy kicsit utánam néz. Épp elég nagy port kavartak a tüzek, még jó, hogy elkapták a gyújtogatót. De ha Len így… én is így. Majd elmondja ha akarja!” Ezek a gondolatok jártak Eve fejében miközben felöltözött és menni készült. Már a kabátját vette, amikor Len megállította. - Hova mész cica?- kérdezte a férfi és elkapta a lány karját. Megijedt, hogy azzal, hogy nem nyílt meg el
őtte, most elriasztotta magától, és sosem fognak megint így reggelizni.
- Haza kell mennem!- mondta Eve. - Anyu így se fog békén hagyni, hogy hol maradtam eddig.
- De...- kezdett bele, de a lány a szájára tette az ujját.
- Délután találkozunk, aztán f
őzünk valami finom vacsit, jó?- mosolygott Eve, mire Len magához rántotta és megcsókolta.