Út a pokolba - Lélekfoszlányok 1. lépés

 

I. Mérföldkő: Ébredj fel!

 

 


 

    1. lépés

 

Lexi sóhajtott kezében egy tállal és egy nagy pohár borral felkuporodott a fekete, bőr kanapéra. Semmi másra nem vágyott, mint, hogy a lábát feltéve keressen valami undorítóan csöpögős filmet, felzabálja az extra adag popcornt és sírva álomba merüljön. Elege volt a mai napból.

Kezdődött a szörnyű reggellel, amikor kirúgták a munkahelyéről, amit amúgy utált, de hát fent kellett tartani a látszatot. Aztán folytatódott azzal, hogy az ezotériás boltját, ami megmenthette volna a teljes anyagi csődtől tönkre tették a betörők, akik egyébként, furcsa módon nem vittek el semmit. Aztán egész nap a rendőrségen ülhetett, aminek végeredményben semmi értelme nem volt, mivel tudta, hogy úgysem találják meg a tetteseket. Az emberi rendőrök semmit sem érnek ilyenkor. Az egész nap pattanásig feszült idegeinek, pedig már túl sok volt, hogy Drake, pont most rázta le valamilyen mondva csinált indokkal, azzal együtt pedig jött a zsigeri aggodalom, amiről tudta, hogy figyelni kell rá.

A lány még most is összerezzent és gyomrára szorította a kezét. Attól félt, mindjárt visszajön a nem rég leküzdött vacsorája. Régóta nem érzett ilyet. Évek óta nem figyelmeztette ennyire a teste, hogy valami rossz közeleg. Jól tudta, hogy valami megváltozott, hetek óta nem aludt jól, az álmai túl élénknek és igazinak tűntek, feszült volt. Várt valamire. Hogy valami történjen végre. Nagyon jól látta, hogy Drake is megváltozott egy ideje. Titkolózott és hazudozott. Ám hiába mondott neki bármit is. A veszekedéseik pedig egyre gyakoribbak lettek.

Lexi megmasszírozta a homlokát, hátha enyhül a feszültsége, majd a poharába kortyolt. Miután a szájába tömött egy adag popcornt a távirányítóért nyúlt, bekapcsolta a tévét és elkezdett kapcsolgatni a csatornák között, bár fogalma sem volt, hogy egy-egy adón mit adnak, mert gondolatban messze járt. Újra látta maga előtt a fiú dühös arcát, ökölbe zárt kezét. Megijedt a belőle sütő agressziótól, pedig nem ilyennek ismerte. Még hallotta is a dühös szavait… Lexi, az én dolgom hova megyek... Már megint jössz ezzel a sületlenséggel! Nem lesz semmi bajom! Elegem van belőled! Ne viselkedj őrültként, légy szíves! Menj inkább haza és hagyj békén!

− Makacs vagy és nem vagy képes hinni nekem – morogta az orra alatt a lány. – De ha kinyírnak, akkor majd azt kívánod bárcsak hittél volna nekem. Tényleg hagynom kellene a fenébe… – Lexi felsóhajtott és újra megdörzsölte a homlokát. Tudta jól, hogy még ha haragszik is rá, akkor sem hagyná meghalni. Úgyis mindent meg fog tenni azért, hogy megvédje és megmentse, teljesen mindegy a fiú mennyire hiszi bolondnak. Szerette. Túlságosan is. Olyannyira, hogy ő volt az egyetlen, akiben annyira megbízott, hogy elmondta a titkát. Reménykedett benne, ő végre, majd megérti és elfogadja. És úgy tűnt, minden rendben is van közöttük és még mindig szereti. A mai nap után azonban, már nem volt biztos abban, hogy a fiú képes volt elfogadni, és túltette magát a dolgon. Ma olyanokat vágott a fejéhez, amik tövisként fúródtak a szívébe. Gyerekként annyiszor hallotta, hogy őrült, eszelős, kezelhetetlen, hogy gyűlölte még kimondani is ezeket a szavakat. Túl fájdalmas volt.

Tekintete a mobiljára tévedt. Nem! Nem fogom felhívni. Ő bántott meg engem, neki kell bocsánatot kérnie. Hevesen megrázta a fejét, és megpróbált a tv-re koncentrálni.

− Nem. Nem. Jézusom ez mi? Komolyan ezzel szennyeznek minket? – kommentálta minden csatornaváltásnál, amit látott. Túlságosan is idegesítette, hogy nem beszélhet senkivel. – Foci… pletyka csatorna… Nincs egy normális film ebben a nyomorul tévében? Ketrecharc… persze, ez kell nekem most… −Megpróbálta elkapcsolni azonban a tv nem engedelmeskedett. Hiába nyomkodta a gombot, a kép nem moccant. – Nincs is ilyen csatorna – döbbent rá Lexi. A kép is szemcsés volt, mintha csak valami biztonsági kamera felvételeit nézné. Ám elég tiszta volt ahhoz, hogy több ismerőst is felismerjen a tömegben, Maddy, Eve és Jack, Drake haverjai közé keveredve tapsoltak, Nico láttán felvonta a szemöldökét, majd mikor meglátta őt, megdermedt. – Drake? – kérdezte döbbenten és még előbbre is hajolt, hogy biztos legyen benne, tényleg a barátját látja a tv-ben. – Mi az istent keresel te ott? – suttogta ijedten.

Észre sem vette, hogy a tál leesett a földre és a pattogatott kukorica szétszóródott a szőnyegen. Elszorult torokkal nézte mekkora ütéseket, rúgásokat kap, hogyan lesz egyre véresebb az arca. Tudta, hogy Drake elég erős, de az ellenfele sokkal nagyobb és izmosabb volt, mint ő. Szerette volna lehunyni a szemét, mégsem tudta megtenni. Amikor a közönséget is mutatták, lassan felemelkedett a kanapéról, mintha valami dróton rángatták volna és ekkor meglátta.

- Bassza meg… - lehelte. Ő az! Sikoltotta egy hang az agyában. A férfi az emberek számára nem látszott másnak, mint egy harmincas éveiben járó, szürke öltönyös pasasnak, aki rohadtul kilóg a közönségből, de nem neki. Ő átlátott az felhúzott álcáján. Látta a vörös, repedezett bőrét, nagy, fekete, írisz nélküli szemeit, amiből csak a hidegség sugárzott felé, haja nem volt, hosszú, hegyes fülei, nyaka két oldalán szarv hegyesedett. Lexi nagyot nyelt, sikolya a torkára forrt. Túl sokszor látta már ezt az arcot. Túl sokszor üldözte az álmaiban. Azt is tudta, hogy még ez sem az igazi arca. Azt sosem látta. Ezt a kinézetet csak számára tartotta fent. Csak neki. Aztán a férfi hirtelen felnézett a kamerába, majd elmosolyodott. Lexi hátán jéghideg verejték csorgott, mert úgy érezte, egyenesen rá néz.

- Ő az enyém – szólalt meg egy mély karcos hang a szobában. Úgy tűnt nem jön sehonnan mégis mindenhol ott volt.

- Drake! – Remegett mindene. Rohanni akart. Megmenteni azt, akit szeret, mielőtt még őt is elveszi tőle.

- Megtaláltalak – súgta a hang. – Te is az enyém vagy…

- Azt csak szeretnéd.

A férfi nevetése talán még rosszabb volt, mint a mosolya a tv-ben.

- Vajon eléggé szeret, hogy rád hallgasson? Vagy már túlságosan is befolyásoltam? Elég okos, vagy elég gyors vagy ahhoz, hogy megmentsd?

A tv hirtelen magától kikapcsolt, Lexi pedig ott maradt a sötét szobában. Egy pillanatig dermedten állt, majd megpördült. Már majdnem elindult, amikor az ajtó kicsapódott, a kilincs hangos csattanással ért földet. A helyéről kifordult ajtón keresztül egy ruhásszekrény méretű egyén furakodott be. Első pillantásra, csupán egy nagydarab, kopasz, izmos férfinak látszott. Aztán meglátta az igazi alakját. A bőre zöld volt, nyálkás és undorító, a szobát a poshadt víz jellegzetes szaga töltötte be. Lexi mozdulatlanul figyelte, ahogy a férfi ingatag lábakkal közeledett felé, maga után széles nyálka csíkot hagyva.

− Mit akarsz tőlem?

A férfi ránézett nagy, vizenyős szemeivel, majd elvigyorodott felfedve hegyes, három sorban sorakozó fogait.

− Meg kell, hogy öljelek – közölte, majd olyan gyorsan mozdult, hogy Lexi nem is látta. Háta és feje keményen csapódott a falnak, hajába vakolatdarabok hullottak, száját betöltötte a férfiból áradó bűz. Olyan szaga volt, mint az állóvízben rothadó testnek. Talán tényleg poshadt belülről. Lexinek felfordult a gyomra. A félig ember, félig béka lény elégedetten mosolygott miközben a lány nyakát szorongatta. Úgy tervezte, hogy egyszerűen megfojtja  és ott hagyja. Már előre örült, hogy ilyen könnyű feladatot bíztak rá. Fogalma sem volt kicsoda Lexi Braver. A lány lassan a háta mögé nyúlt.

− Ahhoz, hogy megölj, okosabbnak kellene lenned – sziszegte Lexi, majd a következő pillanatban elrántotta a nadrágja titkos zsebéből az apró tőrt és férfi szeme közé vágta. Pont oda, ahol a lelkét látta megvillanni egy pillanatra. Zöld, bűzős nyálka fröccsent a lány arcára, de nem foglalkozott vele. A lény pedig olyan magas hangon sikított, hogy az ablakok kitörtek a házban. A pohár ezernyi apró kristályra robbant mellette és még Lexi is a fülére szorított a kezét. Aztán hirtelen vége lett. A lény egész teste zöld nyálkává olvadt. Az ég hangos dörrenésébe, beleremegtek a bútorok a szobában. Lexinek nem volt ideje gondolkodni, tudta, hogy nem ez a lény az egyetlen, akit utána küldtek. Minél előbb meg kell találnia Drake-t.

Épp a csizmájáért indult, amikor az árnyak megnyúltak. Úgy tűnt ezernyi kéz nyúl utána, hogy elkapják, így nem maradt ideje sem cipőt, sem kabátot húzni. Úgy ahogy volt, farmerban, pólóban és zokniban rohant ki a zuhogó esőben. Minél távolabb akart kerülni a házától. Zakatoló szívvel rohant. Lábán felkúszott a hideg, a villámok pedig megállás nélkül cikáztak az égen. Sötét utcákon futott keresztül. Nem érdekelte hány pocsolyába lépett már bele, hogy mennyire vizes a zoknija. Folyton hátrafelé nézegetett követik-e, de az utcák csendesek voltak. Túl csendesek. 

 

Rekordidő alatt érkezett meg az ezotérikus bolthoz. Az egyik sikátor sarkán húzódott a sötétbe és végignézett az utcán. Koromsötét volt mindenhol, még az utcai lámpák tompa fénye sem világított. Úgy tűnt mindenhol elment az áram. Autók sem jártak az utcán, még a kutyák sem csaholtak. Minden túl csendes volt, csak a vihar tombolt a feje fölött. Miután egyik felől sem látott senkit, a bolthoz szaladt. Újra végignézett az utcán, majd amilyen halkan csak tudta, kinyitotta az ajtót. Talpa alatt recsegtek az üvegszilánkok, igyekezett nem nézni se jobbra se balra, nem akarta látni a romokat, amik a boltjából maradtak. Szinte mindent összetörtek, a tárgyak nagy része a földön hevert. Üvegek, dobozok, kiborult füstölők, ásvány karkötők és nyakláncok, széttépett könyvek, összetört szobrok hevertek mindenhol. A sokféle illat összekeveredett, fullasztó elegyet alkotva. Bele sem mert gondolni, miken tapos, mert tudta elsírja magát. Rengeteg pénz és energiát ölt ebbe a boltba. Szerette ezt csinálni, szerette a vásárlóit, akik soha nem panaszkodtak a kaotikus nyitva tartás miatt, szerette rendezgetni a cuccait. Reszketett a keze, hogy összerakodjon, hogy ne tűnjön ennyire szörnyűnek. De most nem volt ideje rá. A bolt köré szőtt varázslat, amit Sabrina ma hozott létre, megakadályozta, hogy bárki is betörjön, de még délután beborította fekete fóliával, amit most erősen rángatott a szél. Mikor meghallotta a lépteket az utcán a falhoz lapult. Remélte, hogy a sötétben nem látják meg, ahogy arrébb araszol, hogy elérje a pult melletti falat. Árnyékokat pillantott meg a bolt előtt. Két nagydarab, sötét alakot látott, akik épp a szeme láttára szilárdultak meg. Vörös szemük megvillant egy pillanatra. A szíve hevesen vert, ahogy egyre arrébb araszolt. Tapogatózva kereste a falat, amelyikre szüksége volt. Lélegzete egy pillanatra elakadt, majd megérezte a meleget a tenyere alatt. Kezét erősen a falhoz nyomta, mire az halkan felzümmögött és szétnyílt. Lexi szemmel tartotta az árnyakat, majd mikor azok beléptek a boltba, mintha a köré szőtt varázs ott sem lett volna, beslisszolt a falon. A másik oldalon nekidőlt és próbált megnyugodni, tudta, hogy nem jöhetnek utána, hiszen Sabrina olyan varázslatot bocsátott rá, ami csak az ő tenyérmintázatára reagált. Hallotta, ahogy újra felforgatják a boltját, amitől agyát elöntötte a düh. Zihálva nyugtatta magát, hogy most nincs ideje ezekre. Tudta, hogy csak fel akarják tartóztatni, hogy ne érhessen oda Drake-hez időben. A fiúra gondolva összerezzent és a dühe átolvadt aggodalommá. Nincs rájuk időm. Majd, ha lesz, megkeresem őket és darabokra cincálom őket, azért amit a boltommal műveltek. És csak azért is a végére hagyom a lelküket.

Hangtalanul surrant le a félhomályos lépcsőfokokon. Mire leért az ajtóhoz, már nem hallatszott le a fenti csörömpölés. Teljesen élethű macskákat faragtak a fába, különböző testhelyzetekben, már-már azt várta az ember, hogy megmozduljanak. Valamelyik dühösen fújt, egy másik összegömbölyödve aludt, volt, amelyik épp nyújtózkodott. Lexi viszont azt kereste, ami ült és egyenesen a belépőre nézett. Mivel mindig változtatta a helyét, nem volt olyan egyszerű, de végül a bal alsó sarokban megtalálta. Rásimította a tenyerét a faragásra, mire a fa olyan hangot adott ki, mintha dorombolna, majd vörös varázslat fonta körbe Lexit miközben kiegyenesedett. Végigfutott a testén, beletúrt a hajába és belevilágított a szemébe, majd eltűnt. Az ajtó megremegett, majd hang nélkül kitárult.

- Szép estét, Miss Braver! – szólalt meg a varázslat Sabrina hangján. Lexi megremegett, ahogy minden egyes alkalommal, mert képtelen volt megszokni, hogy a barátnője hangja visszahangzik a folyosón. Tudta, hogy Sabrina erős boszorkány, de még őt meglepte, hogy sikerült kiépíteni, egy olyan védelmi varázslatot, amit szinte lehetetlen becsapni, ezen kívül bármikor meg tud szólalni, és még saját értelme is van. – Igazán későn látogatott ide.

- Egy kicsit felgyorsultak az események és nem a jó irányba – felelte Lexi, amikor az ajtó becsukódott mögötte. A neon villogva életre kelt a feje fölött, ő pedig elindult a következő ajtó felé.

- Ezt sajnálattal hallom. Kérem, mutassa meg a tetoválását! – kérte a hang, mikor odaért az ajtóhoz, amire egyetlen baglyot faragtak, hatalmas szemei lassan pislogtak egyet, majd zölden megcsillantak. Lexi feltűrte a kabátja ujját és a szem elé tartotta az alkarjára tetovált rózsát. A kedvencét, aminek a szirmaiban Drake elrejtette azoknak a neveit, akik a legfontosabbak a számára, az apjáét, az anyjáét és a húgáét, bár ezt csak azok látták, akik tudták, hol keressék. Ez volt az első tetoválás, amit a fiú csinált neki és nem véletlenül ezt választotta arra, hogy a varázslat azonosíthassa őt. Bár bárki belebújhatott a bőrébe, bárki utánozhatta a hangját, bárki átvághatta az első ajtónál a varázslatot, ezt a tetoválást nem tudták egyszerűen lemásolni. Ránézésre nem volt több egy vörös rózsánál, amit zöld levelek ölelnek körül. De ő tudta, hogy mi van alatta, tudta milyen anyajegyet és sérülést takartatott el vele és azt is tudta, hogyan rejtette el Drake a neveket. Teljesen egyedi volt, az övé. Az ajtó zölden felvillant, majd semmivé foszlott. Alig, hogy átlépte a képzeletbeli küszöböt, a neon itt és életre kelt, az ajtó pedig újra ott állt, mintha el sem tűnt volna. Pár lépés választotta el az utolsó ajtótól, ami teljesen sima volt, nem volt rajta sem faragás, sem kilincs, sem kulcslyuk.

- Kedvenc romantikus regény? – kérte a varázslat. Lexi elmosolyodott, mert tudta bárki más azt gondolná, hogy az ő kedvenc regényét kéri a varázslat, de ez most nem rá vonatkozott. A kérdés mindennap más volt, minden nap véletlenszerűen tett fel egyet és csak az tudott rá helyesen válaszolni, aki tudta épp kire vonatkozik a kérdés. Az ajtó ma kéken világított, így tudta, hogy Sabrinára vonatkozik a kérdés.

- Elfújta a szél.

Az ajtó csipogott kettőt, majd a padlóba süllyedt.

- Ön nem tud hibázni, Miss Braver.

- Még jó... – morogta Lexi, majd belépett a kis szobába. – Amint elhagyom a helyet életbe lép az ötös kód.

- Értettem, kisasszony. Remélem semmi szükség nem lesz rá. További szép estét.

- Én is remélem – morogta miközben az ajtó visszacsúszott a helyére, a varázslat pedig semmivé foszlott. Lexi először túlzásnak gondolta ezt az egészet. A három ajtót, a három fajta próbát, de most érezte, hogy szükség van rá. A démonok annyi féle alakot tudtak felvenni, de a fejébe egyik se tudott belelátni. Ezek a kis szobák, itt lent a föld alatt, pedig olyan titkokat őriznek, ami jobb, ha nem jut a démonok kezébe. Eddig egyetlen egyszer sem indította el az ötös kódot, de most mindenre felkészült. Inkább legyen idelent minden a varázstűz martaléka, minthogy felhasználják a többiek ellen.

Átvágott az apró szobán, ami nem állt másból, mint egy keskeny ágyból, egy asztalból, egy kanapéból, és egy szekrényből és megállt a hét ajtó közül a jobb oldali legszélsőnél. A kabátját levéve lépett be a szobába, a neon itt is magától felkapcsolódott és a fény megcsillant a fali tartókon lévő fegyvereken. Az apja és a saját fegyverei sorakoztak egymás mellett. Kések, tőrök, kardok, lőfegyverek. Az egyik sarokban, egy szekrényben fekete bőrruhák porosodtak, férfi és női vegyesen, bár tudta az apja soha többé nem veszi magára őket, mégsem tudott megszabadulni tőlük. Ott állva a fegyverek között egy pillanatra elbizonytalanodott a döntésében, hogy bármi történik, akkor sem hívja fel az apját, hogy segítsen. Örült, hogy a múltkor, mikor beszéltek, úgy érezte, hogy az égre lezárta magában a múltat és boldog. Nem fogja feltépni a végre behegedt sebeit. Elég lesz a sajátjaival megbirkóznia.

Sóhajtva levetkőzött, hogy aztán magára vegye az egyik fekete nadrágot és pólót. A bőr ismerős illata és recsegése régi emlékeket jutatott eszébe. Régóta nem csinált ilyet. Nem harcolt démonokkal évek óta. Félt, elfelejtette, amit eddig tudott, amire az apja megtanította. Rettegett, hogy ő is úgy fogja végezni, ahogy a húga. Keze reszketni kezdett, miközben belebújt a csizmába. Próbált nem gondolni rá, próbálta kizárni az auráját, ami még mindig itt maradt a szobában, hiszen a fegyverei kötődtek hozzá. Hosszan kifújta a levegőt és azt ismételgette magában, hogy nem lehet gyenge, hogy meg kell mentenie Draket. Ökölbe szorította remegő kezeit és kényszerítette magát, hogy lassan lélegezzen. Az izmait szorító pánikot igyekezett háttérbe szorítani. Miután valamennyire sikerült megnyugodnia, odalépett a hevederekhez és kettőt a combjára erősített, egyet pedig a mellkasán vetett át. Majd a szekrény tetejéről levett két dobozt. Mindegyik egy alig húsz centi hosszú tőrt rejtett, amiknek vörös vésetek díszítették a pengéjét. A vésés abban a pillanatban fehéren felszikrázott, amikor kezébe fogta a markolatukat. Az anyjuk ajándéka volt. Mind a kettőt becsúsztatta a mellkasára erősített hevederbe. További kések és tőrök kerültek a combjára és a csizmában lévő titkos tokba. Pisztolyt felesleges lett volna vinni, úgysem használ a lények ellen. Felvette a kabátját, majd hosszú és vizes haját szoros lófarokba fogta, majd kontyba tekerte és rögzített pár csattal miközben kilépett a szobából. Elment az egyetlen tükör előtt és kénytelen volt megtorpanni. Mintha régi önmaga nézett volna vissza rá.

Hevesen megrázta a fejét, hiszen emlékezni bármikor volt ideje. Miközben elment a szobák előtt érezte a bennük lévő fegyverek, tárgyak, papírok erejét. Annyi mindent gyűjtöttek össze az apjával és a húgával. Angyalok és démonok, boszorkányok és Védelmezők, Árnyak, sellők és szellők és még ki tudja, milyen lények titkait rejtik ezek az ajtók. Olyanokat, amiket jobb nem tudni, olyanokat, amik addig vannak biztonságban, és amik addig ártalmatlanok, amíg itt vannak.

És olyan családi titok, ami túl fájdalmas.

Ahhoz a falhoz lépett, ami pont szembe volt azzal, ahol bejött és rásimította a tenyerét. A téglák átrendeződtek és egy keskeny nyílást nyitottak a falba. Lexi anélkül lépett ki a szobából, hogy hátranézett volna és magában imádkozott, hogy amikor visszajön, még minden itt legyen.

- Ötös kód bekapcsolva – mondta a varázslat, a téglák pedig visszarendeződtek a helyükre. Lexi pedig sötétben maradt.


Megjegyzések

  1. Azt a jó mindenit! Reggelig tudnám olvasni! Nagyon jó! Tehetséges vagy :) köszönöm!

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések